(Sz. M. elbeszélése alapján)

Közeli ismerőseim tudják rólam, hogy kedvelem a festményeket. Egy időben, amikor meg is engedhettem magamnak, gyakran fordultam elő különböző aukciókon is, bár alapvetően nem tartom magam gyűjtőnek. Úgy szoktam fogalmazni, hogy több képem van, mint egy átlagos háztartásnak. Az aukciókon gyakran találkoztam egy nálam tíz évvel idősebb távoli rokonommal, akivel nem igazán tartja a szűken vett család a kapcsolatot, bár szoktunk róla tudni – időnként előkerül. Egy alakalommal fölhívott a rokon telefonon, és azt kérdezte, hogy megyek-e egy közeli árverésre? Igenlő válaszom után megkért, hogy licitáljak neki pár tételre, mert nem tud ott lenni. Megbeszéltük a takaró hosszát, és én elvállaltam a feladatot.

Az árverés másnapján beszéltünk – nem emlékszem melyikünk hívta a másikat – de elmeséltem, hogy az általa óhajtott négy tételből hármat meg tudtam venni, kettőt kifejezetten jó áron. Nagyon boldog volt, majd megkérdezett, hogy nekem sikerült-e valamire szert tennem. Büszkén újságoltam neki, hogy vettem egy Schönberger Armand önarcképet. A telefon másik végén csönd… Párszor belehallóztam, mire megszólalt, és közölte, hogy azt a képet ő adta be az aukcióra. Először köpni-nyelni nem tudtam, majd neki szegeztem a kérdést, hogy ha neki ilyesmije van eladó, akkor miért nem szól? Meg egyáltalán, miért ad el valaki egy ilyen képet? Ő azt válaszolta, hogy eszébe se jutott, hogy engem megkérdezhetne, és azért adta el a képet, mert gyerekkora óta ez a szigorú szemüveges fazon nézi őt a hall faláról, és eddig bírta. Abban maradtunk, hogy ugyan mindketten megspórolhattunk volna 20% árverezői jutalékot, de legalább családban maradt!

(részlet F.B. naplójából és egy készülő regényből)

Már egy héttel az után, hogy megérkeztem a Vadász utcába, elvállaltam az első feladatot. Az Üvegházban a legfontosabb munka a hamis igazolványok előállítása és kiszállítása volt. Engem a papírok elkészítésébe vontak be, ami akkor már folyamatban lévő vállalkozás volt. Kiderült, hogy kivételes tehetségem van az aláírások hamisításához.

(A Vadász utcai egykori “Üvegház” 2012-ben)

Ezt a tehetségemet véletlenül fedeztük fel. Egy nap meghallottam, hogy Biedermann Oszi a legcifrább magyar káromkodásokat szórva átkozódik, sotto voce, teljesen magában. Faggatni kezdtem, mitől ilyen ideges? „Ez az átkozott gót betűs írás – fakadt ki –, szenvedek a másolásával.” „Mihez kell?” – kérdeztem. „Ja, ez egy rekvirálási nyomtatvány – magyarázta. Megvan a nyomtatvány és a pecsét, de úgy kellene aláírni, hogy az hihetően hasonlítson az eredetire. És ennek a szemétládának rettenetes írása van, olvashatatlan, szálkás gót betűk.”

Kiderült, hogy megvan az eredeti dokumentum, amiben az egyik itteni német parancsnok öt zsák felesborsót igényel csapata számára egy raktárból. Ennek az igénylésnek a másolatát akartunk elkészíteni, hogy ételt szerezzünk a bunkerekben rejtegetett gyerekeknek. Ha sikerül ez az akció, akkor később ismét portyázhatunk a raktárban, és további ellátmányhoz juthatunk.

Ekkor értettem meg, milyen komoly elővigyázatosság szükséges a művelet végrehajtásához. A német hadseregtől való igényléseket nagyon alaposan kivizsgálják. „Oszi, hadd próbáljam meg! – mondtam. – Nyolc évig gyakoroltam a gót betűs írást az iskolában.” „Én is – felelte –, de az utolsó négy évben latin betűs írásra váltottunk.”

