Jég hátán is

(Steiner nagypapa történeteiből )

(V.G.-al készült interjúsorozatból)

A háború után alighogy egy kicsit rendeződtek a körülmények, nagyapáék vissza akartak menni a lakásukba, a Nádor utca 13-ba. De azt nem lehetett, hogy az akkori lakáskörülmények között a lakásuk is meglegyen, meg az iroda is. Így leköltöztek az irodába, a lakás nem tudom, kiké lett.

Nagyapáéknak alighogy egy kicsit megmelegedett a feneke az irodában, amikor a Gestapo helyére beköltözött az ÁVÓ és elkezdett terjeszkedni, és úgy kirúgta a nagyapáékat, ahogy azt illik. Kaptak helyette egy lakást a mai Néphadsereg térnél, ott, ahol a régi Honvédelmi Minisztérium, és sok modern bérház áll. Abból az egyikben kaptak lakást, a Stollár Béla utcában.

Nagypapáék abból éltek, hogy a szobát és a cselédszobát kiadták lakbérlőknek, és kaptak az anyámtól valamennyi támogatást.  Itt laktak 1949-től egészen 52-ig, amikor a Honvédelmi Minisztérium úgy gondolta, hogy nekik kell az épület, mert tiszti lakásokra átépíti, és nagypapáékat ismét kirúgták. Felajánlottak ilyen-olyan lakásokat, de szegény nagyapáéknak egy se volt jó.

A vége az lett, hogy kirakták őket az Avar utca 13-ba, ami „nagyon előnyös” lakás volt, mert a rendező pályaudvar ott volt az ablakuk alatt, és a rendező pályaudvaron egy hosszú kéményű mozdony dolgozott, és amikor nem tolatott ide-oda, akkor az ablak alatt állt és ott pöfögött. Ebből következett, hogy vastag korom volt az ablakpárkányon, meg mindenütt.

Nagypapa próbált állást keresni. Ide-oda futkosott, mert ugye neki volt egy keszthelyi diplomája, és gondolta, hogy megpróbál az állami gazdasági vonalon elhelyezkedni. Hát persze nem vették fel, mint kapitalistát, azokat vagy börtönbe csukták, vagy kivégezték, ilyen-olyan perek voltak.

Végül alkalmazták. Egy fáspincében, mérte ki a krumplit. A fáspincék egyes épületek pinceszintjén voltak, egy utcai bejárattal, ahol korábban krumplival kereskedtek. Akkoriban jegyre lehetett krumplihoz jutni. Két alkalmazott volt, a nagypapa, több mint hetven évesen lapátolt, a megbízható alkalmazott pedig átvette a pénzt és a krumpli jegyeket.

Aztán egy idő után valahogy a nagypapa elkezdett emelkedni. Betették egy közért raktárába.

A 61-es villamos egyik megállójánál van egy nagy élelmiszer bolt. ott volt a nagypapa raktáros. Egyszer megbetegedett a pénztáros, a nagypapát ezért beültették a pénztárba. Soha akkora sor a közértben nem volt, mint amikor ő nyomogatta a National pénztárgépet, amit úgy kellett nyomogatni, meg tekerni. Ott jól érezte magát, pozitív világképpel rendelkezett, nem panaszkodott, nem sopánkodott.

Amikor összevonták a XI. és a XXII. kerületi Közért Vállalatot, a nagypapát kinevezték gondnoknak. Mert a nagypapa, mint régi üzletember, tudta, hogyan kell a dolgokat beszerezni. Volt egy nagy aktatáskája, abba hiánycikkeket tett be. Egyik legjellegzetesebb példája az volt, hogy elment kokszot venni. Diókoksz kellett, két vagon, vagy mennyi, de hát azt csak úgy simán, nem lehetett megszerezni. Elment a nagypapa, egy kis mosolygós nagyító szemüveges kopasz, jóval túl a hetvenen bácsi, és leült a Mucus mellé, letette az aktatáskát.   Kérek szépen két vagon dió kokszot! Mondja kedves, nem kell magának egy kis citrom?
-„Jaj, olyan rég nem láttam!” -17forint 20. Itt van egy kiló. Így járt a köménymaggal is, ami akkor hiánycikk volt. Megtudta a vállalat igazgatója, és kérdezte, hogy Steiner bácsi, miből fedezi a kiadásait?  Hát, a saját 100 forintom van benne, így aztán kapott hitelt, 100 forintot, hogy ne a kis fizetéséből kelljen költenie. Ilyen apró dolgokkal, citrommal, köménymaggal, borssal, ezzel-azzal, ami akkor hiánycikk volt, ezzel vesztegette meg a tisztviselőket.

Nagypapával találkoztam egyszer. Iszonyú meleg volt, és én felszálltam a 2-es villamosra, látom, hogy a nagypapa ott ül kék ingkabátjában, és egy hatalmas papírcsomag van az ölében. Mondom nagypapa, mit keresel te itt? Azt mondja, kellett valami nyomtatvány, és elmentem a nyomtatványraktározási boltba, ami a Visegrádi utcában van, a Csáky utca sarkához közel. És te cipeled? Hát ez nagyon sürgősen kell! Nem tudtam leszállni és vele menni, de láttam, hogy nagypapa valamelyik megállóban kapja magát, és futó lépésben megy a nagy csomagjával.

Nagyapa erős ember volt, 70 éves korában ráültetett egy székre, gyerekként, – megfogta a széket, és egy kézzel felrakott az asztalra. Nagyon szerettem a nagypapát. Hát ez volt az ő sorsa.

Aztán 80 fölött jutott el oda, hogy lehetett nyugdíjazni. Mert akkoriban 10 év szolgálat után adtak nyugdíjat. És miután a 70-nél idősebb volt, mikor elkezdte, elmehetett 500 forintos nyugdíjasnak. Akkor rengeteg apró nyugdíjas volt, és a vállalatoknak volt kerete arra, hogy a nyugdíjasokat tovább foglalkoztassák. Fizettek nekik havi 500 forintot, és ezért egy fél munkaidőt kellett dolgozgatni. A nagypapa kapott egy üres raktárt, oda kellett minden nap elmenni, meg visszajönnie. Közel a lakhelyéhez, ott elolvasta az újságot, üldögélt egy kicsit és hazajött. A múzeumőrök is mind 500 forintos nyugdíjasok voltak. Kisegítő munkát csináltak ezek az idős emberek a vállalatoknál.

Hozzászólok

Kategória: Hírek

Nem lehet hozzászólni.