(PT elbeszélése nyomán)

A mi családunkból mindenki visszajött, még az akkor 4 éves unokabátyám is, és az akkor 70 éves nagyapám is. Érdekes helyen voltak ők, azt hiszem, ez volt az egyik legérdekesebb, idézőjelben tábor, Terezin.

Az unokabátyám 4-5 éves lehetett, és az egyik sorakozó alatt hajnalban kapott egy hisztériás rohamot. Aminek az esetek 99%-ban az szokott a vége lenni, hogy lelövik. Ezzel szemben ott azt mondta az ügyeletes SS tiszt, hogy vigyék be a gyereket, és nyugtassák meg.

Ez egy különleges tábor volt, egy kirakat tábor, ahova a Nemzetközi Vöröskereszttől kezdve mindenki ment. Úgy működött a tábor, hogy ki volt alakítva egy amolyan zsidó város. És onnan tudták, hogy jön egy-egy küldöttség, akkor feltöltötték a boltokat hústól kezdve mindennel, volt külön zsidó pénz, semmit nem lehetett ugyan érte kapni, de azért az volt, és ki volt adva, hogy nem szabad megállni a kirakatok előtt. Tehát azt kellett eljátszaniuk a raboknak, hogy ez mindig így van. És egy nagyon érdekes dolog, az én unokabátyám eltűnt egyik reggel, és összepisilve, összekakilva ért haza este 9-kor. Kiderült, hogy vártak valami küldöttséget, meg akarták mutatni, hogy milyen jól bánnak a gyerekekkel. Gyerekfoglalkozást tartottak hajnaltól késő estig, mert nem lehetett tudni, hogy mikor jön a nemzetközi delegáció. A gyerekeket még pisilni sem engedték ki. Nemrégiben mástól is olvastam ezt a történetet.

Az én édesanyám, aki akkor még nem dohányzott, de a nővére és az apja nagyon. Egy relatíve rendes táborparancsnokuk volt. Aki például ismerte a családomat, nyilván a többieket is, de nem adott, nem mert cigarettát adni nekik, de amikor ment rágyújtott, beleszívott és eldobta.

A második ilyen történet, az már a felszabadulás, hogy jöttek haza, és felszöktek egy szovjet csapatszállító vonatra. Ahol az egyik vécébe elbújt az édesanyám az unokaöcsémmel, bátyámmal, a másikba elbújt a nagyapám és a nagymamám. És olyan az élet, ők ketten, akik dohányosok, abba a vécébe bújtak el, ahol a mahorkákat tárolták. De ez egy véletlen volt. Le voltak gyengülve, ki voltak éhezve, addig szívták és úgy buktak le, hogy mind a kettő kapott egy nikotinmérgezést.

Azt gondolom, hogy a halál közeli humor, az már maga az irónia, és hogy valószínűleg ezt az egész borzalmat, a Soát, e nélkül az irónia nélkül nem lehetett volna végigcsinálni.

(ÁI-né elbeszélése alapján)

A német tisztek beköltözése után minket kiraktak, és egy nagynénémhez költöztünk. A mi házunk lett a tiszti kaszinó. Amikor hazajöttünk, ez a szobabútor, ez, ami most itt van nálam, telelőve, a régi bőr felszaggatva, kerestek valamit.

Itt őrzök egy porcelán fali díszt, ez a darázs kislány. Ez volt a falon.

A vitrinben van egy ezüsttál, az aljába belevésve a szüleim házasságkötésének időpontja.

Na, ebbe az ezüst tálba, rakott bele anyukám a kiköltöztetésünk előtt egy hatszemélyes ezüst garnitúrát, meg egy akkora ezüsttálat, ami belefért. És elástuk a diófa alatt. Megszokott hely. De valahogy én azt mondtam, nem jó helyen van a diófa alatt és arrébb raktuk. És még volt annyi időnk, hogy errébb ástuk. És mit gondoltok, vásárhelyi munkaszolgálatosok, akik hazajöttek, egy pár zsidó, mit csinált? A diófa alatt ásott. Nem tudták, csak a diófa egy olyan karakterisztikus hely volt. Odáig ástak és nem találták. És akkor hazajöttünk és meglett.