Megnéztem a német tiszt aláírását, és nagy lendülettel, egyetlen könnyed mozdulattal lemásoltam. És nem csak ezt: megismételtem másodszor, majd harmadszor is. Mindegyik hihető hasonmása lett az eredetinek. Oszi egészen elképedt. Az aláírás kulcsa, hogy nem szabad közben bizonytalankodás miatt megszakítani a lendületet. És én első próbálkozásra mesterművet alkottam. Behívták Sigit, hogy saját szemével lássa a csodát. Abban a pillanatban hamisító született.

Néhány napot várnom kellett, hogy hivatalosan is kinevezzenek erre a feladatra. A vállalkozást igazoló siker még előttünk állt. De amikor a német egyenruhába öltözött Izsák Pista megjelent a zsákmánnyal, a kocka el volt vetve. A legtöbb irathoz pedig szükség volt a kezem munkájára: minden dokumentum esetében ez volt a végső és legfontosabb lépés. A nyomtatványokat akár százszor, sőt ezerszer ki tudtuk nyomtatni és le tudtuk pecsételni, de a hivatalos magyar iratok megkülönböztető jegye mindig az aláírás volt. Nem mintha egy, az utcán grasszáló faragatlan fasiszta különbséget tudott volna tenni a különböző iratok bonyolult részletei között, de ha bevittek egy zsidót a rendőrségre, és ott rájöttek, hogy az aláírás nem egyezik a hivatalos mintával, minden további kérdés nélkül, azonnal lelőtték.

V.Z.F. története

1944. június 6-án – néhány hónappal érettségi vizsgám után – kellett   munkaszolgálatra jelentkeznem Hódmezővásárhelyre. Bátyám, mint orvos már  jóval régebben  bevonult,  akkor már egy éve nem hallottunk felőle. Szegedi  otthonunkat  nemrégiben jelölték ki  gettólakássá, ahová több zsidó család beszállásolását tervezték. Minden a feje tetején állt.  Kétségbeesett édesanyám ebben a felfordulásban igyekezett egy hátizsákot telepakolni a legszükségesebbnek gondolt holmikkal a részemre. Volt már gyakorlata benne. Engem csak egyszer vont be a tevékenységbe, amikor a fogporos dobozokat csomagolta. A hengeres kemény aluminium dobozokból az egyiket a fogpor kiöntése után úgy preparálta, hogy az alsó harmadába annyi összetekert 100 pengős bankjegyet helyezett, amennyi csak belefért. Ezeket kartondarabbal lefedte, majd teleöntötte fogporral a még üres helyet. Már csak egy kis jel kellett a külső felületre, hogy megkülönböztethessem a „széfet” a valódi fogporos doboztól.  Míg anyám a közeli jövőről, addig édesapám a távolabbiról próbált gondoskodni. Odahívott a  gyönyörű  pirosbarna cserépkályhánkhoz, és  kicsavarva 4 srófot, leemelt egy kis szellőző rácsot a kályha oldaláról. Amikor útmutatása alapján betapintottam a kályha alja felé, egy dobozt éreztem ujjaim alatt. Ebben lapultak olyan kisebb értéktárgyak és némi pénz, amihez könnyen hozzá lehetett férni szükség esetén. A komolyabb, értékesebb ingóságok a lakóház különböző részein már el voltak rejtve.

A munkaszolgálat és az onnan történő szökés során bizony nagyon jól jött az anyám gondosságával eldugott pénz. És mivel a kötelezően beszolgáltatott tárgyakból semmi nem került elő, a háború utáni újrakezdéshez az eldugott „kincseink” adták az alapot.

A történet bővebben az elmesélője által megírt életrajzi könyvben található, sok más kalandjával egyetemben./Váradi  Z.F. :Szökőév; 1944 - A leap year/

Néhány éve úttörőként nyitott meg a budapesti borbárok közül elsőként a Doblo. A Dob és a Holló utca találkozásánál nyitott hely impozáns belső terével és a hetedik kerület belső zugaiban való elhelyezkedésével a bor- és dzsessz kedvelő zsidó fiatalok kedvelt törzshelyévé vált.

