(LB életút-hangfelvétel alapján)

Pogrom

4-5 éves lehettem, amikor híre ment, hogy vége a háborúnak, és jönnek haza a katonák. Tótbánhegyes szlovák falu volt, a faluban csak néhány magyar ajkú lakos élt, azok is zömében zsidók voltak, és egy evangélikus tanítónő. A falu közepe táján volt az üzletünk, ami egy hatalmas kertben állt hátul.

Szemben a házunkkal egy evangélikus imaház volt, mellette pedig egy evangélikus iskola. 

Amikor a háború végének a híre járt a faluban, és jöttek haza a szlovák katonák, elkezdték fosztogatni a magyarokat, főleg a zsidókat, és rettentő pánik tört ki a családban is. Nem tudtak mit csinálni, csupa nő, meg gyerekek voltak, és ott volt a nyomorék nagybátyám. Ezek a katonák a falunak a felső végén amikor a történetem kezdődik, akkornap meggyilkoltak két öreglányt. A két öreg zsidó lánynak volt egy kis üzlete, azt fosztották ki elsőnek, és meggyilkolták őket.

Hát a nagymamámék megijedtek rettenetesen, Géza bátyám kint volt a tanyán, de sikerült valahogy üzenetet küldeni neki, hogy jöjjön be értünk.

 A falusiak a kocsmában voltak, és azt mondták a nagymamámnak, hogy ne féljen, őt nem fogják bántani, az csak egy véletlen volt, hogy megölték ezt a két öreg zsidó lányt. 

Másnap, éjjel még anyám átvitt engem meg a Józsi bátyámat az evangélikus tanítónőhöz, aki felvitt bennünket a padlásra, ott egy nagy láda volt, meg mindenféle lim-lom. Annak a padlásnak az ablakából pont az üzletünk ajtajához lehetett látni. Úgyhogy végig szemléltük a másnapi szörnyű napot.  A tanítónő nagyon rendes volt velünk, és azt mondta, hogyha zajt hallunk, hogy jönnek felfelé a lépcsőn, akkor föltétlenül bújjunk be a ládába. A ládát rongyszőnyeggel terítette le, és azt leszögezte, hogyha bebújunk, akkor úgy látszódjon, mintha sértetlen volna. De nem került erre sor, mi az ablakból végignéztük az egész jelenetet, ami másnap hajnalban kezdődött. Őrületes tömeg gyülekezett össze az üzlet előtt. A kocsmát már feltörték, és ittak, részegek voltak. Utána betörték az üzlet ajtaját, ezt mi láttuk az ablakból a Józsi bátyámmal.

Pali bátyám, aki akkor körülbelül 17-18 éves lehetett, az Andor bácsinak, nagybátyámnak a díszkardjával föltartotta a betörni akarókat az üzletajtóban, mert az üzletből nyílt a lakás, és így anyáméknak sikerült a lakásból az udvaron keresztül elmenekülni.

Pont akkor futott be a Géza bátyám a lovaskocsival, és arra fölmásztak az asszonyok, anyám, Margit néni, nagyanyám, és a Géza bátyám. Meg az Aranka néném, és elrobogtak. De észrevették őket, és mi még láttuk, hogy futottak utánuk az emberek, de már nem érték őket utol. És csak annyi történt, hogy valaki kést hajított a nagyanyám felé, aki hátul ült a parasztkocsiban, fekete kendője volt, és az a kés a kendőt átszakította. Csorváson a vitrinben, még a 30-as években is őrizték a család fennmaradt tagjai, mint emléket.

Sikerült kimenekülni a tanyára, és az éjszaka leple alatt a két hadifogoly visszalopózott a faluba, felvették Sándor bátyámat a hátukra, úgy vitték magukkal ki a tanyára, majd bejöttek értünk, és bennünket is kivittek oda. Itt töltöttük az éjszakát, majd kora hajnalban fölpakoltak két kocsira anyámék, és a nagymamámék, meg Géza bátyám.

Pali bátyámat pedig ott az ajtóban megölték.  A holttestét áthozták szembe az imaházba, és ott volt a földön  még másik 2 leszúrt ember, nyilván azokkal viaskodhatott a Pali bátyám. Az ő holttestükön kellett keresztüllépni, úgy mentünk el a faluból.