(ÁI-né elbeszélése alapján)

Vásárhelyen laktunk egy nagyon szép villában. Sok szoba volt. Jómódúak voltunk, dolgoztak a szüleink. És az lett a német tiszti kaszinó. Bejöttek a németek, jól öltözött, igazán úri ember tisztek.

Azt a képet látom magam előtt, ahogy bejött négy-öt német katonatiszt, megnézni, hogy megfelelő lesz-e a lakás, de az egyikük megállt az ajtóban, és nem ment egy lépést se. És háború után valahol megjelent a fényképe egy vele készült interjúban. Elmondta, hogy  volt egy kimondhatatlan nevű városban, Magyarországon.

Mikor én azt a fényképet megláttam, rögtön háború után egy-két évre, felkiáltottam: hát ez az ember állt ott az ajtóban! Ő volt Heinrich Böll!

Írtam neki egy levelet, hogy az a kimondhatatlan város Hódmezővásárhely, itt vagyok, abban a házban, visszakerültem, van egy egy éves gyerekem.

(AI-né elbeszélése alapján)

Páromat, P-t gyerekkorból ismertem. 12 éves koromban, szinte egyszerre szerettünk egymásba. Szentgyörgyi Albert volt az egyetem felvételiztetője, már a numerus nullus korában, neki köszönhető, hogy orvos lett. 1944 májusában úgy kapta meg a diplomáját, hogy egy mentős orvos begipszelte a lábát, mentővel vitte Szegedre oda-vissza, hogy átvegye a diplomáját. Ez a diploma megtalálható itt, a szekrényben.

Férjem nem volt velünk a téglagyárban, ahol az SS keresett orvost. Negyvenezer ember között kettőt találtak.

P. 20-25 fős csoportját Vásárhelyen őrizte egy 16 éves levente, aki hajlandó volt mosakodás kimenőt adni a gettóból, száz pengőért. De reggel jött a rendelet, hogy a gettót elhagyni nem lehet. P-t nem engedték vissza, a csoportot elvitték és mindet lelőtték. Egyedül ő maradt életben.

Prága mellett a háború befejezése előtt 5-6 héttel, amikor szülővárosomba már visszatért az élet, ismét lezárt vagonokban, voltam 45 kilósan, hajtottak a végső megsemmisítésbe, Terezinbe. Itt kaptuk a pincevárosban a lejárt német, fekete pestis injekciókat, amiért házasságunk alatt csak egyszer lettem gyermeket váró anya, a férfiak spermakészlete is minimálisra csökkent.

Aztán jött a felszabadulás. A szó értelmét nem lehet letagadni, pár méterre a gázkamrától, az első falat fekete kenyeret kapni, érezni, hogy életben vagy, mi más lehetne? Semmi köze a politikához, főleg akik még a leírtakhoz hasonlót nem éltek át. A felszabadult csontváz élőkért napokon belül juttattak szállítóeszközt, és élelmet. Volt köztük 30-40 holland, belga, a legtöbb pedig magyar ember volt, értük, nem napokon belül, hetekig senki sem küldött semmit. Holott a Vöröskereszt révén pontosan tudomást szereztek az életben maradottakról. Így kezdődött a tífuszjárvány, ami sok legyengült ember halálát okozta.

Sokszor jutott eszembe a szenvedések során, hogy a német megszállás előtt, hallva a lágerekről szóló híreket, apukám azt mondta, hú, hát ez velünk nem történhet! Ezt Horthy Miklós nem engedi. Szóról szóra! Egy Horthy Miklós nem engedi. Aztán jött, ami jött. Pár hónap kellett hozzá. Hogy mondtuk, apuka, ne törődj a drogériával! Ugye nagyon jól menő drogériánk volt. Menekülj fel Pestre, vidd a pénzünket, menekülj! Talán Pesten nem történik, mondtam én 18 évesen. Hát talán megmenekült volna. Nem, hát a boltot nem lehetett otthagyni.

