Lindenfeld Emil 1979 nyarán járt utoljára Magyarországon. Felkereste szülővárosát, Hódmezővásárhelyt, és meglátogatta Budapesten élő rokonait. Az itt bemutatott festményeket ekkor ajándékozta unokatestvérének és feleségének. A képek hátoldalára ragasztott csomagolópapírra írta nagy szálkás betűkkel:

 „Bélának és Évának szeretettel Lindenfeld Emil és Gizi”. (Gizi Emil felesége, maga is festőművész).

Lindenfeld Emil 1926-ban ment el Magyarországról. Olaszországban találta őt meg a siker, néhány év után Itália ünnepelt festője lett. Sikereiről sűrűn tájékoztatott a korabeli magyar sajtó, kiállításait követhette szülővárosa; Hódmezővásárhely műértő közönsége is.

34 évi itáliai tartózkodása után költözött az USA-ba, ahol ismertsége és népszerűsége egyre nőtt. Impresszionista festményei, a narancssárgák által uralt színek korának sajátos egyéniségévé tették őt művészetének ismerői között.

Halála után írta le egy értő újságíró róla: „elment, aki ellopta a szivárványt”.

Művei megtalálhatóak magángyűjteményekben, valamint:

Galleria d, Arte Moderna Milan

Museo Castello Sforzesco Milan

Museo Nazionale Forestale Rome

Galleria d, Arte Moderbna Verona

Museo Civico Vicenza

Museo Civico Asiago

Museo Civico Padova

Mint Museum Charlotte New-York

Múzeum Hódmezővásárhely

Nemzeti Galéria Budapest

A nagymama, özv. M.J.-né igazi nagyasszony volt, a kiterjedt család feje. Korán megözvegyült, három gyermeke volt: Magda (Duci), Erzsi (Bözsi) és Gyuri. Özvegyként igazgatta elhunyt férje műbútorasztalos műhelyét a budapesti Mérleg utcában. A család gyámolítója, későbbi életmentője lett az egykori férj legjobb barátja, iparos társa: Nagy Antal felsőházi tag.

A német megszállást követően Nagy Antal átadta nagymamának saját családi iratait és rózsadombi házát, hogy a hamis iratokkal ott várja ki a vihar elmúltát. Így lett nagymama Nagy Antalné, két lánya pedig Nagy Antal lányainak irataival élt. Duci férjét a bori haláltáborba vitték, Radnótival együtt járta végig a halálutat hazafelé. Bözsi férje és Gyuri munkaszolgálatra vonult be, ahonnan később mindketten megszöktek.

Bözsit a csillagos zsidóházból ki kellett menteni. Azújlipótvárosi ház udvarán álltak a ház lakói, mikor megjelent a csendőrőrmester, és hangosan szólította ki Bözsit, aki halálra váltan követte őt az utcára. A sarkon várta őket nagymama taxija, aki átadta a kialkudott napóleon aranyakat a csendőrnek, és vitte Bözsit a rózsadombi „biztonságba”.

A rózsadombi házba német tiszteket szállásoltak el, nagymama kapcsolatot tartott velük, süteményt is sütött gyakran, meg is szerették a családot, nem sejtették, hogy nem egészen vitézek és felsőháziak. Úgy mesélik, hogy Bözsi nagykeretes sötét szemüveget hordott, hogy rejtse zsidós vonásait, Duci és nagymama elmentek árjának is.

A munkaszolgálatból megszökött férfiak (Gyuri és Bözsi férje) a Mérleg utcai műhely pincéjében rejtőztek, a semmilyen félelmet nem ismerő nagymama nem egyszer a német tisztek gépkocsijával és sofőrjével állt meg a közelben, és vitt nekik élelmet.

A kitörési kísérlet előtt német járőrt küldtek még vissza az ismerős tisztek, hogy kimenekítsék nagymamát és lányait az ostrom elől. Köszönve utasították vissza.

Alig telt el néhány év, és az életmentő jótevőt, Nagy Antalt kitelepítették. Hétvégeken nagymama nagy csomagokkal szállt fel a fekete vonatra, vitte az élelmet Nagy Antaléknak.

Nagymama úgy tartotta, hogy aki megteheti, annak a biztonságához kell tartania néhány napóleon aranyat, és valamennyi dollárt. Lakásában komplikált rejtekhelyen őrizte a „biztonságot” nyújtó értékei maradékát. Persze megint igaza lett. 1970-ben elesett és combnyaktörést szenvedett. Az utolsó dollárokért lehetett megvásárolni Bécsben a csípőprotézisét.

