(LB életút-hangfelvétel alapján)
Panoptikum
A keret ráébredt, hogy őrájuk is körülbelül ez a sors vár, hogyha ott maradunk sokáig, mígnem valamelyik éjjel az a keret került oda őrségre, amelyikről úgy vettük észre, vagy vettem észre, hogy normálisan viselkedik, és majdnem hogy szégyellte, amit a többi csinált. Úgy intéztem a dolgot, hogy én legyek akkor őrségen, én raktam a tüzet, mikor a társai lerészegedve aludtak, akkor elkezdtem főzni ezt a keretet.
Mondtam, nem látja, hogy mi zajlik itt, a szerencsétlen magyar bakákat, katonákat, sebesülteket kidobják a hóra és ott fagynak meg. Vége a háborúnak, és minket is megölnek, ha itt maradunk. És az oroszok itt lesznek egy-két napon belül. Próbáljunk meg innen elmenekülni. Ráállt.
Kimenni az állomásra csak úgy lehetett, -azért kellett egy keretet szereznünk -, ha egy fegyveres őr kísérte a munkaszolgálatosokat. És a következő éjjel, elindultunk, mintha munkába mennénk. Már előre elkészítettünk egy kis faszánkót, amin a sérült bajtársunkat, egy Grohák nevezetű barátunkat cipeltük. Volt egy csapás, két oldalt óriási magas hófal volt, és ott mentek el a teherautók, meg szánok, meg gyalogosok, nem tudtuk, hogy hova visz az út, csak elindultunk. Mögöttünk a keret és előtte mentünk mi, körülbelül olyan 30-35-en, nem tudom pontosan mennyien voltunk.
Hajnal felé, amikor már kivilágosodott, akkor láttuk, hogy milyen borzalmas útvonalon megyünk végig. Úgy hatott rám, mint egy panoptikum. Egy olyan két méter magas hófal között vezetett ez az út. És amikor pirkadt, akkor láttuk, hogy kétoldalt a hóba belefagyva voltak magyar katonák, munkaszolgálatosok. Tudniillik az történt, hogy ezen az úton menekültek, és ha jött egy teherautó, akkor az leszorította őket, és oldalt nekitámaszkodtak ezek a kimerült katonák meg munkaszolgálatosok, és ott fagytak meg.
És ezen az úton mentünk körülbelül 15-20 km-t, nap közben már láttunk lovakat megfagyva, és embereket rengeteget megfagyva, fegyvereket eldobálva. Hát mentünk, azt hittük, hogy ez az út hazafelé visz. Körülbelül 20-25 km-t mehettünk, és már szürkült, amikor egy faluhoz értünk. Több falut elhagytunk már, de egy olyan faluhoz értünk, ahol sikerült a falunak a túlsó végén egy üres orosz házat találni, a többiben mindben katonák voltak, zömmel német katonák.
Egy szoba volt, amiben volt egy, úgy hívták, picski, egy kemenceszerűség, annak a tetején feküdt egy asszony egy kisgyerekkel, és mi meg betódultunk a kerettel együtt ebbe a lakásba. Érdekes módon úgy voltak valahogy megépítve ezek a falusi házak, hogy egy istálló volt előtte, és az istállón keresztül kellett bemenni a lakásba. Egy ilyen helyre beszorultunk, bementünk, rettenetesen át voltunk fázva és szomjasak voltunk.
A fiúk inni akartak, de nem volt vizünk sem. Nekem azonban volt egy kulacs vizem. A kulacs víz a nyakamban volt, a bőrkabátom alatt volt, és jéggé volt fagyva. Szerencsémre az édesanyám még olyan gondos volt, hogy becsomagolt szilárd alkoholt, amin meg lehetett az ételt melegíteni. És én ezt a csajkatetőmre tettem, azon próbáltam a kulacs vizet fölmelegíteni, hogy tudjunk egy korty vizet inni. Amikor ezt az asszony meglátta, fent a kemence tetején, akkor elkezdett ordítozni, azt hitte, hogy föl akarjuk gyújtani a házat, és egy arra haladó német katona meghallotta, berontott a szobába, és ütni-verni kezdett bennünket.
Úgyhogy menekültünk ki a szobából, ahogy tudtunk. Volt egy kis ablak az utcára, és azon az ablakon dobálta ki a csomagot az egyik bajtársunk, amíg aztán mindnyájan ki nem kerültünk az utcára. A keret, aki velünk volt, az úgy megijedt, hogy megfordult, és visszaindult, mi pedig mentünk tovább az úton, további, 20-30 km-t, úgyhogy vaksötétben jutottunk el egy olyan faluba, ami teljesen ki volt pusztítva. Nem volt lakossága, a házak nagy része le volt rombolva. Találtunk egy istállóféleséget, ami még nem volt teljesen lerombolva, oda mentünk be, jéghideg volt, 40 fok, de 30 fok fölött, biztosan. Világosságot sem mertünk gyújtani. Leraktuk a pokrócainkat, szorosan egymás mellé feküdtünk, és két munkaszolgálatos barátunk ébren maradt, és vigyázott ránk. Valahogy betámasztottuk az ajtót, és aki már fél órát aludt, az fölállt és így őrködtünk, vigyáztunk, és elhatároztuk, hogy hajnalban tovább megyünk. És amikor pirkadt, akkor tényleg körülnéztünk, láttuk, hogy a falu teljesen kihalt, semerre egy lélek nem volt.