(PT elbeszélése nyomán)

Az egyetlen barátom egész életemben DJ volt. Együtt jártunk egyetemre, testvérek nincsenek úgy, ahogy mi voltunk. De tényleg nem is volt nekem soha másik barátom, rengeteg haver, de barátom egy sem volt. DJ híres ember volt, és az ő apja volt az igazi, színtiszta, vegytiszta példája az antiszemita zsidónak. Aki annak idején csodálatos életet élt, majd jöttek a zsidótörvények, és egyik napról a másikra, egyszer csak nem engedték be a kaszinóba, ahova még járt. És ettől kezdve ő ebből nem azt hozta le, hogy szörnyű ez az antiszemitizmus, ő úgy élte ezt meg, hogy a többi zsidó miatt nem engedik be. DJ legalább akkora zsidó volt, mint én, csak sokkal kevesebbet tudott a vallásról, hiszen nem ott élt, de zsidónak lenni nem egy vallási kérdés.

Ez a meghasonlás DJ apjánál olyan szintig jutott el, és ez egy rémálom, hogy mikor DJ meghalt, négy pappal temettette el Farkasréten. Ugyanakkor az apa úgy imádta, hogy a sírján halt meg. Ráborulva a sírjára.

(ÁI-né elbeszélése alapján)

Gondtalan, érzelemdús, szeretetteli családi környezetben éltem. Nagy ház, külön szoba, Fraulein. 4 év zsidó elemi, csak a nagy ünnepek előírt betartása, semmi nagyobb vallási szokások.  Személyzet favágótól mosónőig, nagy kertek, belső játszótér, hogy másképpen is lehet élni, ezt csak évek múlva láttam. Szüleim sokat dolgoztak. Apukám drogista iskolát, anyukám fogtechnikát tanult. Az első világháború után apám karja csúnyán sebesült, egy műtősnőnek a frontvonalban köszönhette, hogy a karja megmaradt. Szombat este a nagy társaságé volt az élet. Ilyenkor a fakereskedő,  a katolikus pap a reverendában,  a polgárok együtt ettek, ittak. Ők voltak a kispolgárok, származás, pénzmennyiség nem számított. Például magam előtt látom, ahogy  Mikuláskor  Miklós napra terítenek, 25-30 személyre. Ja, a rabbi is ott volt. Civilben. Csak a kapedli maradt a fején. Disznót vágtak ez alkalomra, ő is jót evett. Mi gyerekek csak pukedliztünk, és lefeküdtünk.

Nyáron estefele kimentünk az utcánkra, ahol megérkezett a tehénforgalom, elöl a szépen szóló kolomp, majd jobbra-balra hazatértek a tehenek, ki-ki a saját otthonába. Ott megálltak, várták a gazdát, aki a csuporba fejte a hófehér, zsíros tejet. Hazatérés előtt a tehenek a kocsiútra pottyantották egész napi termésüket, azaz egy rakás szart. Ez nem volt büdös, mert benne volt a sok gyomruk által megemésztett, legelő füvek vad virága. Jöttek a cigányok, családostul, lapátostul, vedrestül. Szedték a sok ganéjt, szárították, vályogot vetettek. Ebben laktak, nem fáztak télen, nem volt melegük nyáron. Ebben a szarszedésben boldogan részt vettünk, hazudnék, ha azt mondanám, szüleink nagy örömére. Aztán elbújtunk házunk sarkán, hogy naponta ugyanott, ugyanakkor, úgy, de úgy megijesszük őket hogy szétrebbent a karuk, mert sohasem kullogott egyik a másik után, mindig karon fogva jöttek, ma is látom őket. Így, ebben a formában.

(Interjú S.A.-val a budapesti Fülemüle étteremben)

Ugye az a kérdés, hogy a zsidóságról beszéljünk. Én meglehetősen öreg,  47-es születésű fickó vagyok, az életem első 10 éve úgy telt el, hogy nem nagyon tudtam erről semmit. Azt is csak utóbb, elbeszélésekből, egyebekből tudtam meg, hogy a szüleim mindketten túlélték a koncentrációs tábort. Apukámnak meghalt három testvére, meg az édesapja ebben, édesanyámnak meg az öccse és az első férje. Az öccsének nyoma veszett valahol a bori rézbányákban, nem kerestettük, nem tudtunk meg később sem róla semmit. Úgy gondolom, hogy a szüleim azok elfordultak a vallástól.

