(Sz. M. elbeszélése alapján)
Közeli ismerőseim tudják rólam, hogy kedvelem a festményeket. Egy időben, amikor meg is engedhettem magamnak, gyakran fordultam elő különböző aukciókon is, bár alapvetően nem tartom magam gyűjtőnek. Úgy szoktam fogalmazni, hogy több képem van, mint egy átlagos háztartásnak. Az aukciókon gyakran találkoztam egy nálam tíz évvel idősebb távoli rokonommal, akivel nem igazán tartja a szűken vett család a kapcsolatot, bár szoktunk róla tudni – időnként előkerül. Egy alakalommal fölhívott a rokon telefonon, és azt kérdezte, hogy megyek-e egy közeli árverésre? Igenlő válaszom után megkért, hogy licitáljak neki pár tételre, mert nem tud ott lenni. Megbeszéltük a takaró hosszát, és én elvállaltam a feladatot.
Az árverés másnapján beszéltünk – nem emlékszem melyikünk hívta a másikat – de elmeséltem, hogy az általa óhajtott négy tételből hármat meg tudtam venni, kettőt kifejezetten jó áron. Nagyon boldog volt, majd megkérdezett, hogy nekem sikerült-e valamire szert tennem. Büszkén újságoltam neki, hogy vettem egy Schönberger Armand önarcképet. A telefon másik végén csönd… Párszor belehallóztam, mire megszólalt, és közölte, hogy azt a képet ő adta be az aukcióra. Először köpni-nyelni nem tudtam, majd neki szegeztem a kérdést, hogy ha neki ilyesmije van eladó, akkor miért nem szól? Meg egyáltalán, miért ad el valaki egy ilyen képet? Ő azt válaszolta, hogy eszébe se jutott, hogy engem megkérdezhetne, és azért adta el a képet, mert gyerekkora óta ez a szigorú szemüveges fazon nézi őt a hall faláról, és eddig bírta. Abban maradtunk, hogy ugyan mindketten megspórolhattunk volna 20% árverezői jutalékot, de legalább családban maradt!