Nemrégiben merült fel az üzlethelyiség raktárként használt pincerészének felújítása és az üzletbe való bevonásának gondolata is. A tervek kidolgozásakor döbbenetes felfedezés érte a tulajdonosokat. Az egykori nagygettó területén található bérház évtizedekkel ezelőtt is éppen borpincének volt kialakítva. Erről tanúskodik a most előkerült tervrajz Grünfeld Henrik-Gusztáv és Ignácz urak bérházáról, a Dob utca 20-as szám alól.

Édes Stefkám, én már Lajos összes nálam lévő képeit összecsomagoltam és levittem a pincébe részben elhelyeztem másoknál (Rózsadombon és Hűvösvölgyben). Azt ajánlom,, hogy vedd ki a keretből, tekerd össze és jól csomagold be, és úgy helyezd el a pincétekben, ha van olyan. Ha Nektek nem volna pincétek, akkor én leteszem a miénkbe. Én általában itthon vagyok Olga miatt, csak késő d.u. megyek néha Szabóékhoz. Ha tudod, hozd el Te Stefikém ide s ha nem lennék itthon véletlenül, akkor hagyd a házfelügyelőnél. Én is szeretnék Veled lenni, de hát most teljesen felfordul az életünk. Különösebb baj nincs. Mindnyájan egészségesek vagyunk. Barátaidat, Évát. M….t üdvözlöm és Bíróékat is. Téged csókol J[úlia]. – Írja Vajda Lajos özvegye ’44 áprilisában barátnőjének.

A levelezőlapot Vajda Lajos festő (1908-1941) özvegye, Vajda (Richter) Júlia (1913-1982) írta, a nála öt évvel fiatalabb, de már doktorált művészettörténész barátnőjének, Mándy Stefániának (1918-2001). Vajda Júlia akkor a VIII. kerület Rákóczi út 51. sz. házban (a Palace szálló és a Hauer cukrászda között) lakott albérletben. Arra nincs magyarázat, hogy a négy villamosmegállónyira lévő barátnak miért írt levelezőlapot, s miért nem kereste fel személyesen. A lap tárgya Vajda Lajos műveinek megmentése, elrejtése a várható kataklizma idejére. Vajda összes művét özvegye korábban sem tudta az albérleti szobában tárolni, ezért barátoknál helyezte el azokat. A német megszállás után, a front közeledtével Júlia szerette volna a műveket biztos helyen tudni, hogy a háború utánra minél több épségben megmaradjon.
A levelezőlap dátuma és a szöveg közötti iszonyatos ellentmondás teszi ezt a dokumentumot hátborzongatóvá.
Először: a művekről, amelyeknek a pénzben kifejezhető értéke akkor is jelentős volt (mint azt az 1943-as, Alkotás Művészházban rendezett kiállítás katalógusa bizonyítja) Vajda Júlia „lazán” csak annyit mond, hogy „ha nem lennék itthon véletlenül, akkor hagyd a házfelügyelőnél”. De még ennél is megrázóbb ez a két mondat: „Különösebb baj nincs. Mindnyájan egészségesek vagyunk.”
A történet happy enddel zárult. Amennyiben happy endnek lehet nevezni, hogy Mándy Stefániát Auschwitzba vitték, de onnan élve hazakerült. Vajda Júlia egy erdélyi szász menekült valódi papírjaival a Dunántúlon, egy nagygazdánál cselédeskedett, így élte túl a vészkorszakot. Az Olgaként megnevezett személy nem más, mint Vajda Júlia édesanyja, aki Tiso Slovensko¬jából menekült a biztonságosabbnak tűnő Budapestre. Őt egy budafoki sváb család bújtatta.
A levelezőlapon megemlített Szabóék Szabó Lajos filozófust (1902-1967) és feleségét, Pallós Magdát fedi. Szabó Lajost 1944 tavaszán vitték Auschwitzba, ahonnan 1945 tavaszán szabadult.

A felszabadulás után a barátoknál elhelyezett Vajda Lajos-művek maradéktalanul előkerültek, vagyis elmondhatjuk, hogy a történet szerencsésen fejeződött be, a lapon szereplő személyek valamennyien életben maradtak és a művek is megmenekültek.