(FG-vel történt hangos interjú alapján)

Anyám egy gyönyörű asszony volt, és nem nézett ki zsidónak szerencsére. De hát azért nem úszta meg, mert feljelentették az angol rádió hallgatása miatt a házban, a Semmelweis utcában lakott és valaki bejelentette. Úgyhogy behívták a rendőrségre, letartóztatták, akkor a németek már itt voltak, felvitték a Svábhegyre a Gestapóhoz, ott kihallgatták, majd beállították egy sorba és elvitték Kecskemétre, hogy bevagonírozzák.

Mellette állt, ő ismerte a budai Goldberger Leót, textilest. Álltak a sorban, ezt mesélte mindig anyám, hogy a Goldberger Leó állt mellette, és odasúgta neki, hogy félek. A bevagonírozás előtt jött egy SS százados, egy magyar ember, nem emlékszem a nevére, tudom, hogy felakasztották a háború után. Ő volt a tábor parancsnoka akkor, ő vagonírozta az embereket.

 A csendőrök körülfogták őket és közölték, akinek van valami mondanivalója, az még vagonírozás előtt elmondhatja. Volt, aki kiállt és megpróbálta. Anyám mesélte, hogy egy nő kiment két kis gyerekkel, egyik a karján, a másikat fogta, hogy ha őt elviszik, a gyerekeit hagyják itthon. És az SS százados belerúgott a nőbe, felrúgta a nőt és ennyi.

 Anyám kiállt, és azt mondta: én nem tudom, hogy miért vagyok itt, engem elfogtak az utcán. Elegáns magas sarkú cipőben volt, és beadott egy mesét, hogy „a férjem a fronton van, Oroszországban ott harcol és engem beállítottak az utcáról a sorba, amikor véletlenül arra mentem, amikor vitték a csoportot, és nem tudom, miért vagyok itt”. És ezzel ránézett a pali és elengedte. Tíz ember mehetett haza. Őneki volt egyedül pénze vonatra, mert eldugott, ő vette meg a 10 embernek Kecskemétről a vasúti jegyet Pestre. 10 ember visszajött Pestre, köztük az anyám, a többit bevagonírozták és elvitték.

 Anyám a lakásba nem mehetett vissza, bement egy kis panzióba, de ott, se mert maradni. Elment a Gellért szállóba. Az volt akkor a német főhadiszállás, SS főhadiszállás volt. És ott lakott.

Pénze volt, eldugott pénze, meg aranyat eladott közben, nagyon ügyes nő volt, neki sikerült. Édesanyám beköltözött a Gellért szállóba és egész végig ott volt tulajdonképpen. Igaz, hogy ott valaki egyszer felismerte, és azt mondta, hogy holnap délutánig van ideje, ha ennyi és ennyi aranyat nem ad át, akkor feljelenti. Átadta az aranyakat.

(FG-vel történt hangos interjú alapján)

A felszabadulás után különféle pozícióim voltak. Először is beiratkoztam az egyetemre, próbáltam folytatni a jogot, felvettek a Pázmányra, ahol befejeztem a harmadik évemet a jogon és beléptem a szocdem pártba.

Sokat nem tudtam a pártokról, de aki a kalapácsos embert tervezte, azt ismertem, apámnak ügyfele volt, úgyhogy gondoltam, kalapácsos és ember, ez meg fog nekem felelni. Első állásomban, a negyedik kerületi nemzeti bizottság titkára lettem, ahol a világon semmi dolgom nem volt, volt egy titkárnőm, de semmi dolgom nem akadt. De ott megismertem egy embert, aki bevitt a rendőrségre, szocdem párttagként ismertem már pár embert a pártközpontban. Ők is beajánlottak engem a rendőrségre, a politikai rendészeti osztályra. Ez nekem nagyon megfelelt, mert a feladatom a nyugatról visszatérőknek a szűrése volt. Például a Dunántúl katonai parancsnokára emlékszem, egy tábornokra, és hasonló embereket kellett, idézőjelben megszűrnöm. Gyáva, gerinctelen emberek voltak, el nem tudom mondani, hogy mennyire. A tábornok úr például azt mondta, „Felügyelő úr, én csak parancsra, a németek kényszerítettek”. És én emlékeztem a nevére, hogy „felkoncolandó” szó volt a plakátokra írva, aki ezt csinálja, és az ő neve volt aláírva, de hát ő semmiről nem tudott és semmiért nem felelős. Szóval ilyen emberekkel dolgoztam, háborús bűnösök és nyilasok, SS-ek törvény elé hozása volt a feladatom. Kineveztek rendőrnyomozó hadnaggyá, és ez ment egészen addig, amíg a szocdem nemkívánatos lett a rendőrségen. Apámnak a munkám nem nagyon tetszett, – szegény apám már 46 márciusában meghalt- azt mondta, ilyen politikai dolgokkal ne foglalkozzak.