Kezdetben a nagyszülők, nem sokkal később a szülők dilemmája. Miként viseltessék a gyerek saját zsidóságához. Ismerje e meg ősei történetét, gyakorolja e a vallás szabályait, vagy ne is tudjon róla, hogy miféle hit sorsa lesz az övé, akár akarja, kívánja, akár megtagadja. A holocaust és Izrael államának megalapítása még súlyosabbá teszi a kérdést, melynek eredője, forrása: a gyerek lelki békéjének, nyugalmának őrzése.

A holocaust személyes átélésének története a személyes hitbéli válság története is egyben sok túlélőnél. RL a bori haláltábor rémségei után a Magyarországra tartó halálmenetet is megélte. Közvetlen közelében lőtte agyon a pribék Radnóti Miklós magyar költőt. RL több mint ötven évig ezt követően úgy élt, hogy nem tekintette sajátjának többet hitét, barátai közt sem tartott zsidókat, halálában is keresztény szertartással búcsúzott.

BL ezzel szemben megőrizte hitét a borzalmak megélését követően is, rövidre mért idejében járt a zsinagógába, imádkozott és megvallotta zsidóságát.

BL imakönyve

BL imasálja

 Valószínű, hogy senkinek nincs jogában ítéletet hozni a dilemma feloldására, talán hagyni kell, hogy a gyerekek felnőve, maguk döntsenek hit és haza ügyében.

A Lindenfeld család egyik felmenője, Czinner Jenő az első világháborúban halt hősi halált hazájáért. Erről tanúskodik a korabeli lenti újsághír:

Elgondolkodtató, milyen sors várt volna rá húszegynéhány év múlva, ha nem hal meg katonaként hazájáért. Vélhetően a vidéki zsidóság túlnyomó többségéhez hasonlóan rá is a deportálás és a biztos halál vár. Igaz, már nem a hazájáért, hanem hazája által. Pro Patria?

A vészkorszak áldozata lett Lindenfeld Emil szinte teljes családja. A képen nagybátyja, Lindenfeld Albert és felesége.

(FG-vel történt hangos interjú alapján)

Azt is el kell mondanom, hogy tulajdonképpen volt két bátyám, egy nővérem is volt anyámtól. A két bátyám az apám első házasságából született. Az egyik bátyám, az idősebbik, az István Péter, a németellenes földalatti mozgalomban jelentős szerepet játszott. Tulajdonképpen a kommunista pártnak is tagja volt. Ismert ember volt, nálam sokkal idősebb volt, én kvázi gyerek voltam, nem értettem hozzá, de járt mindig találkozókra, kirándulásokra, a Hármashatárhegyre, a spanyolosokkal találkozott.

Mint később kiderült, ismert ember volt, ma is az végeredményben, a szakszervezeti székházban emléktáblája van. Apám figyelmeztette, hogy vigyázz, mert baj lesz, baj lesz. 42-ben, amikor éppen katona volt, hadapródőrmester volt. A Petőfi szobornál tudom, hogy voltak nagy lebukások, és ő is köztük volt. Letartóztatták, a Margit körúton, elítélték, azt hiszem, 6 év börtönbüntetést kapott, és 44. március 18-án, mikor a németek bejöttek, akkor a váci fegyházban ült. A politikai foglyokat másnap kiszedték és elvitték, őt is elvitték, felesége is ott volt, ugyanúgy benne volt a mozgalomban, azt is letartóztatták, elítélték és Vácról elvitték Dachauba.

