A forrásért köszönet a budapesti Terror Háza Múzeumnak, valamint az Óbudai Zsinagógának.  

(FG-vel történt hangos interjú alapján)

Nem beszéltem még a nyilas idők előtti hangulatról. Én nagyon sok külföldivel összejöttem, mert a mostohaanyám panziójában éltünk. Kettős életet éltünk, mert otthon is laktunk és a panzióban is, ahova még külföldiek jöttek, angol képviselőházi tag és amerikaiak is voltak, és Németországból menekült zsidók, meg  Lothár Rudolf író, aki a Hegyek alján című operettet írta, és mindig adott nekem szerzői jegyet, én bevonultam az Operába szerzői jeggyel, és büszkén ültem végig. Ilyenek laktak a panzióban, amíg lehetett.

Lakott a panzióban, emlékszem, egy dél afrikai úriember, egy gyémántbánya tulajdonos, az örökbe akart fogadni, persze apám nem adott, és én se akartam. Aztán voltak, akik törökországi utat, vagy lehetőséget akartak biztosítani apámnak, hogy meneküljön, merthogy itt nagy bajok lesznek, de hát hallani nem akart róla, ő mindig optimista volt. Ki tudtunk volna menni Törökországba, nem tudom már, hogy hogyan. Nekem valaki felajánlotta, sőt be is íratott, -egy szót nem beszéltem franciául, ma sem- a Sorbonne-ra. Fel is vettek, hogy hogyan, azt nem tudom, de protekciója volt apámnak, de nem mentem ki oda se.

A zsidó polgári családok zöme el sem tudta képzelni, hogy Magyarországot, Budapestet érinthetik a háborús hírek, nem fogták fel, nem akarták elhinni, hogy családjukat, életüket halálos veszedelem fenyegeti. 

Pedig már megszülettek a zsidótörvények, már dörömbölt a német birodalom Európa kapuján. Amikor elkezdődtek a deportálások, akkor értette meg a magyar zsidóság, hogy hiú remény volt bízni abban, hogy ugyanolyan polgárai ők is, mint szomszédjaik. 

Mégis sokan voltak, akik tisztességesek maradtak, megőrizték a hazatérőknek értéktárgyaikat, műtárgyakat, így fedezhetjük fel a korszak divatos, néhány maradandó értékű alkotását, tárgyi emlékét. 

Viday Brenner, kód: KTy 239

Neogrády Antal, kód: ljU742

Derkovits Gyula, kód: KTi231

Család és történeti kutatásainkban mintegy száz évet utazunk vissza az időben. Az emlékezésben hat generáció kötődéseit vizsgáljuk a kultúrához, művészetekhez, a hol szorosabb, hol lazább elkötelezettséget a zsidó identitáshoz. A történetek majd egységes keretét adják polgári zsidó családok múltjának és jelenének, melyet persze meghatároz a mindenkori politika, a beilleszkedés és megmaradás vágya is.

A hetvenes években a fiatal jogász ifjú galériásoktól kezdett el rézkarcokat vásárolni, ekkor ismerkedett meg a zseniális magyar művészek képeivel. Gross Arnold, Szabó Vladimír, Borsos Miklós, Szász Endre képeiből kis gyűjtemény lett az évek során.

Az ifjú galériások néhány éven keresztül rendszeresen kínáltak eladásra metszeteket, rajzokat, majd lassan elmaradtak a jelentkezések. Több mint 30 év után találkozott össze ismét a már nem ifjú galériás a már közel sem fiatal jogásszal. Az üdvözlés után majdnem cserélődtek a szerepek. Te annak idején vásároltál tőlem Gross képeket, megvenném őket, vagy elcserélném bármi más képekkel, amiket kiválasztasz, mondta az egykori eladó. Megszoktam őket a falakon, már nem változtatok, volt a válasz, így aztán nem lépett új szakaszba az egykori „üzleti” kapcsolat.   

Szabó Vladimir

Gross Arnold

Borsos Miklós

Gross Arnold

Gross Arnold

Gross Arnold

Borsos Miklós

Egy hihetetlen családegyesítés megrendítő történetében játszott szerepet a Lindenfeld Partners egyik alapítója.

Részlet a Chabad.org zsidó hírújságban megjelent cikkből:

Echoing the sentiments of other attendees, Peter Rajnai said that Sunday’s reopening brought back fond memories.
“When I came back to the synagogue this week, the hairs on my back stood on end,” Rajnai, 66, told The Canadian Press. “This is [an important] building for me. It is where I was Bar-Mitzvahed, but I never went inside after it was no longer used as a synagogue.”