Akkor a pártközpont segítségével sikerült egy állást kapnom a kereskedelmi szövetkezetügyi minisztériumban, mint előadó. Elkezdtem ott a pályám, az egy szocdem minisztérium volt, Rónai volt a miniszter. Közben még a szocdem párt központja elküldött a sváb kitelepítéshez a mentesítő bizottság tagjaként. Ennek öt tagja volt: egy kommunista, egy szakszervezeti, aki szintén kommunista volt, egy kisgazda, egy parasztpárti és egy szocdem, és ezek döntöttek a kitelepítési ügyekről. Ezután kerültem a kereskedelmi szövetkezetügyi minisztériumba, ahol egész magyarországi pályafutásomat töltöttem. Itt különféle tanfolyamok után beruházásokkal foglalkoztam, és a 19 megye és a főváros beruházásait intéztem. Egyik főnököm a Rákosinak az édes öccse, Bíró Dezső volt, aki ellentétben a fivérével, nem sokat törődött a pártjával. Bejött a szobába, ráült az íróasztal tetejére, és azt mondta, „na, haverok, tegnap kikapott megint a Hungária.” Szóval őt nem érdekelte semmi más csak a foci, a horgászat és a nők. Nagyon befolyásolható ember volt. Szóval nem sok vizet zavart. De mint érdekességet elmondom, hogy a forradalom sikere után, azon a bizonyos héten, amikor szabad volt Magyarország, az Opera előtt megyek, szembe jött velem a Bíró Dezső gyalog. Nagyon rosszul látott, de azért megismert, és majdnem a nyakamba borult, mert végeredményben a Rákosinak az öccse volt, és a forradalom éppen győzött. Az utcán voltak elég vad jelenetek is néha, ha valakiről kiderült, hogy ávós volt, vagy valami.

És ő kabát nélkül volt, rettenetesen fázott, nem mert bemenni a hivatalába. Azt kérdezte, megtennék-e egy nagy szívességet, hogy kísérjem be a hivatalába, ami a Szép utcában volt, a Kossuth Lajos utca mellett, mert ő nem talál oda. Mert ő mindig autóval járt, és nem talál oda. Nekem nem ártott ez az ember, és el is kísértem. Igaz, hogy az úton arról beszélt, hogy ha az Öreg itt lett volna most (így hívta mindig a bátyját), akkor mindez nem történt volna meg. Hát én nem vitatkoztam. Tudtam, hogy ha elkiáltottam volna magam, hogy ez Rákosi testvére, akkor ő nagy bajban lett volna, de elkísértem a Szép utcába, ahol tudom, hogy másnap repülőre rakták, kivitték Moszkvába, és a forradalom leverése után visszahozták, vezérigazgató lett a közért vállalatoknál. Ennyit Bíró Dezsőről. Én végig ott voltam. Jól éreztem, hogy nekem itt nincs maradásom, mert megkaptam a káderlapomat, és a forradalom alatt ugyan semmit nem csináltam, de a számat azért kinyitottam. Mikor a káderlapomat visszakaptam, kereken benne állt, hogy nem szeretem a Szovjetuniót. Így kezdődött. Amennyiben munkája behelyettesíthető munkáskáderrel, akkor be kell helyettesíteni. De hát, amíg itt voltam, nem tudtak behelyettesíteni nyilván, és csináltam az országos beruházásokat, 56-ig.

(FG-vel történt hangos interjú alapján)

Most beszélek magamról, hogy én hogy éltem meg a dolgokat. Mikor megkaptam a téli ruha beszerzéséhez az eltávozást, visszajöttem Pestre és nem volt hova mennem, szó szerint semmi papírom nem volt. A nővérem, aki édesanyámtól féltestvérem, az Alsóhegy utcában lakott, a férje egy osztrák ember, szintén zsidó származású, de szintén született keresztény. Az is katona volt, de megúszta, nem kellett neki igazolni. Mint írnok, valahol katonáskodott itt az országon belül. Így a nővérem nyugodtan ott maradhatott az Alsóhegy utcában. Elmentem hozzá és egy néhány napig ő bújtatott, de hát ez életveszélyes volt.

Mindent próbáltunk csinálni, voltak éjszakák, amikor az utcán aludtam. De volt egy újságíró barátunk, Bella Andor, akinek volt egy gyönyörű lánya. Őt ismertem, ő is ismert engem, nagyon rendes keresztény emberek voltak.

Bella tudta, hogy bajban vagyok és megpróbált rajtam segíteni, hogy papírokat szerezzen. A lányának volt egy udvarlója, egy Dudvarszki Emil nevű ember. Azt mondta, annak a papírjait megpróbálja nekem átadni. És meg is kaptam a papírjait. Akkor én hirtelen Dudvarszki Emil lettem. Megtanultam az adataimat, és Dudvarszki Emilként mutatkoztam be. Addig, ha légiriadó volt, én a lakást nem hagyhattam el, akkor lemehettem már a pincébe is. Dudvarszki Emil fiatalember volt, meg kellett magyaráznom, mit csináltam itt Pesten, miért nem voltam katona.