Dachauban volt és többé nem hallottunk róla. Egyszer- én már Kanadában éltem akkor, hogy hogyan találtak meg, fogalmam sincs- Genfből, a nemzetközi vöröskereszttől kapok egy levelet, hogy bátyám, F. István Péter 1945 kora tavaszán Tuttlingenben elhunyt. Én azonnal kocsiba ültem, jöttem úgyis Európába és megkerestem Tuttlingent. Ez egy gyönyörű kis város a Fekete erdőben. Mint kiderült, Dachauból az erősebb, életképes férfiak közül őt Tuttlinghambe vitték dolgozni, hogy mit, azt nem tudom. És itt a szokásos módon, „szívgyengeségben” meghalt. Megérte még az amerikai katonák érkezését. Napokon múlott és ezért őt már tisztességben eltemették, erről a Nemzetközi Vöröskereszt értesített, hogy a Tuttlingemi temetőben van eltemetve. Elmentem a Tuttlingeni temetőbe, ott van egy emlékműve ezeknek a kényszermunkásoknak az emlékére. Magyarországról 917 ember, Jugoszláviából 1500 ember össze volt szedve és ott ezek egy közös sírban vannak, ez egy német temető, szóval együtt vannak eltemetve azokkal. Nem volt a sírokról semmilyen útmutatás, nem hittem a vakszerencsében, hogy megtalálom a bátyámét. És állok és nézek, és lenézek a lábam elé – ez így történt, – és ott van a Stefan F, élt ennyit. Az a néhány, két tucat ember, akik az amerikaiak bejövetele után haltak meg, azokat egyenként, név szerint temették el. Ott álltam, ott volt ő eltemetve, egy kis márványlap a lábam előtt feküdt. Persze bementem a halottas házba, ahol elővettek, egy óriási könyvet.

Előre megszámozva ezer-kétezer, egészen március, vagy nem tudom meddig, addig a napig, ameddig az amerikaiak bejöttek, ott nevek, mindenki szívgyengeségben halt meg, mindenki 20 és 40 között, főleg férfiak. Szóval én akkor rosszul lettem. Mert a német precizitás… Előre meg voltak számozva, még a következő nap is. De aztán talán abbamaradt. Szóval életemben olyan rosszul ritkán voltam, amit akkor éreztem, ennek a precizitásnak a láttán. Akkor odaadták a kezembe, hogy Stefán F a Tuttlingemi hősi temetőben van eltemetve. Erről adtak nekem egy papírt. Hát köszönöm szépen. Ez volt a Pista bátyám.

Laci bátyám az is valahogy, nem tudom, hogy, megúszta, hogy nem munkaszolgálatosként hívták be, hanem katonaként. Azt hiszem, (ismertem a feleségét, de kicsi voltam) egy keresztény nő volt, és így mint katona vonult be. De a szakmája rádióműszerész, úgyhogy ehhez értett. Így a rádiósokhoz vonulhatott be. És mint ilyen, behívták katonának, kivitték a frontra Oroszországba és ’41 karácsonyán hazajött szabadságra. Apám könyörgött neki – ott voltam – hogy tűnjél el, menjél, szökjél meg, ne menj vissza, baj van. Nem tudom megtenni, nem lehet, agyonlőnek. Visszament, ez volt a második magyar hadsereg. Visszament 41 decemberében, bevonult, és soha többé nem jött el. Mikor az oroszok áttörték 42-ben a második magyar hadsereget, a fele ott maradt, és hát ő is köztük volt. Kaptunk egy hivatalos értesítést, hogy eltűnt. Kiderült, valaki hazajött az ő ezredéből egy ember, beszélt apámmal és elmesélte, hogy ő valóban ment egy rádiós autóval, az oroszok bekerítették, egy mocsárba lőtték, és egy ágyúgolyó telibe találta az ő rádiós kocsiját és ott halt meg.

A holocaust után születettek visszatérő kérdése: miért nem menekültek el idejében a városi, zsidó polgárok, miért várták ki az elhurcolást, a nyilas terrort, százezrek kegyetlen elpusztítását.

Kísérletet teszünk ennek megválaszolására, ezért elsőként számba vesszük, hogyan is élt a korabeli zsidóság Budapesten, és az ország más városaiban. Ismereteink szerint a nagy többség kereskedő, ügyvéd, orvos volt, sokan voltak a színházi és film életének szereplői között. Kevesebben voltak vidéki fuvarosok, iparosok, kocsmárosok, néhányan pedig a felső tízezer közé emelkedtek, mint bankárok, nagyiparosok, gyárosok.

A zsidóság otthon érezte magát az országban, nehezen emésztette a kirekesztést, bár sorra születtek az életterüket korlátozó zsidótörvények, nem hitték el, hogy a puszta életük sem lesz majd biztonságban.