Anyámnak a családja az egy ismert pesti zsidó kereskedő család volt, a Vecseyék. Sokan voltak, sok testvér. Apuék azok hatan voltak testvérek, van ott egy kép a falon a hat testvérről. Apám volt a legkisebb. 14-ben született. Közben szegények voltak, meglehetősen rossz körülmények között éltek. Van egy olyan emlékem, hogy apám mesélte, hogy többüknek volt egy öltönyük, aztán tizenvalahány évesen volt egy randevúja és ő vihette az öltönyt. És valami építkezési állványnál beakadt egy szögbe és szétszakadt. Ez valóságos családi tragédia volt, hogy elszakadt egy öltöny.

Én 57-ben találkoztam először a zsidósággal, több apropója is volt. Az első, az március 15-e volt, amikor apukámtól pénzt kértem, hogy kokárdát vehessek. És akkor apám magyarázott valamit, amit nem értettem, hogy ne vegyek kokárdát, de addig erőszakoskodtam, amíg adott pénzt és nem tudom már 50 fillér vagy egy forint volt, de vettem egy kokárdát, felraktam, aztán a nagyszünetben a nyolcadikosok, kettő berángatott a wc-be és kaptam két fülest, levették a kokárdámat: „zsidó ne hordjon kokárdát”. És akkor ez az emlék bennem maradt, azóta se hordtam kokárdát. De hazamentem és nem értettem semmi, és akkor kezdtek mesélni dolgokat a szüleim.

A másik pedig az volt, hogy ugyanebben az évben részt vettem az egyetlen, és első családi széder estén, amiből nem értettem semmit, úgy került ránk, hogy a nagycsalád nagy része disszidált és a 88 éves dédnagypapánk ránk maradt és akkor nálunk volt a széder este. Én meg kimentem a konyhába és behoztam kenyeret, aztán kaptam egy nagy fülest a dédnagypapától. Ma már tudom, hogy a ház nem volt kikóserolva, nem voltunk kóserok. Azt ettük, ami volt. A sóletre kifejezetten úgy emlékszem, hogy csülökkel készült, mert az volt. de valójában nem tudtam az egészről semmit. Aztán a következő évben a dédnagypapa meghalt és máshol volt a széder, aztán a széder teljesen elfelejtődött. És utána akkor kezdtem felfigyelni, hogy vannak egyéb ünnepek, amikor a disszidált családrész letelepedett Kanadában és akkor elkezdtek jönni üdvözlő lapok ősszel meg tavasszal. De csak ilyen morzsák folydogáltak be, mert mondta anyám, hogy jom kipur van, meg ros hasana van, meg egyéb, de én nem kaptam egyéb felvilágosítást, úgyhogy nyugodtan elmondhatjuk, hogy a rendszerváltást úgy éltem meg, hogy egy rendkívül buta, képzetlen, műveletlen zsidó voltam. Azt tudtam, hogy vannak ilyenfajta örökségeim, voltak otthon bizonyos tárgyak, de nem nagyon tudtam egyebet a dologról. És ugye én a rendszerváltást Moszkvában, kiküldetésben éltem meg, ahol azt tapasztaltam, hogy az oroszok nagy tisztelettel nézik a jimrét….., a zsidót, tehát pontosan az ellenkezőjét tapasztaltam, lehet, hogy más körökbe jártam, mint ami itt ugye olvasható. Azt éreztem, hogy nekünk ott értékünk van. Úgy volt a hírünk, hogy kedvesek vagyunk, udvariasak vagyunk, jó szeretők vagyunk, és mindent megtettek, hogy egy zsidó férfi közelébe kerüljenek. A magyart szerették, a magyar zsidót meg még jobban.