Forrás: Terror Háza Múzeum

Édesanyámnak volt egy fiatal, Lili nevű barátnője, akinek egy SS tiszt barátja volt. A Lili egy zsidó nő volt, de szerzett nekem egy papírlapot, amin egy nagy német horogkeresztes pecsét volt. A Tot szervezeté, ami egy SS alakulat volt, műszaki alakulat. És a nővérem elvitt egy barátnőjéhez, fölé gépeltünk mi egy szöveget, hogy Dudvarszki Emil a Tot szervezet pápai alakulatánál szolgál, ezért minden egyéb katonai bevonulás alól felmenthető. Ez ott volt magyarul és németül. Ezt megkaptam és egy csodálatos papírom lett. Amikor jöttek igazoltatni a pincébe, házról házra jártak a tábori csendőrök, halálfélelemben vártuk az eredményt, de ez a papír nagyon megfelelt. Annyira, hogy volt egy nyilas házparancsnok ott, akinek a nyilas belügyminisztertől volt felmentése, és azt nem fogadták el, mert nem katonai felmentés. Amikor visszajöttek hozzám a tábori csendőrök, hogy „adja csak ide a papírját”, azt hittem, hogy most lebuktam. De nem, hanem elvették, és odatették a nyilas házparancsnok elé, hogy „ez egy katonai felmentés”, ez a jó, a magáét nem fogadjuk el. És el is vitték őt.

Mint érdekességet, a pincébe, anyámról, hogy milyen volt. Egyik éjjel például felzavarnak minket, mert ott áll egy SS dzsip, gépfegyver rajta, SS katonák, leszállnak és név szerint engem és a nővéremet keresik. Kiderült, hogy anyám megfőzte őket, hogy ő szeretné látni a gyerekeit, szerzett csokoládét, és ezt elhozta nekünk. Az SS-ek a Gellért szállóból elhozták őt éjjel háromkor, nekünk csokoládét átadni.

Anyámnak, mint szépasszonynak, udvarolni próbáltak az SS katonák. Én pedig elmentem őt néha meglátogatni, amikor lehetett, éjjel. Szemben a pesti Duna parton már az oroszok voltak végig. Pest orosz volt és ő Budán, a Gellért szállóban lakott. Nem tudtam bemenni, csak éjszaka, mert az oroszok láttak minket. És ha egy embert megláttak, akkor arra lőttek. Volt úgy, hogy elkéstem, már hajnal volt és világosodott, és elkezdtek aknázni, ott sebesültem meg először. Egy ló állt előttem, a ló felfogta a repeszdarabokat, összeesett és elpusztult. Én alul, a lábamba kaptam csak repeszdarabokat.

Nagyon érdekes volt ezzel a szállodával kapcsolatban egy élményem. Karácsonyeste, 44. december 24-én ott vacsoráztam a Gellértben, ott volt néhány lakó, mint az édesanyám, és az SS emberei. Ott voltunk az étteremben, emlékszem, ló fasírt volt vacsorára. Egy SS őrnaggyal és az édesanyámmal ültünk az asztalnál. Németül beszélgettünk és akkor kapták a hírt, hogy a kör bezárult. Malinovszkij bezárta Budán valahol a fogaskerekűnél a kört. Akkor tudták meg az SS-ek, vacsora alatt 24-én.

Emlékszem, egymásnak elkezdtek sugdolózni, irtó izgalom volt, és a vacsora meg is szakadt. Én már ezt az őrnagyot akkor ismertem, beszélgettünk. Most ugrok egy nagyot, a felszabadulás után kaptunk valahol egy szobát a Bartók Béla úton, egy kis lukat, ahol meghúztuk magunkat, és sorba álltunk kenyérért.  Jöttek az orosz teherautók és azt a téglalap alakú kenyeret osztották a népnek. Sorba kellett állni. A parancsnok, aki az egészet felügyelte, egy orosz ezredes volt. Ránézek az ezredesre, és ismerős volt, és ő is ránk nézett, az anyám mellettem állt. Ez volt az a német őrnagy, akivel vacsoráztunk. Szóval ez egy kém volt, aki beépült a németekhez. Ilyet csak regényben olvas az ember. Ő is megismert minket, és mindjárt dupla adag kenyeret kaptunk.

(LB életút-hangfelvétel alapján)

A keret

Na, folytatom ott, hogy mikor összeszedtek bennünket, átvittek Kunszentmiklósra, ott egy iskolába vittek, ahol most már egy másik keret osztagot kaptunk, mi negyvenen voltunk, és legalább egy 14-15 tagú keretet osztottak hozzánk.