Jellemzően kényelmes, nehéz bútorokkal berendezett lakásaikban éltek, becsben tartották a nagy ünnepeken előkerülő szebbnél szebb, és anyáról leányra szálló porcelán és ezüstkészleteket. Néhányan vásároltak csupán a kor divatos festményeiből, akkoriban e művek nem igen számítottak befektetésnek.

Az idegeikben ott éltek a századelő pogromjainak családi emlékei, de nem hitték, hogy olyasmi megint megtörténhet.

A veszély nagyságát persze felfogták, érzékelték. Hozzáfogtak a vagyon megmentéséhez. Teltek a svájci széfek, szaporodtak az anonim svájci bankszámlák. Mely számlák nagy többsége örök álmát alussza, tulajdonosaikhoz hasonlóan.

Mások évszázadok tapasztalatai alapján „túlélési” vagyoncsomagot állítottak össze. Maguknál tartották rejtekhelyeken a napóleon aranyakat, dollárkötegeket. Ezek egy része valóban életeket mentett a későbbiekben, többségüket azonban megtalálták, elkobozták, elrabolták.

A bizalmatlanok (ők voltak jóval kevesebben) pedig nekiindultak a világnak. Az irány Amerika, Ausztrália, Új-Zéland, Kanada, Palesztina.  Az itthon maradottak sorsa lett a láger, a munkaszolgálat, az orosz front, a bujkálás, a nyilas világ, a Duna part.

Vajon miért nem menekültek el a százezrek, hogy mentsék életüket, családjukat? Elsősorban talán azért, mert az öregek, betegek nem mehettek. A családok többsége pedig nem akarta magára hagyni öregeit, betegeit.

Másodsorban talán azért, mert bíztak az államukban, melynek polgárai voltak. El sem tudták képzelni, hogy nem védik meg őket, hogy állami segédlettel hajtják el a vidéki zsidóságot a koncentrációs táborokba, hogy hatalomra juthat a nyilas csőcselék. Nem mérték fel jól azt a gyűlöletmennyiséget, mely feléjük irányult, miután sikerrel tették meg őket bűnbaknak a világválság sújtotta tömegek előtt.

Harmadsorban pedig talán azért nem indultak útnak, mert nem tudták rászánni magukat, hogy otthagyják a szépséges étkészleteket, porcelánokat, ezüstszelencéket és tálcákat, a szőnyegeket és bútorokat. Meg a képeket a falakon.

Dr. L. Béla orvos és Dr. V. Éva 1947-ben ismerték meg egymást. Béla a hazai numerus clausus elől Olaszországba költözött, és Bolognában végezte el az orvosi egyetemet. A vészkorszakban Béla munkaszolgálatos lett az orosz fronton, Éva pedig a teresienstadti tábor lakója. Túlélték.

Mindketten a képzőművészetek rajongói voltak. Béla évtizedekig festegetett saját örömére, Éva fiatalon festészetet is tanult. Tehetséges volt, de ő úgy döntött, hogy nem eléggé az. 1947-ben kötöttek házasságot, és ötven éven át éltek együtt közmondásos meghittségben.

Béla Hódmezővásárhelyen nevelkedett, Éva a „szomszédságban”, Szegeden. Életük végéig tisztelték, kedvelték a két alföldi város hangulatát, történetét, művészetét. A vásárhelyi festők néhány alkotása lakásuk falait is díszítette.

Éva kedvencei lettek Kovács Margit nevetős, kék szemű, népies kerámiái. Bélától minden tízedik házassági évfordulóra kapott egy kékszemű Kovács Margit szobrocskát.

Öt ilyen kerek évfordulót éltek meg együtt, három hét különbséggel mentek el.

1944 októberében Budapesten is elszabadult a pokol. A főváros zsidósága jórészt kimaradt a deportálásokból, szemben a gyakorlatilag elpusztított vidékiekkel. A német megszállás, és a nyilas hatalomátvétel azonban utat nyitott a rémtetteknek, a féktelen terrornak.