Aztán jött ugye a rendszerváltás és mi elkezdtünk olvasni. Tulajdonképpen az ellentmondók felébresztették a kíváncsiságunkat, ugye a Csurka dolgozata, meg a charta, meg az akkor nem tudom, hogy megerősödő-e, de minden esetre hangot kapó antiszemitizmus volt az, ami érdekes módon szerintem nem csak nekem, de másnak is felkeltették az érdeklődését. Mint ahogy a fiaim is, egy időben eljártak egy cionista ifjúsági klubba, aztán abbahagyták a cionizmust, mert annyira nem érdekelte őket.  Aztán a mi életünkben tulajdonképpen ezen a fronton a Fülemüle hozta meg a nagy változást, ahol én tulajdonképpen csak egy jópofa hirdetéssel, ezzel a dologgal belecsöppentem, mint ahogy mondani szokták, bár lehet, hogy ez itt nem autentikus, de belecsöppentem, mint Pilátus a Credóba. Együtt volt, mint ahogy idén is együtt van a pészach és a húsvét. Én feladtam egy hirdetést, hogy polgári húsvét-ez 2001-ben volt-, a Fülemülében, libaleves maceszgombóccal, sólet és egyéb ünnepi ételek. Ezt megírták a 168 órában. Itt álltak sorban, hogy bejöhessenek a pesti zsidók. Ugye ez az első Orbán kormány idején volt, amikor már tele volt a hócipőnk ezzel az árvalányhajas Magyarországgal.

És ezzel a dologgal, hogy elkezdtek jönni, elkezdtem tanulni ezt az egész történetet, hogy mikor mi van. És akkor elkezdtük a szédert, a hanukát, a ros hasana estéket megszervezni. Óriási sikerük volt, ma már nem olyan sikeres, mert ma már a zsinagógák jól beletenyereltek ebbe a bizniszbe és azzal együtt csinálják. Nagyon érdekes volt, hogy amikor meghirdettük az első szédert, akkor jött a telefon, hogy ki tartja? Mondom, én az okos „mit ki tart?” , mert én annyit tudtam róla, amit elolvastam az interneten, kiprinteltem, meg hogy milyen menük kellenek, széder tál, macesztál, stb, tehát nagyon szépen megcsináltuk a dolgot. „Hát hogy ki vezeti le?” És akkor leesett a tantusz, és akkor el kellett magyaráznom, hogy ez nem egy templom, ez egy étterem. Ahol, ha valaki templomot akar játszani a saját asztalánál, akkor megteheti, ha nem akarja, akkor nem teszi meg, itt nincsenek kötelezettségek, mi csak egy ünnepi vacsorát biztosítunk. És ez nagyon érdekes, ez az óta is működik, csináljuk a széder estéket, olyankor nagyon szépen van megterítve, akkor szép, fehér abroszokat teszünk fel, szédertál, macesztál. És mindig, miután én közben megtanultam, hogy a pesti zsidóknak szerintem a 80-90%-a pont annyit tud az egészről, mint én, ezért én mindig írok egy ismertetőt, hogy itt mi van, hogy van, mi történt, mindig az aktuális ünnepnek megfelelően. Ez ki van téve angolul is, van, hogy németül is, mert ezek ugye turisztikai főszezonban történnek, és akkor ugye jön a vendég, külföldi, bejön, látja, hogy valami buli van, és –nem kötelező-, de ő is akarja. Én szerintem az egy elég szép misszió, amikor egy svéd, egy amerikai, vagy egy brazil család leül és egy széder esti vacsorát kap, megtanul valamit. Nekik is érdekes, nekünk is érdekes. Hogy most idén hogy fogom összeötvözni, azt még nem tudom, bár három hét múlva van, mert ugye most egyben van a húsvét és a széder, tehát valószínűleg lesz ilyen menü meg olyan menü.

Nagyon érdekes, volt olyan széder este, amikor három valláshoz tartozó borokat hozattam, ikont, ez a Konyári borászat, akkor pannonhalmáról kaptunk misebort, és akkor voltak kóser borok. És akkor itt volt a széder este, és az összes zsidó misebort ivott. Az arra az estére hozatott kóser borok teljesen a nyakunkon maradtak. Ez is mutatja, tulajdonképpen, hogy ma a zsidóság az együttlét, kulturális örökség, gasztronómiai örökség, családi örökség, de csak nagyon kis részben vallás. Én a magam részéről még soha bar micvón, és esküvőn kívül nem voltam zsinagógában, legfeljebb, mint turista. Se egy újéven, se egy másikon se egy harmadikon, se egy péntek estén soha, én valahogy nem is vágytam, nincs is benne a neveltetésemben. A fiaim ugye vegyes házasságban vannak, eljönnek az ünnepekre, itt vannak, büszkék arra, hogy mindkét oldalról hoznak valamit, de teljesen távol állunk a vallástól. Én ugye gasztronómus, vendéglős vagyok, ezért fel szokott merülni a kóserság kérdése. Én ezt szoktam mondani erre, hogy a kóserság az ókori ANTSZ nagy biznisze volt. Nyilvánvalóan az akkori sivatagos körülmények, az akkori meleg, az akkor higiénés körülményekből megpróbálták a legegészségesebbet és a legjobbat kihozni. Ma már tradíció és ugyanakkor a világ nagy részén hatalmas üzlet ez, én teljesen távol vagyok ettől a dologtól.