Rajnai Péter levele:

„Véletlen, szerencse, vagy valami “felsőbb” akarat.

A szerencse és a véletlen kéz a kézben járnak. Ha valami “felsőbb” akaratra, vagy utasításra történik, az a mi számunkra a csoda.

Nemrég a mobil telefonomon felhívott egy valaki, angolul beszélt. Sekélyes angol tudásommal, megértettem, te vagy Peter Rajnai? igen, beszélsz angolul? kicsit, válaszoltam.
Az ismeretlen hang folytatta,: az elég lesz, a te apád Rajnai Pál? igen. Anyád Boriska? igen, válaszoltam. Ekkor érezhető volt emberem hangján az izgalom, mert félelmetes gyorsasággal elkezdett beszélni (angolul), és mondta, mondta, és mondta. Természetesen az ég világon semmit sem értettem, de nehéz volt megállítani, mert izgalmában nagyon belehevült. Gyenge angolommal azért sikerült megszakítanom, és megadtam a fiam mobil elérhetőségét, ő perfekt, valamint ajánlottam, küldjön e-mailt, azt letudom fordítani speciális fordító programmal.
Telefon szétkapcsol, majd pár perc múlva hasonló izgatott hangon hív a fiam: apa tudod ki hívott Ausztráliából? Nem én, honnan tudnám. Egy eddig ismeretlen rokonotok, másod unokatestvér.
Hát persze semmit nem értettem, de gondoltam hamarosan kiderül minden, hisz a “rokon” nem véletlenül hívott a számomon Ausztráliából.

Rövidesen e-mail érkezett, melyben megadatik a magyarázat.

Fivéremmel azt hittük, hogy a mi családunkból ketten vagyunk a nagyvilágban, mert az általunk ismertek a szűk és a bővebb családból már elmentek.

Az új rokonok is hasonlóan hitték, már csak ők vannak ott Ausztráliában, a holokauszt, pedig elsöpörte a családot.

Mígnem John Tescher nevezetű (most már tudom) másod unokatestvérem elhatározta, felállítja a családfát. Ha jól tudom sok segítséget kapott a Jad Vasemből.
A családfában megjelentünk, édesapám jjel vallom, mint az ő édes unokatestvére, édesanyám mint apám felesége, ezen keresztül István bátyám és én. Azt is kiderítették, hogy létezünk és Magyarországon élünk.

Kerestek, de nem találtak.

És most jön a véletlen, a szerencse és a sorsszerűség.

Az Óbudai zsinagóga reaktiválása, olyan esemény a világ zsidósága számára, ami nagyon ritka. Ezért erről a különleges eseményről szinte valamennyi zsidó orgánum tudósított. Többek között az Ausztráliai zsidó újság is.

A zsinagóga avatásán egy Kanadai média riportot készített velem, mert akkor én autentikus személynek minősültem, ebben templomban volt a bár-michvóm 53 évvel ezelőtt, és mint zsidó fiú árvaházi növendék ebben a templomban éltük hitéletünket. Mai fejjel vallom, az Óbudai Zsinagóga az “én Zsinagógám”, ahova nem léptem be 50 évig, míg más funkciót látott el, pedig lett volna alkalom, de szentség törésnek minősítettem volna.

A “rokon” olvasta a riportot, melyben szerepelt a nevem is, gondolta megkeresi a Budapesti Lubavitsi rabbit, Köves Slomot, hátha tudja az elérhetőségemet, talán szerencséje van és az ismert, de meg nem talált Rajnai rokon vagyok. Köves Slomo tudta az elérhetőségeimet………

Egymásra talált a rokonság, sok levélváltás után kiderült minden, nagy az öröm mind két oldalon, júniusban “családi” ismerkedés Budapesten.

Meghívom e a rokonságot Óbudára? egészen biztos.

Rajnai Péter”

John Tescher levele:

„Subject: Thanks for all your help
To Lubavitch of Hungary (Chabad of Hungary)
Further to my email to you from about two weeks ago, I wish to thank you for helping me to reconnect with my relation Peter Rajnai and his family.

As a token of appreciation I have made another donation to the Lubavitch of Hungary. Combined with my previous donation the total those two donations is now USD $1000 on behalf of the greater Rosenfeld Family in your help to reunite the survivors of this family which suffered greatly under the Holocaust.

With all our best wishes for Pesach and your efforts to rebuilding and reuniting the Jewish Community of Hungary.

With all my best wishes

John Tescher”