A bujkálók, a nyilas razziáktól rettegők a védettnek hitt és mondott nagykövetségi házakban keresett menedéket, a svájci és a svéd nagykövetség pedig megtett mindent, amit akkor lehetett. Készültek a csoportos svájci útlevelek, a nevezetes schutzpassok, ideig, óráig adtak némi biztonságot.

 Sokféle gyűlölet lángja csapott magasra, és ágyazott meg sokféle bosszúnak és gyűlöletnek, megmérgezve évtizedeket.

Bridzs, ulti, póker, römi: a nagyszülők folyton kártyáztak, az úszás mellett ez volt az a sport, amire szinte minden nap sor került, más-más baráti körben, más-más felállásban, de játszottak az ördög bibliáján.

A játékot örökbecsű szellemességek, állandóságot biztosító, hagyományt teremtő szólás-mondások kísérték, amelyeket mi, gyerekek és unokák is átvettünk, ma is mondjuk, sokszor jelentésüket sem ismerve.

A ma már kevesek által ismert és játszott kaszinó nevű kártyajékban az egyik felet kéznek, a másikat asztalnak nevezik. Mivel a „kéznek” jobb a pozíciója, ma is el szoktuk mondani: te vagy a kéz, én az asztal, ez vígasztal. Mikor kritikus pontra ér a játék, és rendkívüli jelentősége van annak, hogy milyen lapot húztunk, a lap megnézése előtt még párszor végighúzzuk a lefelé fordított lapokat a felkarunkon. A fortuna kegyeit keresve azt mondjuk ilyenkor: kaftán guszta. A varázsige jelentése a homályba vész, de érezzük rajta, hogy egy talán többszáz éves zsidó „álliturgiát” idézünk meg vele.  

Az az önmagán túlmutató jelentőségű életbölcsesség is eszünkbe vésődött, hogy „ne örülj, amíg a lábad az asztal alatt van”, magyarán ameddig nincs vége a játéknak, még bármi megtörténhet. (Az nevet, aki a végén nevet ugyanis.)

Ha valaki túl sokáig keverte a lapokat, akkor ez hangzott el: ossza már! (ó, szamár hangsúllyal), és ha erre nem akartunk szégyenben maradni, a kötelező válasz sem késhetett: hamar, ha mondja (ha marha mondja hanglejtéssel)… Egy másik, jóval talányosabb kritika volt ilyenkor, ha udvariasan úgy figyelmeztették az osztót: egyszer kigyulladt az Erdős malom… Ilyenkor is kapcsolni illett, tudniillik azért gyulladt ki a mondás szerint, mert túl sokáig keverték a lapokat benne a kártyázók. Nagyapám visszaemlékezéseit olvasva derült ki számomra, hogy ez a bizonyos hódmezővásárhelyi Erdős malom valóban létezett, de nem volt ennyire életvidám, bohém hely. Ezt olvashatjuk a naplóban: „Vásárhely bevonulási, munkaszolgálatos központ volt, ahol sok száz zsidó munkaszolgálatost szedtek össze vagy hívtak be, és volt egy kiürített malom, Erdős-malomnak hívták, abba a malomba voltunk mi behelyezve nagyon sokan, nem tudom a számát megmondani. Én lettem kijelölve ennek az Erdős-malomnak a munkaszolgálatos orvosának, és mint ilyen, én láttam el a gyengélkedőket.” 

Egy ilyen kis ezüst szelencében tartották az egyik pakli kártyát a sok közül. Egyik felmenőnk, aki megrögzött szerencsejátékos hírében állt, mindig vitte magával ezt a szépen tisztított, tükörsimaságú dobozkát. Adott egy esélyt a saját szerencséjének. E fölött osztotta ugyanis a lapokat…

D. Laci bácsiék a szomszéd lakásban laktak a Felka utcában. Laci bácsi mindenkit ismert, mindent el tudott intézni, szívesen is segített mindenkinek, ezért, meg fanyar humoráért mindenki szerette. Törzsvendég volt a Brazilban, az Oktogonnál, de főként, és elsősorban a Hungária úton, az MTK pályán. Mivelhogy kékvér folyt benne.

