(V.H. elbeszélése)
Március 19-én a Bethlen téri templomnál álltam, azt nem tudom, hogy fiúval, lánnyal, csak a fülembe cseng, hogy bejöttek a németek.
Hallgattuk a rádiót. A házban, ahol laktunk, az Aréna út 44-ben talán mi voltunk egyedül zsidók. Egy 5 emeletes ház volt, az első rész, amelyik utcára, a második rész, ami a kertre nézett.
A keresztény mostohaapám próbált dugdosni. Minden héten másoknál laktam, másik lakásban.
Végül is a mostohaapám azt mondta, hogy nem lehet az, hogy egyik helyről viszlek a másikra, felültetett a vonatra, és levitt Zamárdiba egy keresztény családhoz Horváth Éva néven.
Éltem világom, amíg egyszer csak valaki rám szólt a strandon, hogy te vagy a H. Hédi? Hogy kerülsz te ide? Együtt jártunk az iskolába, nem emlékszel rám? De ez már nem az elemi, hanem már a polgári lehetett. Mert én zsidó elemibe jártam. Akkor a Józsi bácsinak hazaüzentem, a Józsi bácsi pedig két nap múlva ott volt Zamárdiban, mondtam, hogy találkoztam egy osztálytársammal, aki felismert és félek.
Akkor vonatra ültetett a Józsi bácsi, hazajöttünk és elvitt az Orczy úthoz egy átjáró házban lévő egy szoba-konyhás lakásba.
Amikor itt is veszélyesnek látszott a helyzet, mostohaapám kivitt Kőbányára. Kőbányán elfogtak, és bevittek a téglagyárba.
Sokan voltunk, nem tudtuk mi lesz. Józsi bácsi, a mostohaapám azonban nem ment el. Egy nagy kerítés volt a téglagyárnál, mellette volt az Orion, előtte meg egy nagy üres gyártelek. A Józsi bácsi ott mászkált. Amikor minket sorba állítottak, négyen álltunk egymás mellett, én a szélén voltam. Kőbányán már kifelé mentünk, a temető felé, és akkor a Józsi bácsi egyszer csak kikapott a sorból, semmit se szólt, csak fogott és vitt.
Elvitt az Akácfa utcába, már ott volt a nagynénikém, az unokatestvérem, aki most Ausztráliában van, és ott volt két osztálytársnőm. Itt lett a gettó. Nem voltam bátor, én nem mertem kimenni, én éltem azt az életet, amit ott kellett élni.
A gettóban az időseket próbáltuk egy páran, pátyolgatni. Volt ott nagyon öreg, volt ott beteg. És volt egy házaspár, akik valahogy közelebb álltak hozzám, ők mesélgettek és biztattak.
Egy szoba-konyhában laktunk nyolcan, de lehet, hogy tízen, szekrény, nem is tudom, hogy volt-e? A konyhában is volt ágy, kivették belőle a matracot, az ágyat befordították, és akkor ott le tudtunk ülni, ha hoztak enni.
Voltak, akiket kivittek munkára, engem is. Őrséggel, és nyilasokkal. Voltunk takarítani, azt hiszem, hogy a Goldberger gyárban.
Aztán egyszerre csak vége lett a gettónak. Megindult a tömeg. És szaladtunk, amerre tudtunk. Volt, akiért jöttek, volt, aki ment magában. Én mentem.