„A barlanglakók élete beosztott, normális időben esznek, alszanak, mennek vadászni, és nem szeretik a természetet, ami tele van veszélyekkel, oda csak akkor merészkednek ki a barlangból, ha muszáj. (…) Hát én 100%-osan a barlanglakóktól származom. Ebéd 12-1-ig, lehetőleg nem kimenni a természetbe.” Vázolja fel addigi életstratégiáját a 18 éves korában munkaszolgálatra kötelezett szegedi fiatal, aki cimborájával együtt szökik, bukdácsol az ország kisebbik részének megsemmisítésére vállalkozó csökött állami adminisztráció elől. A két vagány, frissen érettségizett zsidó fiatal nem várja ölbe tett kézzel sorsa beteljesülését. A barlanglakói naivitás ugyan nem hagyja el őket teljesen, az elrejtett pénzecskéből még kényelmesen megebédelnek a vasútállomás restijében, vagy szökés közben épp kiadós csülköt fogyasztanak a valahogyan nyitva maradt kisvendéglőben. Tudnak élni, mondhatnánk kettős értelemben is. Bujdokolásaik alatt megérzésekre bazíroznak, néha keserűen állapítják meg, hogy, nem hoztak jó döntést, mert ez bizony „nem egy jó hely”, húzni kell a nyúlcipőt. A helyenként talán túlrészletezett személyes sorstragédiában benne van a teljes magyar huszadik század borzalma. A szétzilált munkaszázadok darabjait az anyaország csendőrei és keretlegényei demonstratíve is az SS és a Hitlerjugend kezeibe adja, ők pedig sorsukra hagyják az eltetvesedett, legyengült, tífusztól sújtott társaságot. Váradiék felismerése itt is világos, hát akkor itt ez sem egy jó hely, irány vissza Szegedre, ahogyan lehet. A sors egyfajta kegyetlen iróniája, hogy ő maga különösebb megrázkódtatások nélkül hazaér, egykori otthonukat is sértetlenül találja, de azokról a borzalmakról egyszerre, zúdítva értesül, amely rokonait, barátait érte, és amiről neki – távoli fogságban, majd bujdosásban lévén fogalma sem lehetett. Ez a krakéler megmenekülés-történet így aztán nem csak a sikeres szökésekről, jó és rossz döntésekről, tisztességes emberek, és aljas árulókról szól, hanem az ott maradottak, kivégzettek, elpusztítottak tömegeinek is méltó emléket állít.  

Váradi Z. Ferenc: Szökőév (Móra Kiadó)

(Sz.L. elbeszélése alapján)

Singer Viktor ( Balatonfőkajáron született) és felesége, Szekszárdon éltek, vaskereskedésük volt a 19. és a 20. század fordulóján. Ott születtek gyermekeik:Paula, Jolán, Sándor, Miklós, János és László.

A gyerekeket, miután megházasodtak, a szülők hozzásegítették, hogy szintén vasboltokat nyissanak. Paula es Jolán Szegedre mentek férjhez, ott voltak üzleteik, Sándornak Tolnán segítettek üzletet nyitni. Miklós a háború előtt a szülői üzletet vezette, János es László szintén Szegeden éltek.

A háborús évek, a zsidó törvények, a munkaszolgálatos évek és a deportálások erősen kihatottak a családra. A két nővér özvegyen maradt, Sándor családjából senki sem maradt életben. Őt a munkaszolgálat alatt vegezték ki, feleségét gyerekeivel (György es Klári), Miklós feleségét pedig két kisfiával Auschwitzba deportálták, ahonnan nem
tértek vissza. János családjáról nincs tudomásom, de egyikük sem élte túl a haborut. Laszló felesége es kislánya, Anikó, Szegeden éltek a háboru után, László azonban szinten a munkaszolgálat áldozata lett. A családból Pesten él Paula unokája a családjával, Jolán lánya és családja pedig az USA-ban.