Anyáék a szomszédság okán sok évtizede ismerték, bár Anya soha nem tudta megbocsátani, hogy a harmincas években állítólag valami hibás autót sózott rá Apára. Anya ilyen volt, évtizedekig őrizte a sérelmeket. Az autót felemlegette akkor is, mikor Apa halála után, éjszakánként műanyagból varrt állatfigurákat, amikkel végig látogatták a város játékboltjait, próbálva eladogatni egyet-egyet. Hol volt akkor már az autó!

D. Laci bácsiéknál nagy társasági élet folyt az ötvenes, hatvanas években. Az ultipartik gyakori résztvevői voltak az MTK ászai, Hidegkúti, Börzsei, Kovács I. és mások.  Gyakori vendég volt a Kellér házaspár is. Az elfogott ultik után Laci bácsi diadalkiáltásaitól megremegtek a falak. Bezzeg máskor, dühöngve verte a falat, ha a másik falszomszédnál, a rosszul halló Blum néninél hangos volt a rádió. Egymás mellett laktak vagy 40 évet.

Valamikor az ötvenes évek végén történt, hogy Anyától kapott egy felfújható műanyag labdát, ma azt mondjuk rá, hogy strandlabda. Egy vasárnap meglátogatták Nagymamát, aki egy időre felköltözött a Sváb hegyen volt Vörös Csillag szállodába. (Korábban Golfszálló, később Vörös Csillag, majd Panoráma, ma pedig egy nagyon távoli ország nagykövetsége). Megérdemel néhány sort a Vörös Csillag is, akkoriban ide fizették be néhány hétre a Pesten magukra hagyott mamákat az Amerikába, Ausztráliába disszidált, jobb módra vergődött fiúk. Ez volt a törzsközönség. Na, ide fogasozott fel Anyával, és a vadonatúj labdájával. A szálloda teraszán kedves ismerősök: D. Laci bácsi, Anya testvére, Gyuri a feleségével, és Zakariás, az aranycsapat legendás balfedezete.

 Fontosabb volt azonban, hogy végre felfújhassa az új, színes labdát. Belekezdett, semmi látszat. Anya ment segíteni, amikor Zaki odalépett, hagyják csak, majd ő felfújja. Pillanat alatt szép keményre fújta, majd egyszerre csak szétrobbant a gyönyörű labda. Zakinak tényleg nagy tüdeje volt.

Akkor nagyon fájt, nem tudta, hogy örökre kedves emlék marad.

Alig maradt személyes története az apjáról, talán az egyetlen, ami lent következik. Egy ritkán látogatott sír volt csak a temetőben, rajta kis márványtábla, kopott, aranyozott betűkkel: apu. Nem volt még öt éves, mikor elment az apja.

Felnőttként kezdett kutatgatni a megsárgult fényképek és papírok között, kevéske emlék maradt egy életről, ami nem lett különleges. Polgári jómódban éltek a szülei, apja kereskedett. Szép lakásuk volt, autójuk is, sötétkék Opel Olimpia. Anya elbeszéléseiből tudja, hogy sajnos, szenvedélye volt a kártya, nem kevés pénzt vitt el a smén.

Apja tartotta a vallás szabályait, nagy adományozója és elöljárója is volt a Csáky utcai hitközségnek.

Ahogy jöttek a zsidótörvények, úgy szűkült a tér. Ügynökként jelentette be a saját üzletébe a tisztességes árja, korábbi alkalmazott, aki névleg átvette a cégét. Ahogy szigorodtak a szabályok, innen is mennie kellett.

Majd a munkaszolgálat, szökés és bujkálás. És megrendült egészség, a történelem nem használt meggyengült szívének.

Néhány rövid, újra szabad év. Aztán államosítás, elvették mindenét. Kegyelemállás „fizikai munkakörben”, nélkülözés, végjáték. Ekkoriban sétált a körúton az apjával télen, mikor hozzájuk lépett egy ember, és pénzt kért élelemre. Apja összekapart néhány fillért, majd mikor az tovább lépett, odafordult és azt kérdezte: „láttad, jobb kabátja van, mint nekem”.

Néhány hónappal később, az első tavaszi napsütéssel, kimentek anyával, apával és nagymamával a Margitszigetre. Itt esett össze és halt meg egyetlen pillanat alatt az apja, csak a kiabálás, sikítás emléke maradt meg benne.