(SP elbeszélése alapján)
Én nagyon nem voltam jóba az apámmal, ezt neked tudnod kell egyébként, de miután meghalt, akkor elkezdtem egy ilyen keresésbe, hogy ki is volt az én apám? Nagyon keveset tudtam róla, ahhoz képest, amit egy apáról egy gyereknek elviekben tudnia kell. És különböző barátait kezdtem el faggatni arról, hogy ki is volt az én apám?
És eljutottam a nyomozás folytán apámnak egy kártyapartneréhez, akivel ultizott, -azért nem tanultam én meg ultizni és pókerezek-. Pókereztem, hogy pontos legyek. Egy olyan emberhez, aki ávós volt, mint kiderült.
És én is feltettem azt a kérdést neki, hogy is volt ez? Na, most akkor mondom az ő válaszát, és akkor majd mondom, hogy mi erről a véleményem. Azt mondta, hogy 1943-ban neki volt egy öccse, akit imádott, és valami levente-oktatás volt akkor, és a levente-oktató lánya, viccből vagy nem viccből, úgy tökön rúgta az öccsét, hogy az egyik heréjét ki kellett venni. Ezek után mind a kettejüket elvitték, sőt az egész családot. És az egész családból csak ő jött vissza. És azt mondta, hazajöttem, megpróbálom pontosan felidézni, hogy megmaradt bennem, hazajöttem egy szétlőtt városba, egy olyan helyre, ami tele volt nyilasokkal.
Akkoriban, mondta, nem piti zsebtolvajok voltak, hanem olyan gyilkosokkal volt tele ez a város, az egész ország, akik többek között az én családomat is kiirtották. Úgy hogy egyenes út ment, akkor az ÁVÓ- hoz, bár akkor nem így hívták, hanem politikai rendőrség vagy valami ilyesminek.
Azt mondta, egyetlen lehetőségem volt, hogy itt valamifajta rend legyen, hogy ha nem is vissza kellett adni, de vissza kellett ezt a szellemet a palackba gyömöszölni, még akkor is, ha ennek bizonyos bosszújellege is volt. Én azt gondoltam, azt gondolom, az egyik oldalról azt gondolom, hogy nem jó ez a bosszú. Én nem mondom, ez furcsa dolog, csak azt tud erre igazán választ adni, aki ezt megélte, én meg boldog vagyok, hogy nem éltem meg. De van valami értés bennem. Ha nem is megértés.
Gondold el, hogy az apám ugye ebben a kukorékoló században volt, ahol olyanokat csináltak, hogy pöcegödröt ásattak az emberekkel. És amikor elkészült, nem engedték ki, hanem lefedték. Olyan borzalmakat látott és élt át. Ez a magyar hadsereg volt. És apám mindig mondta, hogy ő látta, hogy a magyar hadsereg tagjai kifele menet csecsemőket vagdostak a falhoz. Amiről soha nem beszélünk. Hát miért mentünk el Don-kanyarig? Na, de visszatérve ide, hogy azt mesélte apám, hogy ’45-ben, jött egy hír, hogy az óbudai rendőrségen a századost, aki a kukorékoló századnak volt a századosa, elkapták és ott van bent a börtönben. Apám átbiciklizett, kezébe adtak egy bikacsököt, menjen le, és ami belefér. És apám lement, rájuk csukták az ajtót, az az ember elkezdett vonyítani és apám azt mondta, hogy nem tudta megütni. Tehát ilyen is volt. Ha én ott vagyok, egyáltalán nem biztos, hogy a történetnek ez a vége.
Tehát azért hogy is kezdődött ez a dolog? Azért itt családokat, embereket, több százezer embert vagoníroztak, irtottak ki, család maradtak félbe, vagy még félbe se. És hát akkor ez a bosszú, vagy a visszaadás. Szóval igen.