(dr. R.A. családi története)

Nekem is már a nagyapám mesélte, régi, megbecsült családi történet. Nagyapám dédanyja (az én ükanyám) nagycsaládot nevelt férjével. Történt, hogy a legidősebb fiúgyermeket elvitték katonának. Hamar jött tőle az üzenet, hogy a katonaságnál nincs kóserfőzés, nem tud a gyerek semmit sem enni.

A mama gondolt egy nagyot, és bejelentkezett Ferenc József császár audienciájára. Mikor megkapta az értesítést, hogy fogadja a császár, hosszan válogatott, gondolkodott, milyen ünnepi ruhát öltsön. Kiválasztotta a legszebb fekete ünneplőjét, és elutazott. Mikor a császár elé került, elmondta, hogy ők ortodox zsidó család, szigorúan tartják magukat a vallási előírásokhoz, katona lett a gyerek, de nincs kóserétel, szenved és éhezik a fiú.

Megtörtént a csoda, a császár intézkedett, és bevezették a fiú alakulatánál a kóserfőzést is.

Attól kezdve, mikor összegyűlt valamelyik ünnepen a nagycsalád, a néni mindig el kellett, hogy mesélje, hogy volt a császári meghallgatás, mit is mondott pontosan, meg is mutatta a ruháját, amiben ott járt. Így vált a családban szájhagyománnyá generációkon keresztül Ferenc József császár egykori audenciája.

Az emancipációs törvény 1867

A szabadságharc utáni első években semmi esély sem volt arra, hogy a zsidóemancipációs törvény hatályba léphessen. 1865-ben azonban már több országgyűlési képviselő, többek közt Deák Ferenc, Eötvös József, Jókai Mór és Széchenyi Béla is szorgalmazta elfogadását.

Végül a kiegyezés teremtette meg a politikai feltételét a jogszabály elfogadásának. 1867. november 25-én Andrássy Gyula miniszterelnök beterjesztette a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényjavaslatot, amit a képviselőház és a főrendiház is többnyire egyhangúan elfogadott. A zsidóemancipációs törvény I. Ferenc József szentesítő aláírásával lépett érvénybe. Törvény mindössze két szakaszból állt:

1. §. Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt Jogosítottaknak nyilváníttatnak.
2. §. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.

A törvény a hazai zsidóság előtt a társadalmi felemelkedés korábban soha nem látott lehetőségeit nyitotta meg.

(H.F. elbeszélése alapján)

Nagyanyám gyönyörű nő volt, legendás, „hollywood-i” szépség. Ez a gyűrű mindig a kezén volt, erről több korabeli fénykép is tanúskodik. Mikor meghalt, a gyűrűt én örököltem, de a történetéről nem sokat tudtam.

Mikor 2008-ban Izraelben jártam, kint élő nagynéném meghatottan vette észre ujjamon a gyűrűt és elmesélte, amit ő tud róla. Kiderült, hogy a furcsa ékszer dédnagymamámé volt, pontosabban nagyapám anyósáé, akinek két menye volt. Az ékszer pedig kezdetben egy pár fülbevaló volt, amelyből dédnagyanyám két gyűrűt készíttetett és így ajándékozta őket menyeinek, az egyiket tehát az én nagymamámnak, Grünwald Zsófiának, Szonjának.

Ezen a belgrádi fotón nagyszüleim láthatóak, nagymamám kezén pedig a gyűrű.

