(G. D. elbeszélése alapján)
Ükapám, Gleichmann Ignác Nagylétán jómódú vaskereskedő volt, később Pesten alapított csavargyárat, még később a ’920-as-’30-as évektől vasúti talpfa csavarokat gyártottak. Ebben az időszakban egy pesti bérház is a tulajdonában volt.
A képen látható faragott bútorokat: két darab „trónszéket” a hozzá tartozó két darab sámlival, valamint a faragott asztali órát a ’930-as években rendelték meg egy Péntek nevű asztalostól. A kép, amelyen dédszüleim büszkén ülnek a trónszékeken, 1943-ban készült – erről a hátlap is tanúskodik. (Dédanyám keresztény nő volt, így nem kellett a családnak kifejezetten rejtőzködnie, de például gondosan el kellett rejteni annak nyomát, hogy korábban betért a zsidó hitközségbe…)
A Péntek nevű asztalos a nyilasuralom alatt magas állami pozícióba került, talán államtitkárságig is vitte. Büszke lehetett arra a munkájára, amelyet a családomnak végzett, mert a minisztériumból „érte küldetett” a bútoroknak, és az embereivel visszavitette őket magához.
A háború után, pontosan már nem tudni sajnos hogyan, de egy trónszéket a hozzá tartozó sámlival sikerült ismét visszaszerezni. Dédszüleim nagyszüleimre hagyták, most pedig egyik unokatestvérem lakásában van, kicsit rendbe is hozattuk az évek során.
A történelem fonákságát szemlélteti, hogy a vasúti talpfa csavart gyártó céget, mint stratégia jelentőségű üzemet tételesen is nevesítette az 1949-es államosítási törvény, így a gyárat elkobozták. Persze akkor névlegesen már nem volt a család birtokában: strómanok üzemeltették.