Én azt mondtam a barátaimnak, hogy nem fogjuk bírni a gyaloglást ezekkel a csomagokkal, dobjuk el, ami fölösleges, hogy jó példával járjak elöl, kiürítettem a hátizsákot és nem tartottam meg, csak a tisztálkodáshoz valót, szappant, borotvát és ilyesmit. És az élelmiszert és egy váltást fehérneműt, a többi fölösleges lomot azt kidobtam. Mert azt mondtam, hogy ha másba nem, akkor ezt a nehéz hátizsákokat cipelve elpusztulunk, mondtam a barátaimnak, hogyha eljutunk a következő faluba, ennivalót majdcsak találunk, nem lehet reszkírozni azt, hogy ilyen nagy nehéz menetelésben cipeljünk valamit. Sajnos a többiek közül sokan nem tartották ezt be, és bizony így a menetelésben, ebben a cipekedésben többen elpusztultak nagyon rövid idő alatt.
Így ment a menet azután hosszú ideig. Az volt a szerencsénk, hogy úgy egy jó kilométernyi távolságra vagy 5-600 méterre mindig mentek előttünk alakulatok, és ezt az alakulatot követve, először próbáltunk hozzájuk csatlakozni, a menekülő alakulatok zömmel magyarok voltak. Szánkókon mentek, meg gyalog. És egy alkalommal egy ilyen szánkóhoz csatlakozva belekapaszkodott az egyik munkaszolgálatos barátunk, amin ültek katonák, és az egyik katona el akarta venni ettől a munkaszolgálatostól a meleg sapkát. És az könyörgött, hogy hát ne vegye el, mert le fog fagyni a feje. Erre szó nélkül elővette a puskát, és agyon lőtte, és elvette tőle a sapkát.
Erre mi rettenetesen megrémültünk, és attól kezdve meg sem közelítettük az alakulatokat, hanem nagy távolságra leszakadva meneteltünk, figyeltünk, hogy azok merre mentek. Egy nyomtávú út volt tulajdonképpen, nem is lehetett oldalt elkerülni. És mentünk ezek után, az előttünk menekülő magyarok és németek után. És amikor láttuk, hogy az valahol megálltak egy faluban, akkor mi megálltunk, és oldalsó irányban kerestünk valamilyen csapást, és elindultunk, és rendszerint pár száz méterre onnan találtunk valami elhagyott tanyát, vagy pedig olyan tanyát, ahol laktak is oroszok. És ott kértünk menedéket.
És amit mindig mondok, hogy nem lehet általánosítani. Az volt az érdekes, hogy ahova menekültünk, ezekbe a kis házakba, aztán szétszóródtunk, aztán megint összeverődtünk, szóval kalandos volt ez az út. Ahogy bementünk egy-egy ilyen orosz házba, megsajnáltak, rendszerint csak asszonyok voltak, az emberek azok vagy elmenekültek az erdőkbe, vagy elvitték őket a németek. És ezek az asszonyok megsajnáltak és ha mást nem, egy kis krumplit adtak nekünk enni, mert nekik sem volt más. De krumplijuk rendszerint volt.
Ezek a kis falusi házak úgy voltak megépítve, hogy a szobában, volt egy nyílás, egy pincenyílás, a szoba alatt volt egy pince. És ezeknek ott volt eldugva krumplijuk, adtak krumplit, azt ott megfőztük, és azt ettük. És akinek volt még ennivalója, az szétosztotta az ennivalót.
Annyira emlékszem rá, hogy Ámischfeld Misivel kettőnknek volt egy kenyerünk, és azt olyan pontosan, fél centi vastagságúra vágtuk, minden nap csak egy-egy szelet kenyeret ettünk meg, hogy kitartson valameddig. És így bolyongtunk és mentünk a különböző utakon. Hol leszakadtak tőlünk, hol újak csapódtak, verődtek hozzánk. És így bolyongtunk hosszú heteken keresztül.
Egy alkalommal, egy erdőségen mentünk keresztül, ahol egyszercsak fegyverropogást hallottunk. Gyorsan elbujtunk az erdőben, és vártuk a fegyverropogásnak a végét. És amikor elcsendesedett minden, akkor indultunk tovább azon a csapáson. És alig mentünk egy kilométert, amikor láttuk, hogy több száz halott fekszik. Láttunk egy teherautót, amiből egy német katona volt fölakadva a lépcsőn, akit agyonlőttek. Úgy látszik, hogy partizán támadás volt ezen a helyen, és jó néhány száz halott katonát találtunk. És akkor átkutattuk, hogy találunk-e ennivalót náluk, nem találtunk ennivalót, de ruhaneműt vettünk magunkhoz, mert volt aki már le volt rongyolódva. És aztán el is határoztuk, hogy legalább katonasapkánk legyen, meg aki tudott, katonaköpenyt vett föl, hogy ne vegyék észre, hogy munkaszolgálatosok vagyunk, hogy lehetőleg ezt a veszélyt kikerüljük. És mentünk tovább.