A háború után Miklós maradt az egyetlen férfi a családban, ő vezette a szekszárdi üzletet, amíg városrendezesi okból le nem bontották azt a saroképületet amiben a bolt is állt. Ő nyitotta meg újból Sándor üzletét Tolnán 1945/6-ban. Édesanyám ugyan Fácánkerten született, de a 30-as évek elején az ő családja is Szekszárdon élt, onnan ismerte Singer Miklóst. Miután mindketten özvegyen maradtak a haború után, 46-ban összeházasodtak. Tolnán éltek és Miklós örökbefogadott engem. Abban az időben magyarosította a “Singer ” nevet “Szögi”-re, megőrizve nevében a szakmai hovatartozását is. Miklós a házasságkötés után, alig egy évvel a munkaszolgálatban szerzett betegsége következményeként elhunyt.

47- től 50-ig édesanyám vezette az üzletet Bánhegyi (Buchmüller ) János komoly segítségével, akit mindig igazi családtagként becsültünk es szerettünk.

Az államosítások alatt édesanyam” felajánlotta” a boltot az államnak, amit úgyis elvettek volna, de így legalább ő álláshoz jutott egy másik üzletben. A “felajánlással” járt, hogy megtoldották az üzlethelyiséget a mellette lévő szobával, ami az én gyerekszobám volt, így a lakás kisebb, de az üzlet nagyobb lett. Az üzlettel együtt
elvették az udvaron álló háromemeletes raktárt is, persze az árukészlettel. 57- ben vándoroltunk ki Izraelbe.

Az édesapámat, orvos létére behívták munkaszolgálatra, az édesanyám gyógyszerész volt Budapesten. Én az apai nagyszüleimnél laktam Túrkevén, mert a szüleim azt hitték, hogy az biztonságosabb hely lesz, mint Budapest.
Amikor 1944. március 19-én bejöttek Magyarországra a német csapatok, akkor néhány nap múlva a túrkevei polgármester, Dr. Győrffy Kálmán azt mondta a nagyapámnak, hogy nektek olyan lakásotok van, hogy oda fogom elhelyezni az SS parancsnokot. Ő Herbert Koch, SS Obersturmbahnführer volt, egy szimpatikus 38-40 év körüli úriember, vegyészmérnök.

Koch azt mondta, hogy ő a saját apparátusától nem kéri, hogy főzzenek neki, hanem azt akarta enni velünk, amit mi eszünk. És egy vacsoránál elmondta,- a nagyszüleim anyanyelvi szinten beszélték a német nyelvet-, hogy a családja Berlinben elpusztult az amerikai bombázások során. Elvesztette a két fiát, az anyját és az apját, de ő sem fog életben maradni, mert őt meg kiviszik Oroszországba, a frontra.

De maguk se fognak életben maradni, mondta, nem sok idejük van, legfeljebb pár nap és gettóba kerülnek, el fogják vinni mindnyájukat egy megsemmisítő táborba. Azért mondta mindezt el, hogy legalább ezt a kisfiút próbálják megmenteni, tette hozzá.

A 85 éves nagyapám elment egyik volt beosztottjához, akit arra kért, hogy a veje, aki egy csendőr tiszthelyettes volt, vigyen el engem Budapestre, az anyámhoz.

Nagyon szerették a nagyapámat ezek a volt beosztottjai, úgyhogy ez után az esti beszélgetés után két nappal felhozott engem Budapestre a csendőr, egyenruhában, és az újpesti rakparton, ahol az anyám egy svéd védett házban volt, ott átadott neki.

Engem anyám minden reggel korán elküldött élelmiszert hozni a barátaitól. A Nyugati pályaudvar sínei alatt van egy tunel, ami a Bajza utcához jut el, és én az újpesti rakpartról mindig arra mentem.

Egyik reggel az édesanyám már nagyon korán, fél 7-kor elküldött, úgy látszik, hogy a sors akarta így. Hoztam a csomagot a barátaitól, amikor a későbbi ÁPV Rt., a volt alumínium tröszt székháza helyén – akkor ott egy dzsumbuj volt -, megálltam, mert láttam, hogy két fekete ruhás, nyilas karszalagos ember hajtja le a zsidókat, a Duna partján megállította, sorba rendezte és legépfegyverezte őket. És köztük láttam az anyámat!