Az iskolában voltunk egy napig, ahol megmotoztak bennünket, de szerencsésen a motozáson úgy sikerült keresztülesni, hogy csendőrök motoztak, be kellett vinni a hátizsákot egy tanterembe, amely tanteremben ott állt két csendőr meg katonatiszt. A hátizsákot le kellett tenni az asztalra, le kellett vetkőzni derékig, átkutattak bennünket, és a hátizsákból, amit csak tudtak, elvettek.

Mi készültünk erre az ukrajnai kirándulásra, úgyhogy nagyon jól fölkészítettek a szüleim engem is mindenféle élelemmel, és rengeteg gyógyszert is vittem magammal. Szerencsére ABC sorrendben hívtak be egy-egy embert, és elsőnek Ámischfeld nevű barátomat hívták be, aki elmondta, hogy mikor kijött, kint egy keret vigyázott rá, aki egy rendesebb volt a sok csirkefogó közt. Ez behunyta a szemét, nem vett tudomást róla, úgy csinált, mintha nem látta volna, mi történik.

Mi, mikor Ámischfeld kijött, és elmondta, hogy ott bent motozás zajlik, és elvették a fél hátizsákját, attól kezdve mindenki, aki kijött, az átcsúsztatta az üres hátizsákot a másiknak, és ugyanazt, vagy egy másik hátizsákot vitt be, úgyhogy a felének megmaradt a kivitt holmija, élelme, és csak a másik felének vették el, ami megmaradt, aztán újra szétosztottunk. Úgyhogy énnekem sikerült nagy mennyiségű gyógyszert és kötszert is megmenteni.

Egy napot töltöttünk ott Kunszentmiklóson, másnap kaptunk egy fekete pontos karszalagot, amelyet végig megőriztem, még most is megvan. Az úgynevezett büntetőszázadhoz, Voronyezsbe küldtek volna bennünket, de nem jutottunk el odáig szerencsénkre.  A kerettel együtt bevagoníroztak. De mielőtt bevagoníroztak, az összes fölszerelésül kaptunk egy karszalagot. Nekem volt ugyan egy vöröskeresztes karszalagom még plusz, és egy fehér karszalagot, egy megszámozott karszalagot kaptam.

Az állomáson egy Német vagy Németi nevezetű alezredes fölolvasta ránk a halálos ítéletet, nagyjából a következőképpen, hogy ti büdös kommunisták és zsidók, kimentek a frontra dolgozni, mert annyi bűnt követtetek ti el a magyar haza ellen, hogy egy sem jöhet haza közületek élve.  És a keretnek pedig azt mondta, hogy őközülük csak az jön haza, akinek a munkaszolgálatosa már nem él, az soron kívül fog hazajönni. Úgyhogy egy-egy keretre körülbelül 2 vagy 3 munkaszolgálatos jutott, és hát ennek a szellemében is jártak el. Felültünk egy üres vagonba, de nem tehervagonba, hanem egy személyszállító vagonba, ahol bennünket a keret beszorított két padsor közé, úgyhogy még ülni sem tudtunk, hanem álltunk ott, és a keret pedig kényelmesen elhelyezkedett. Rengeteg italt vittek magukkal, mert a lakosság azt hitte, hogy ezek kimennek a frontra, és a családtagjaikkal találkoznak, akiknek főleg italt küldtek velük, úgyhogy egész idő alatt ittak, nem mindegyik, egy-kettő kivételével. Mire kiértünk a határhoz, Trij volt az első határállomás, ahol megálltunk, és ennél az állomásnál mikor leszálltunk a dolgunkat végezni, akkor ütöttek vertek bennünket. Engem szerencsére nem. Mert egy Fridrich nevű főtörzsőrmester volt a parancsnoka ennek a keretcsoportnak, aki állandóan alkohol mámorban volt, és krónikus hasmenése volt az úton. Én pedig el voltam látva ópiummal, rólam tudta, hogy orvos vagyok, kért gyógyszert és én adagoltam neki az ópiumot kockacukorra, úgyhogy visszafogta neki a bélműködését, és azért valahogy ki lettem egy kicsit kímélve.

Ennek a történetnek még nincs vége, hogy mennyire lettem kikímélve.  A vonat ment, nem tudom hány napig, január 21-én, a dátumra pontosan emlékszem, érkeztünk meg Kurszkba. Közben Kijevben megálltunk egy napra, és onnan mentünk Kurszkig. Tudniillik már akkor az oroszok áttörték a Don-kanyarnál a frontot, és a vonatok nem mentek tovább. Kurszknál kiszállítottak bennünket a vonatból, de akkorra már legalább 4-5 munkaszolgálatost agyonvert a keret.

