(részlet F.B. naplójából és egy készülő regényből)
Már egy héttel az után, hogy megérkeztem a Vadász utcába, elvállaltam az első feladatot. Az Üvegházban a legfontosabb munka a hamis igazolványok előállítása és kiszállítása volt. Engem a papírok elkészítésébe vontak be, ami akkor már folyamatban lévő vállalkozás volt. Kiderült, hogy kivételes tehetségem van az aláírások hamisításához.
(A Vadász utcai egykori “Üvegház” 2012-ben)
Ezt a tehetségemet véletlenül fedeztük fel. Egy nap meghallottam, hogy Biedermann Oszi a legcifrább magyar káromkodásokat szórva átkozódik, sotto voce, teljesen magában. Faggatni kezdtem, mitől ilyen ideges? „Ez az átkozott gót betűs írás – fakadt ki –, szenvedek a másolásával.” „Mihez kell?” – kérdeztem. „Ja, ez egy rekvirálási nyomtatvány – magyarázta. Megvan a nyomtatvány és a pecsét, de úgy kellene aláírni, hogy az hihetően hasonlítson az eredetire. És ennek a szemétládának rettenetes írása van, olvashatatlan, szálkás gót betűk.”
Kiderült, hogy megvan az eredeti dokumentum, amiben az egyik itteni német parancsnok öt zsák felesborsót igényel csapata számára egy raktárból. Ennek az igénylésnek a másolatát akartunk elkészíteni, hogy ételt szerezzünk a bunkerekben rejtegetett gyerekeknek. Ha sikerül ez az akció, akkor később ismét portyázhatunk a raktárban, és további ellátmányhoz juthatunk.
Ekkor értettem meg, milyen komoly elővigyázatosság szükséges a művelet végrehajtásához. A német hadseregtől való igényléseket nagyon alaposan kivizsgálják. „Oszi, hadd próbáljam meg! – mondtam. – Nyolc évig gyakoroltam a gót betűs írást az iskolában.” „Én is – felelte –, de az utolsó négy évben latin betűs írásra váltottunk.”
Megnéztem a német tiszt aláírását, és nagy lendülettel, egyetlen könnyed mozdulattal lemásoltam. És nem csak ezt: megismételtem másodszor, majd harmadszor is. Mindegyik hihető hasonmása lett az eredetinek. Oszi egészen elképedt. Az aláírás kulcsa, hogy nem szabad közben bizonytalankodás miatt megszakítani a lendületet. És én első próbálkozásra mesterművet alkottam. Behívták Sigit, hogy saját szemével lássa a csodát. Abban a pillanatban hamisító született.
Néhány napot várnom kellett, hogy hivatalosan is kinevezzenek erre a feladatra. A vállalkozást igazoló siker még előttünk állt. De amikor a német egyenruhába öltözött Izsák Pista megjelent a zsákmánnyal, a kocka el volt vetve. A legtöbb irathoz pedig szükség volt a kezem munkájára: minden dokumentum esetében ez volt a végső és legfontosabb lépés. A nyomtatványokat akár százszor, sőt ezerszer ki tudtuk nyomtatni és le tudtuk pecsételni, de a hivatalos magyar iratok megkülönböztető jegye mindig az aláírás volt. Nem mintha egy, az utcán grasszáló faragatlan fasiszta különbséget tudott volna tenni a különböző iratok bonyolult részletei között, de ha bevittek egy zsidót a rendőrségre, és ott rájöttek, hogy az aláírás nem egyezik a hivatalos mintával, minden további kérdés nélkül, azonnal lelőtték.