Ez a kép Szabadkán készült, rajta nagymamám és anyósa. A fülbevaló – ekkor már gyűrűként nagymamám kezén van.

Most pedig az enyémen.

(részlet F.B. naplójából és egy készülő regényből)

Maga a ház sem volt olyan már biztonságos – ez 1944. december 31-én be is bizonyosodott. Akkor én már három bérelt lakás között ingáztam, rendszertelenül váltogattam, mikor hol alszom épp; a Vadász utcába csak akkor látogattam, ha valamilyen feladatot kellett felvennem vagy leszállítanom. 1944 utolsó napján a magyar csendőrök és nyilaskeresztes fasiszta társaik úgy döntöttek, hogy sutba dobják a diplomácia finomságokat, és erőszakkal betörnek az Üvegházba. Elkezdték ütlegelni az embereket, megpróbálták erőszakkal elhurcolni őket, először ki az utcára, majd feltételezhetően a gettóba (amely ekkor már el volt zárva és alá volt aknázva), vagy a Duna-partra, hogy ott lelőjék őket. Csetepaté kezdődött és fegyverek is elsültek, feltehetően a földalattiak oldaláról is. A kialakult zűrzavarban három zsidót megöltek, de a nácik visszavonultak.

Másfél hónap telt el úgy, hogy Budapest utcáin cirkáltam, és minden éjszaka más lakásban töltöttem; ebben az időszakban fejlesztettem ki azt a viselkedésmódot, amit így lehetne címkézni: „alternatívákban való gondolkodás.” Tisztában voltam vele, hogy könnyen a nyilaskeresztes magyar nácik karjaiban találhatom magam, ha rossz helyen fordulok be egy utcába; ők ebben az időszakban veszélyesebbek voltak, mint a Gestapo. Így minden alkalommal, amikor valamilyen feladat végrehajtásához az útvonalat terveztem, három alternatív elképzelés volt a fejemben, hogy legyen merre indulni, ha esetleg közbe jönne valami. Mindig óvatos természet voltam, de a földalatti mozgalomban ez a tulajdonságom alternatívákban való gondolkodássá fejlődött, és olyan mélyen rögzült, hogy egész életemre megmaradt. Türelmetlen vagyok azokkal az emberekkel, akik ragaszkodnak hozzá, hogy bizonyos dolgot „csak így” lehet megcsinálni.

Bérelt lakásaim a város három különböző pontján voltak, de valamennyi közel esett a bunkereinkhez vagy valamelyik irodánkhoz. A Nagykörút jelentette az alvóhelyek közti fő összekötő útvonalat, mert a villamos még mindig járt, így itt könnyű volt közlekedni. Az egyik lakás az Erzsébet körúton volt. Először ezt választottam, mert nem budapesti lévén ide könnyen eltaláltam; az Erzsébet és a József körút találkozásánál álló félkör alakú házról könnyű volt felismerni. A lakásban alig volt bútor, de komoly összeget kellett fizetnem a házfelügyelőnek, aki zsebre vágta a pénzt, mivel a tulajdonos, akárcsak a korábbi bérlő, nyáron elmenekült Budapestről, a lassan visszavonuló német csapatokkal. A házfelügyelők az épületek mindenható urai voltak. Nem csak azért voltak ott, hogy ellássák házfelügyelői teendőiket: ők informálták a hatóságokat a lakók viselt dolgairól is. Lojalitásukat, vagy legalábbis hallgatásukat kellett tehát első lépésként megvásárolni. Ez ösztönös dolog volt. Egy alkalommal, amikor egy alagsori szobát akartam kibérelni, észrevettem némi alattomosságot a házfelügyelő hozzám intézett kérdéseiben. Kifizettem a bérleti díjat, de nem mentem vissza többé a házba, mert attól féltem, a nácik ott fognak rám várni.

