(FG-vel történt hangos interjú alapján)
Nem beszéltem még a nyilas idők előtti hangulatról. Én nagyon sok külföldivel összejöttem, mert a mostohaanyám panziójában éltünk. Kettős életet éltünk, mert otthon is laktunk és a panzióban is, ahova még külföldiek jöttek, angol képviselőházi tag és amerikaiak is voltak, és Németországból menekült zsidók, meg Lothár Rudolf író, aki a Hegyek alján című operettet írta, és mindig adott nekem szerzői jegyet, én bevonultam az Operába szerzői jeggyel, és büszkén ültem végig. Ilyenek laktak a panzióban, amíg lehetett.
Lakott a panzióban, emlékszem, egy dél afrikai úriember, egy gyémántbánya tulajdonos, az örökbe akart fogadni, persze apám nem adott, és én se akartam. Aztán voltak, akik törökországi utat, vagy lehetőséget akartak biztosítani apámnak, hogy meneküljön, merthogy itt nagy bajok lesznek, de hát hallani nem akart róla, ő mindig optimista volt. Ki tudtunk volna menni Törökországba, nem tudom már, hogy hogyan. Nekem valaki felajánlotta, sőt be is íratott, -egy szót nem beszéltem franciául, ma sem- a Sorbonne-ra. Fel is vettek, hogy hogyan, azt nem tudom, de protekciója volt apámnak, de nem mentem ki oda se.
- Forrás: Terror Háza Múzeum
Nem kellett eléggé félni még akkor. Olyan optimizmus volt bennünk, hogy hát igen, nagyon nehéz idők vannak, de az ember élete nem foroghat kockán, és ragaszkodni kell a panzióhoz, a lakáshoz, a kredenchez, a mindenhez, szóval ezt nem kell feladni. Nagy hiba volt. A kredenc miatt az emberek elvesztették az életüket és családjukat.