A csomaggal együtt kétségbeesésembe visszamentem a családhoz, akiknél laktunk, és elmondtam, hogy mi történt, amit nem akartak elhinni. Amikor délután visszajött a férj, akkor elmondta, hogy amit elmeséltem, az valóban sajnos megtörtént.

Ideiglenesen ott maradhattam náluk a személyzeti szobában. Felhívták a figyelmemet, hogy isten ments, ki ne menjek a lakásból. És ott voltam egy hónapon keresztül, mikor egy vasárnapi napon, félve a ház nyilas pártszolgálatos házmesterétől, kikísértek engem az óbudai téglagyárba, ahol nem is nagyon kérdeztek tőlem semmit, csak a nevemet, bementem, és onnan a téglagyárból, közel kétezer ember, gyalog elindultunk csendőrök kíséretében.

Úgy jöttem rá, hogy nyugat felé megyünk, hogy valahol ki volt írva, hogy Dorog. Sopron melletti Ágfalvára vittek bennünket, már akik megmaradtak, mert sok száz embert az úton agyonlőttek, akik öregek voltak és nem tudtak tovább menni.

Mikor megérkeztünk, a templom előtt vártak traktorokkal a német SS katonák. És 200 kilométer gyaloglás után elvitték az élve maradottakat traktorral 40 kilométerre egy Strasshoff nevű kisvárosba, ami Bécstől kb. 30 kilométerre van. Ez a Strasshoff egy gyűjtő láger volt, ahonnan szétosztották az embereket, részben munkára, részben pedig máshova, amiről nekem nincs ismeretem.

De akik munkára kerültek, azok közé kerültem én is, mert amikor megkérdezett engem az SS tiszt – egyébként csupa sebesült SS katona volt, vagy fél karral, vagy fél szemmel, vagy műlábbal, már háborúból visszajött emberek voltak -, hogy hány éves vagyok, szerencsére tudtam jól németül, és azt mondtam, hogy 16, holott csak 13 voltam. És akkor azt mondta, hogy munkára kell menni.

Elkerültem egy munkatáborba, Klostenaiburgba egy betongyárba, aminek a tulajdonosa egy Rudolf Riefentahlen nevű ember volt. Ott már volt egy láger, ahol nagyon sok zsidó, jugoszláv és két francia is volt.
A lágerparancsnok Herr Böckzehlt volt, a másik nevét nem tudom. Ő nem járt egyenruhában, csak náci horogkeresztes karszalag volt a kezén.

Megismertem ott akkor egy nagyon kedves, Miroslav Suli nevű fiatalembert, aki munkavezető volt, ő Brünnből járt át, és hétvégén visszament. Nagyon megkedvelt, és sok-sok idő után, egyszer izgatottan szólt, hogy veszélyben vagyunk. Aznap este 6 órakor a betongyár sóderjét a szemben lévő Duna szigetről kellett egy csörlős uszállyal szállítania, és ezzel az uszállyal átvitt hatunkat a szigetre, ott megbújtunk és vártuk, hogy mi lesz. Kiderült, hogy akkor éjszaka mindenkit elvittek a táborból.

Minket megmentett ez a fiatalember. Kerestettem a háború után a Vöröskereszt útján a Herbert Koch SS tisztet, kerestettem a Miroslav Surit is, de mind a ketten ismeretlenek voltak a Vöröskereszt számára.

A nevezetes vastáblák évszámot nem tartalmaznak, időbeli elhelyezésük az 1880-as évek végére tehető.

A Varga Vasáruház bejáratát díszítő elemek a szegedi Alabárdos étteremben

A méreténél és súlyánál fogva is unikumnak számító öntöttvas táblák a Híd utca 3 szám alatti Varga vasáruház bejáratának két oldalán foglaltak helyet. Egyike a háztartásban, másik a gazdaságban használt számtalan vasáru arányosan elhelyezett kompozíciója. A tárgyak korabeli ábrázolásán kívül a cégér készítőire vonatkozó fontos szöveges információkat is tartalmaz. Egy –egy kirakat táblájának mérete 280x140cm, melyet a Ganz és Társa budapesti vasöntödéjében öntöttek.