Nagyon fontos volt, hogy a háznak, amelyben helyiséget bérlek, legyen a főbejáraton kívül egy másik kapuja is. A legtöbb háznak csak egy főbejárata volt. A másik kaput vagy pincelejárón keresztül lehetett megközelíteni, vagy egy üzlethelyiségen keresztül vezetett az utcára. Ezeket az elvárásokat szem előtt tartva vettem ki egy lakást a Baross utca 48. alatt, mindössze két háznyira a Baross utca 52-ben található irodánktól, ami úgy nézett ki, mint a Wekerle Sándor utcai másik irodánk elhanyagoltabb másolata. Mind a Baross utca, mind a Rákóczi út, ahol a harmadik lakhelyem volt, a Nagykörútra merőleges főutak, a szempont ezeknél is az volt, hogy könnyen hazataláljak. A Baross utca 48-nak és a Rákóczi út 10-nek volt egy további közös ismertető jegye: a lakhelyemtől kelet felé tekintve egy-egy templomra láttam. Véletlen volt-e vagy tudattalan döntés, vagy egyszerűen Budapest legtöbb századfordulós épülete nagyon hasonlóan festett, nem tudom, minden esetre valamennyi ház, amelyben laktam, szinte ugyanúgy nézett ki: a földszinten vízszintes csíkok futottak, a főkaput román stílusú boltív díszítette, és a földszinten üzletek tarkították az épületet. Mindhárom ház négyszintes volt, és mindegyiknek a legfelső emeletén volt a bérleményem. Visszatekintve meglepőnek tűnik, hogy a borzalmak közepette futotta rá, hogy három lakásbérletet fizessek. A pénzt mozgalmunk vezetője, Sigi bocsátotta rendelkezésemre, és én sosem kérdezősködtem, honnan származik: a Nemzetközi Vöröskereszttől, a svájci nagykövetségtől vagy a Zsidó Ügynökség által valamilyen egyéb csatornán keresztül kiutalt alapból, esetleg helyi zsidó vagyonból érkezik-e. Küldetésem bizonyára elég fontos volt ahhoz, hogy a költségvetés egy részét ráfordítsák.

Elengedhetetlen volt, hogy az ember az utcára lépjen, amikor új feladatokat kellett végrehajtani; felvenni a kapcsolatot az iratokat nyomtató nyomdásszal, eljuttatni hozzá a legfrissebb információkat a dokumentumok formai változásairól vagy elvinni a papírokat a védett házakba és a bunkerekbe. Az én esetemben lángvörös hajam különös veszélyt jelentett. Magyarországon ritka a vörös haj, és valamilyen okból a zsidósággal hozták összefüggésbe. Gyerekkorom óta szenvedtem miatta, osztálytársaim folyamatosan ezzel csúfoltak; a „cinóber” és a „vörös” a kedvesebbek közé tartozott. Tisztában voltam vele, hogy ez árulkodó jel, így minden alaklommal, amikor kimerészkedtem az utcára, széles karimájú kalapot viseltem, hogy vörös hajamból a lehető legkevesebb látszódjék csak. Mai szemmel sokkal egyszerűbb lett volna befesteni a hajamat, fogalmam sincs, hogy ez miért nem jutott akkor eszembe.

Egy különös eset jól illusztrálja, milyen vélt és valós veszélyek leselkedtek ránk. 1944 novemberében egy nap a nagykörúti villamoson utaztam. Hajamat a kalapom takarta. Egyszer csak észrevettem, hogy szemben velem egy régi gimnáziumi osztálytársam, M. utazik. Csávába kerültem. Fogalmam sem volt, mire számíthatok tőle. Vajon feladna-e ott helyben a rendőröknek, vagy hagyná, hogy elslisszoljak? Nem emlékszem, milyen ügyben jártam el épp aznap, de fontosnak kellett lennie, mert pisztoly volt nálam. Kevés fegyverünk volt a Vadász utcában, ezek főleg mozgalmunk lengyel tagjaitól származtak; én csak nagyon felületes kiképzést kaptam a fegyverhasználatról, és sosem sütöttem el egyet sem. Ott álltam tehát, azon rágódva, mit tegyek, ha M. figyelmezteti az utazóközönséget, hogy zsidó van a villamoson. Lőjem le, majd szaladjak el a beálló zűrzavarban? Lehajtottam a fejem, próbáltam kerülni a tekintetét, de megragadtam a zsebemben lapuló pisztolyt. Szerencsére M. nem mutatta semmilyen jelét annak, hogy felismert volna. A következő megállóban leugrottam a villamosról, és a válság megoldódott.