Minket kiszállítottak a vagonból, és bezavartak egy nagy fahodályba. Nagy hó volt már, hideg volt rettenetesen, és falhoz állítottak bennünket. A keret pedig csőre töltött puskával vigyázott ránk. De ott ebben a nagy hodályban rendes katonák is voltak, visszavonuló katonák, mert már nem tudtak kijutni a frontra se, többek pedig már menekültek vissza a frontról. Na most ebben a hodályban voltunk, a Fridrich nem tudta, hogy mit csináljon velünk, mert nem tudott bennünket a századunkhoz kivinni, és az zajlott, hogy időnként nem a mi keretünk, hanem  az ott lévő katonák közül egyik másik, akik ott ilyen visszajövő emberek voltak, kiemeltek közülünk valakit, és elvitték hátra, az épület mögötti latrinához, és hallottuk is, amikor rálőttek, és megölték.

Negyediknek vagy ötödiknek engem is kiemeltek, ott kellett hagyjam a csomagomat, és ahogy kiléptem az ajtón, nagy hó volt, egy tizedes elkezdett rám ordítani, hogy békaügetésben a latrina felé. Nem győzöm mondani, hogy minden a szerencse dolga, ahogy haladtunk el a latrina felé, már tudtam, hogy ki fog végezni, jött a latrináról ki ez a Fridrich nevű főtörzsőrmester, és így hirtelen elhatározással hirtelen elébe ugrottam, fölálltam, és mondtam, hogy mentsen meg, mert ez a tizedes engem ki akar nyírni.  És a Fridrich leintette ezt a tizedest, és azt mondta, hogy hagyd ezt a zsidót, ezt utoljára én végzem ki. Tudniillik érezte, hogy szüksége van rám, mert mint mondtam, beteg volt, és úgy látta, hogy én tudom őt valamennyire karban tartani.

Így kerültünk vissza oda, és akkor a Fridrich aki nem tudta, hogy mitévő legyen, ráparancsolt a keretre, hogy most már ne engedjen senkit se oda a közelünkbe, ő elmegy az ottani helybeli parancsnokságra, és megkérdezi, hogy mi legyen velünk. Nem is tartott sokáig, míg elvolt, visszajött, és a parancsára, az állomás területén lévő fabarakkhoz kellett, hogy menjünk. Ott szállásoltak el bennünket. Egy fapadlós, raktárhelyiségben, amiben volt egy benzines hordóból csinált kályha állítva, a katonák csinálták. Ott elszállásoltak bennünket a kerettel együtt, mert 40 fok körüli hideg volt.

Másnap reggel munkába állítottak, mégpedig úgy, hogy egész éjjel mindig fölváltva egy munkaszolgálatos és egy keret volt fenn, aki vigyázott és tüzelt. És a többiek pedig ott összepréselve aludtunk. Ennivalót nem kaptunk. Reggel egy kávét, kaptunk inni, kora reggel föl kellett kelni, és lőszert kellett berakni az állomáson. Tehervonatok hozták a lőszert, nem a frontról, hanem vitték volna a frontra, de viszont tovább nem tudták vinni. Le kellett rakni a vagonokról, és az állomás egy részén, kijjebb a pályaudvar széle felé kellett fölhalmozni a lőszereket, és azt hóval lefödni. De ez egy szörnyű egy munka volt, úgyhogy reggel elkezdtük, és egész besötétedésig csináltuk, úgy, hogy a keret egy része bent volt a szálláshelyünkön, és váltották egymást úgy fél óránként, és aszerint, hogy melyik keret volt kint, a szerint volt kellemetlen nekünk.

Futva kellett menni a tehervagonokhoz, bent a tehervagonban állt két munkaszolgálatos, az a nyakunkba rakott egy lőszeres ládát, és futólépésben kellett vinnünk néhányszáz méterre, és ott lerakni, levették a vállunkról, és úgy rakták sorba. Ezt csináltuk körülbelül 4-5 napig, közben már lefagyott egyiknek a lába, megöltek megint 1-2 embert. Hát láttuk, hogy ez a vég. Közben azt is láttuk, hogy magyar katonákat, sebesülteket, akiket vittek volna haza a vonaton Magyarország felé a frontról, a németek kidobálták a hóra, és ott fagytak meg.

(LB életút-hangfelvétel alapján)

Panoptikum

A keret ráébredt, hogy őrájuk is körülbelül ez a sors vár, hogyha ott maradunk sokáig, mígnem valamelyik éjjel az a keret került oda őrségre, amelyikről úgy vettük észre, vagy vettem észre, hogy normálisan viselkedik, és majdnem hogy szégyellte, amit a többi csinált. Úgy intéztem a dolgot, hogy én legyek akkor őrségen, én raktam a tüzet, mikor a társai lerészegedve aludtak, akkor elkezdtem főzni ezt a keretet.

Mondtam, nem látja, hogy mi zajlik itt, a szerencsétlen magyar bakákat, katonákat, sebesülteket kidobják a hóra és ott fagynak meg. Vége a háborúnak, és minket is megölnek, ha itt maradunk. És az oroszok itt lesznek egy-két napon belül. Próbáljunk meg innen elmenekülni. Ráállt.

