(ÁI-né elbeszélése alapján)
Gondtalan, érzelemdús, szeretetteli családi környezetben éltem. Nagy ház, külön szoba, Fraulein. 4 év zsidó elemi, csak a nagy ünnepek előírt betartása, semmi nagyobb vallási szokások. Személyzet favágótól mosónőig, nagy kertek, belső játszótér, hogy másképpen is lehet élni, ezt csak évek múlva láttam. Szüleim sokat dolgoztak. Apukám drogista iskolát, anyukám fogtechnikát tanult. Az első világháború után apám karja csúnyán sebesült, egy műtősnőnek a frontvonalban köszönhette, hogy a karja megmaradt. Szombat este a nagy társaságé volt az élet. Ilyenkor a fakereskedő, a katolikus pap a reverendában, a polgárok együtt ettek, ittak. Ők voltak a kispolgárok, származás, pénzmennyiség nem számított. Például magam előtt látom, ahogy Mikuláskor Miklós napra terítenek, 25-30 személyre. Ja, a rabbi is ott volt. Civilben. Csak a kapedli maradt a fején. Disznót vágtak ez alkalomra, ő is jót evett. Mi gyerekek csak pukedliztünk, és lefeküdtünk.
Nyáron estefele kimentünk az utcánkra, ahol megérkezett a tehénforgalom, elöl a szépen szóló kolomp, majd jobbra-balra hazatértek a tehenek, ki-ki a saját otthonába. Ott megálltak, várták a gazdát, aki a csuporba fejte a hófehér, zsíros tejet. Hazatérés előtt a tehenek a kocsiútra pottyantották egész napi termésüket, azaz egy rakás szart. Ez nem volt büdös, mert benne volt a sok gyomruk által megemésztett, legelő füvek vad virága. Jöttek a cigányok, családostul, lapátostul, vedrestül. Szedték a sok ganéjt, szárították, vályogot vetettek. Ebben laktak, nem fáztak télen, nem volt melegük nyáron. Ebben a szarszedésben boldogan részt vettünk, hazudnék, ha azt mondanám, szüleink nagy örömére. Aztán elbújtunk házunk sarkán, hogy naponta ugyanott, ugyanakkor, úgy, de úgy megijesszük őket hogy szétrebbent a karuk, mert sohasem kullogott egyik a másik után, mindig karon fogva jöttek, ma is látom őket. Így, ebben a formában.