Egyikre a konyhában és az a körül használatos darabokat, a másikra a kamrában és gazdaságban használatos szerszámokat arányosan kiérlelt csoportban rendezte a szobrász. Megőrizve a számunkra a tizenkilencedik század vége felére jellemző vas edények, eszközök formáit, díszítéseit, kivitelük színvonalát.

Szemügyre véve a háztartásban alkalmazott tárgyak gyűjteményét fentről lefelé haladva, a nehezen számba vehető zárak és tartozékaik tömör összeállítása szépen olvad bele a következő vízszintes sávba. Itt mozsár, kávédaráló és vasalók veszik közre az „5 K” mérő mérleget, melynek serpenyői felvett súlyokon „1K, 2K, 5K, 10K, fölirat szerepel. Alattuk a főzésre használt edények, kuglófsütőtől az ívelt reszelőg domborodnak formavilágukkal. Elrendezésükkel megteremtve a kiegyensúlyozott összekötetést a kályhához és a tűzhelyhez. A tűzhely alatt két nagyobb méretű tartály egy ételhordó és egy szeneskanna kapott helyet. Az ételhordó vésett fölirata: „Öntötte Ganz és Társa Budapest” a szeneskannán: „Mintázta Jirátko A. Pécs.”

A Varga Vasáruház bejáratát díszítő elemek a szegedi Alabárdos étteremben

A másik tábla eszköztárának összeállítása még bonyolultabb. Fent az aprószerszámok kellemesen kapcsolódnak az ívelten elhelyezett ásók, lapátok és villák fejeivel, száruk pedig megadja a következő szakasz irányvonalát, osztottságát. Itt a könnyedebb sarlók, fűszerek, vésett mesterjegyekkel ellátott bárd-félék nyújtanak teret a formai készségnek és viszik a szemet az üllők és satu súlypontja felé. A satun lévő fölirat: „Öntötte Ganz és Társa Budapest”, a talpas üllőn „110 Ko”, a csúcson üllőn „Mintázta Jirátko. Pécs.”

Varga Dezső portréja

Talán Varga Dezső Drescher volt segédje. Varga Szegeden önállósult, majd vasáruházat nyitott és az ő tulajdonába kerültek a vas domborművek. Nem tudni pontosan hogyan és mikor jutott hozzá – közvetlenül vagy esetleg áttételesen – mindenesetre 1932-ben vasáruházát díszítette, és kivételes módon hirdetésében cégérét pontosan, fölismerhetően leírta.

családi ünnepség Varga Dezsőéknél, Szeged, 1940

1935. évi hirdetésében áruháza „az Alföld látványossága” ahol 1937-ben már 12 alkalmazottat foglalkoztat. 1944-ben Varga Dezső meghalt.

tábori levél a frontról

A Varga vasáruház méreteire és óriási kínálatára még évtizedek múlva is emlékeztek a régi szegediek. A cégfőnök felesége Varga Dezsőné és fia Varga László vezeti a céget.

Varga Dezső vasáruháza Szegeden1948. jún. 10-i végzés szerint „Varga Dezső cégbirtokos elhalálozása folytán az új cégbirtokos az elhalt felesége özv. Varga Dezsőné Singer Paula

Vargáné Singer Paula

A cégér múzeumba kerülését 1958-59-ben valamelyik Takács építész ajánlotta. A Vas táblákat azután Tóth Béla közreműködésével szállították a Móra Ferenc múzeumba.

Elhelyezésük 1965-66-ban nyert megoldást, amikor szegedi építészek ötletére beltéri beépítésre kerültek. A súlyos vastáblákat „Sándor vezeték nevű hordárral” vitették át a múzeumból. Az Alabárdos étterem belső terének tervezésekor a cégért Rédai Ferenc belsőépítész a borozóban helyezte el, hangulatos hátfalakat képezve a helyiségben.

A Pécsről származó öntöttvas vasáru cégér ma is ugyanazon a helyen, az Oskola u. 13. számú műemléki védettséget élvező un. Béró ház földszinti helyiségében, más múzeumi tulajdonban lévő tárgyakkal együtt, a zárt ajtók mögött van.

(Forrás: Alabárdos étterem, Szeged)