Kimenni az állomásra csak úgy lehetett, -azért kellett egy keretet szereznünk -, ha egy fegyveres őr kísérte a munkaszolgálatosokat. És a következő éjjel, elindultunk, mintha munkába mennénk. Már előre elkészítettünk egy kis faszánkót, amin a sérült bajtársunkat, egy Grohák nevezetű barátunkat cipeltük.  Volt egy csapás, két oldalt óriási magas hófal volt, és ott mentek el a teherautók, meg szánok, meg gyalogosok, nem tudtuk, hogy hova visz az út, csak elindultunk. Mögöttünk a keret és előtte mentünk mi, körülbelül olyan 30-35-en, nem tudom pontosan mennyien voltunk.

Hajnal felé, amikor már kivilágosodott, akkor láttuk, hogy milyen borzalmas útvonalon megyünk végig.  Úgy hatott rám, mint egy panoptikum. Egy olyan két méter magas hófal között vezetett ez az út. És amikor pirkadt, akkor láttuk, hogy kétoldalt a hóba belefagyva voltak magyar katonák, munkaszolgálatosok. Tudniillik az történt, hogy ezen az úton menekültek, és ha jött egy teherautó, akkor az leszorította őket, és oldalt nekitámaszkodtak ezek a kimerült katonák meg munkaszolgálatosok, és ott fagytak meg.

És ezen az úton mentünk körülbelül 15-20 km-t, nap közben már láttunk lovakat  megfagyva, és embereket rengeteget megfagyva, fegyvereket eldobálva. Hát mentünk, azt hittük, hogy ez az út hazafelé visz. Körülbelül 20-25 km-t mehettünk, és már szürkült, amikor egy faluhoz értünk. Több falut elhagytunk már, de egy olyan faluhoz értünk, ahol sikerült a falunak a túlsó végén egy üres orosz házat találni, a többiben mindben katonák voltak, zömmel német katonák.

Egy szoba volt, amiben volt egy, úgy hívták, picski, egy kemenceszerűség, annak a tetején feküdt egy asszony egy kisgyerekkel, és mi meg betódultunk a kerettel együtt ebbe a lakásba. Érdekes módon úgy voltak valahogy megépítve ezek a falusi házak, hogy egy istálló volt előtte, és az istállón keresztül kellett bemenni a lakásba. Egy ilyen helyre beszorultunk, bementünk, rettenetesen át voltunk fázva és szomjasak voltunk.

A fiúk inni akartak, de nem volt vizünk sem. Nekem azonban volt egy kulacs vizem. A kulacs víz a nyakamban volt, a bőrkabátom alatt volt, és jéggé volt fagyva. Szerencsémre az édesanyám még olyan gondos volt, hogy becsomagolt szilárd alkoholt, amin meg lehetett az ételt melegíteni. És én ezt a csajkatetőmre tettem, azon próbáltam a kulacs vizet fölmelegíteni, hogy tudjunk egy korty vizet inni. Amikor ezt az asszony meglátta, fent a kemence tetején, akkor elkezdett ordítozni, azt hitte, hogy föl akarjuk gyújtani a házat, és egy arra haladó német katona meghallotta, berontott a szobába, és ütni-verni kezdett bennünket.

Úgyhogy menekültünk ki a szobából, ahogy tudtunk. Volt egy kis ablak az utcára, és azon az ablakon dobálta ki a csomagot az egyik bajtársunk, amíg aztán mindnyájan ki nem kerültünk az utcára. A keret, aki velünk volt, az úgy megijedt, hogy megfordult, és visszaindult, mi pedig mentünk tovább az úton, további, 20-30 km-t, úgyhogy vaksötétben jutottunk el egy olyan faluba, ami teljesen ki volt pusztítva. Nem volt lakossága, a házak nagy része le volt rombolva. Találtunk egy istállóféleséget, ami még nem volt teljesen lerombolva, oda mentünk be, jéghideg volt, 40 fok, de 30 fok fölött, biztosan. Világosságot sem mertünk gyújtani. Leraktuk a pokrócainkat, szorosan egymás mellé feküdtünk, és két munkaszolgálatos barátunk ébren maradt, és vigyázott ránk. Valahogy betámasztottuk az ajtót, és aki már fél órát aludt, az fölállt és így őrködtünk, vigyáztunk, és elhatároztuk, hogy hajnalban tovább megyünk. És amikor pirkadt, akkor tényleg körülnéztünk, láttuk, hogy a falu teljesen kihalt, semerre egy lélek nem volt.

