Az édesapámat, orvos létére behívták munkaszolgálatra, az édesanyám gyógyszerész volt Budapesten. Én az apai nagyszüleimnél laktam Túrkevén, mert a szüleim azt hitték, hogy az biztonságosabb hely lesz, mint Budapest.
Amikor 1944. március 19-én bejöttek Magyarországra a német csapatok, akkor néhány nap múlva a túrkevei polgármester, Dr. Győrffy Kálmán azt mondta a nagyapámnak, hogy nektek olyan lakásotok van, hogy oda fogom elhelyezni az SS parancsnokot. Ő Herbert Koch, SS Obersturmbahnführer volt, egy szimpatikus 38-40 év körüli úriember, vegyészmérnök.
Koch azt mondta, hogy ő a saját apparátusától nem kéri, hogy főzzenek neki, hanem azt akarta enni velünk, amit mi eszünk. És egy vacsoránál elmondta,- a nagyszüleim anyanyelvi szinten beszélték a német nyelvet-, hogy a családja Berlinben elpusztult az amerikai bombázások során. Elvesztette a két fiát, az anyját és az apját, de ő sem fog életben maradni, mert őt meg kiviszik Oroszországba, a frontra.
De maguk se fognak életben maradni, mondta, nem sok idejük van, legfeljebb pár nap és gettóba kerülnek, el fogják vinni mindnyájukat egy megsemmisítő táborba. Azért mondta mindezt el, hogy legalább ezt a kisfiút próbálják megmenteni, tette hozzá.
A 85 éves nagyapám elment egyik volt beosztottjához, akit arra kért, hogy a veje, aki egy csendőr tiszthelyettes volt, vigyen el engem Budapestre, az anyámhoz.
Nagyon szerették a nagyapámat ezek a volt beosztottjai, úgyhogy ez után az esti beszélgetés után két nappal felhozott engem Budapestre a csendőr, egyenruhában, és az újpesti rakparton, ahol az anyám egy svéd védett házban volt, ott átadott neki.
Engem anyám minden reggel korán elküldött élelmiszert hozni a barátaitól. A Nyugati pályaudvar sínei alatt van egy tunel, ami a Bajza utcához jut el, és én az újpesti rakpartról mindig arra mentem.
Egyik reggel az édesanyám már nagyon korán, fél 7-kor elküldött, úgy látszik, hogy a sors akarta így. Hoztam a csomagot a barátaitól, amikor a későbbi ÁPV Rt., a volt alumínium tröszt székháza helyén – akkor ott egy dzsumbuj volt -, megálltam, mert láttam, hogy két fekete ruhás, nyilas karszalagos ember hajtja le a zsidókat, a Duna partján megállította, sorba rendezte és legépfegyverezte őket. És köztük láttam az anyámat!
A csomaggal együtt kétségbeesésembe visszamentem a családhoz, akiknél laktunk, és elmondtam, hogy mi történt, amit nem akartak elhinni. Amikor délután visszajött a férj, akkor elmondta, hogy amit elmeséltem, az valóban sajnos megtörtént.
Ideiglenesen ott maradhattam náluk a személyzeti szobában. Felhívták a figyelmemet, hogy isten ments, ki ne menjek a lakásból. És ott voltam egy hónapon keresztül, mikor egy vasárnapi napon, félve a ház nyilas pártszolgálatos házmesterétől, kikísértek engem az óbudai téglagyárba, ahol nem is nagyon kérdeztek tőlem semmit, csak a nevemet, bementem, és onnan a téglagyárból, közel kétezer ember, gyalog elindultunk csendőrök kíséretében.
Úgy jöttem rá, hogy nyugat felé megyünk, hogy valahol ki volt írva, hogy Dorog. Sopron melletti Ágfalvára vittek bennünket, már akik megmaradtak, mert sok száz embert az úton agyonlőttek, akik öregek voltak és nem tudtak tovább menni.
Mikor megérkeztünk, a templom előtt vártak traktorokkal a német SS katonák. És 200 kilométer gyaloglás után elvitték az élve maradottakat traktorral 40 kilométerre egy Strasshoff nevű kisvárosba, ami Bécstől kb. 30 kilométerre van. Ez a Strasshoff egy gyűjtő láger volt, ahonnan szétosztották az embereket, részben munkára, részben pedig máshova, amiről nekem nincs ismeretem.
De akik munkára kerültek, azok közé kerültem én is, mert amikor megkérdezett engem az SS tiszt – egyébként csupa sebesült SS katona volt, vagy fél karral, vagy fél szemmel, vagy műlábbal, már háborúból visszajött emberek voltak -, hogy hány éves vagyok, szerencsére tudtam jól németül, és azt mondtam, hogy 16, holott csak 13 voltam. És akkor azt mondta, hogy munkára kell menni.
Elkerültem egy munkatáborba, Klostenaiburgba egy betongyárba, aminek a tulajdonosa egy Rudolf Riefentahlen nevű ember volt. Ott már volt egy láger, ahol nagyon sok zsidó, jugoszláv és két francia is volt.
A lágerparancsnok Herr Böckzehlt volt, a másik nevét nem tudom. Ő nem járt egyenruhában, csak náci horogkeresztes karszalag volt a kezén.
Megismertem ott akkor egy nagyon kedves, Miroslav Suli nevű fiatalembert, aki munkavezető volt, ő Brünnből járt át, és hétvégén visszament. Nagyon megkedvelt, és sok-sok idő után, egyszer izgatottan szólt, hogy veszélyben vagyunk. Aznap este 6 órakor a betongyár sóderjét a szemben lévő Duna szigetről kellett egy csörlős uszállyal szállítania, és ezzel az uszállyal átvitt hatunkat a szigetre, ott megbújtunk és vártuk, hogy mi lesz. Kiderült, hogy akkor éjszaka mindenkit elvittek a táborból.
Minket megmentett ez a fiatalember. Kerestettem a háború után a Vöröskereszt útján a Herbert Koch SS tisztet, kerestettem a Miroslav Surit is, de mind a ketten ismeretlenek voltak a Vöröskereszt számára.
A képekért köszönet a Terror Háza Múzeumnak