Én azt mondtam a barátaimnak, hogy nem fogjuk bírni a gyaloglást ezekkel a csomagokkal, dobjuk el, ami fölösleges, hogy jó példával járjak elöl, kiürítettem a hátizsákot és nem tartottam meg, csak a tisztálkodáshoz valót, szappant, borotvát és ilyesmit. És az élelmiszert és egy váltást fehérneműt, a többi fölösleges lomot azt kidobtam. Mert azt mondtam, hogy ha másba nem, akkor ezt a nehéz hátizsákokat cipelve elpusztulunk, mondtam a barátaimnak, hogyha eljutunk a következő faluba, ennivalót majdcsak találunk, nem lehet reszkírozni azt, hogy ilyen nagy nehéz menetelésben cipeljünk valamit. Sajnos a többiek közül sokan nem tartották ezt be, és bizony így a menetelésben, ebben a cipekedésben többen elpusztultak nagyon rövid idő alatt.

Így ment a menet azután hosszú ideig. Az volt a szerencsénk, hogy úgy egy jó kilométernyi távolságra vagy 5-600 méterre mindig mentek előttünk alakulatok, és ezt az alakulatot követve, először próbáltunk hozzájuk csatlakozni, a menekülő alakulatok zömmel magyarok voltak. Szánkókon mentek, meg gyalog. És egy alkalommal egy ilyen szánkóhoz csatlakozva belekapaszkodott az egyik munkaszolgálatos barátunk, amin ültek katonák, és az egyik katona el akarta venni ettől a munkaszolgálatostól a meleg sapkát. És az könyörgött, hogy hát ne vegye el, mert le fog fagyni a feje. Erre szó nélkül elővette a puskát, és agyon lőtte, és elvette tőle a sapkát.

Erre mi rettenetesen megrémültünk, és attól kezdve meg sem közelítettük az alakulatokat, hanem nagy távolságra leszakadva meneteltünk, figyeltünk, hogy azok merre mentek. Egy nyomtávú út volt tulajdonképpen, nem is lehetett oldalt elkerülni. És mentünk ezek után, az előttünk menekülő magyarok és németek után. És amikor láttuk, hogy az valahol megálltak egy faluban, akkor mi megálltunk, és oldalsó irányban kerestünk valamilyen csapást, és elindultunk, és rendszerint pár száz méterre onnan találtunk valami elhagyott tanyát, vagy pedig olyan tanyát, ahol laktak is oroszok. És ott kértünk menedéket.

És amit mindig mondok, hogy nem lehet általánosítani. Az volt az érdekes, hogy ahova menekültünk, ezekbe a kis házakba, aztán szétszóródtunk, aztán megint összeverődtünk, szóval kalandos volt ez az út. Ahogy bementünk egy-egy ilyen orosz házba, megsajnáltak, rendszerint csak asszonyok voltak, az emberek azok vagy elmenekültek az erdőkbe, vagy elvitték őket a németek. És ezek az asszonyok megsajnáltak és ha mást nem, egy kis krumplit adtak nekünk enni, mert nekik sem volt más. De krumplijuk rendszerint volt.

Ezek a kis falusi házak úgy voltak megépítve, hogy a szobában, volt egy nyílás, egy pincenyílás, a szoba alatt volt egy pince. És ezeknek ott volt eldugva krumplijuk, adtak krumplit, azt ott megfőztük, és azt ettük. És akinek volt még ennivalója, az szétosztotta az ennivalót.

Annyira emlékszem rá, hogy Ámischfeld Misivel kettőnknek volt egy kenyerünk, és azt olyan pontosan, fél centi vastagságúra vágtuk, minden nap csak egy-egy szelet kenyeret ettünk meg, hogy kitartson valameddig. És így bolyongtunk és mentünk a különböző utakon. Hol leszakadtak tőlünk, hol újak csapódtak, verődtek hozzánk. És így bolyongtunk hosszú heteken keresztül.

Egy alkalommal, egy erdőségen mentünk keresztül, ahol egyszercsak fegyverropogást hallottunk. Gyorsan elbujtunk az erdőben, és vártuk a fegyverropogásnak a végét. És amikor elcsendesedett minden, akkor indultunk tovább azon a csapáson. És alig mentünk egy kilométert, amikor láttuk, hogy több száz halott fekszik. Láttunk egy teherautót, amiből egy német katona volt fölakadva a lépcsőn, akit agyonlőttek. Úgy látszik, hogy partizán támadás volt ezen a helyen, és jó néhány száz halott katonát találtunk. És akkor átkutattuk, hogy találunk-e ennivalót náluk, nem találtunk ennivalót, de ruhaneműt vettünk magunkhoz, mert volt aki már le volt rongyolódva. És aztán el is határoztuk, hogy legalább katonasapkánk legyen, meg aki tudott, katonaköpenyt vett föl, hogy ne vegyék észre, hogy munkaszolgálatosok vagyunk, hogy lehetőleg ezt a veszélyt kikerüljük. És mentünk tovább.