(LB életút-hangfelvétel alapján)
A keret
Na, folytatom ott, hogy mikor összeszedtek bennünket, átvittek Kunszentmiklósra, ott egy iskolába vittek, ahol most már egy másik keret osztagot kaptunk, mi negyvenen voltunk, és legalább egy 14-15 tagú keretet osztottak hozzánk.
Az iskolában voltunk egy napig, ahol megmotoztak bennünket, de szerencsésen a motozáson úgy sikerült keresztülesni, hogy csendőrök motoztak, be kellett vinni a hátizsákot egy tanterembe, amely tanteremben ott állt két csendőr meg katonatiszt. A hátizsákot le kellett tenni az asztalra, le kellett vetkőzni derékig, átkutattak bennünket, és a hátizsákból, amit csak tudtak, elvettek.
Mi készültünk erre az ukrajnai kirándulásra, úgyhogy nagyon jól fölkészítettek a szüleim engem is mindenféle élelemmel, és rengeteg gyógyszert is vittem magammal. Szerencsére ABC sorrendben hívtak be egy-egy embert, és elsőnek Ámischfeld nevű barátomat hívták be, aki elmondta, hogy mikor kijött, kint egy keret vigyázott rá, aki egy rendesebb volt a sok csirkefogó közt. Ez behunyta a szemét, nem vett tudomást róla, úgy csinált, mintha nem látta volna, mi történik.
Mi, mikor Ámischfeld kijött, és elmondta, hogy ott bent motozás zajlik, és elvették a fél hátizsákját, attól kezdve mindenki, aki kijött, az átcsúsztatta az üres hátizsákot a másiknak, és ugyanazt, vagy egy másik hátizsákot vitt be, úgyhogy a felének megmaradt a kivitt holmija, élelme, és csak a másik felének vették el, ami megmaradt, aztán újra szétosztottunk. Úgyhogy énnekem sikerült nagy mennyiségű gyógyszert és kötszert is megmenteni.
Egy napot töltöttünk ott Kunszentmiklóson, másnap kaptunk egy fekete pontos karszalagot, amelyet végig megőriztem, még most is megvan. Az úgynevezett büntetőszázadhoz, Voronyezsbe küldtek volna bennünket, de nem jutottunk el odáig szerencsénkre. A kerettel együtt bevagoníroztak. De mielőtt bevagoníroztak, az összes fölszerelésül kaptunk egy karszalagot. Nekem volt ugyan egy vöröskeresztes karszalagom még plusz, és egy fehér karszalagot, egy megszámozott karszalagot kaptam.
Az állomáson egy Német vagy Németi nevezetű alezredes fölolvasta ránk a halálos ítéletet, nagyjából a következőképpen, hogy ti büdös kommunisták és zsidók, kimentek a frontra dolgozni, mert annyi bűnt követtetek ti el a magyar haza ellen, hogy egy sem jöhet haza közületek élve. És a keretnek pedig azt mondta, hogy őközülük csak az jön haza, akinek a munkaszolgálatosa már nem él, az soron kívül fog hazajönni. Úgyhogy egy-egy keretre körülbelül 2 vagy 3 munkaszolgálatos jutott, és hát ennek a szellemében is jártak el. Felültünk egy üres vagonba, de nem tehervagonba, hanem egy személyszállító vagonba, ahol bennünket a keret beszorított két padsor közé, úgyhogy még ülni sem tudtunk, hanem álltunk ott, és a keret pedig kényelmesen elhelyezkedett. Rengeteg italt vittek magukkal, mert a lakosság azt hitte, hogy ezek kimennek a frontra, és a családtagjaikkal találkoznak, akiknek főleg italt küldtek velük, úgyhogy egész idő alatt ittak, nem mindegyik, egy-kettő kivételével. Mire kiértünk a határhoz, Trij volt az első határállomás, ahol megálltunk, és ennél az állomásnál mikor leszálltunk a dolgunkat végezni, akkor ütöttek vertek bennünket. Engem szerencsére nem. Mert egy Fridrich nevű főtörzsőrmester volt a parancsnoka ennek a keretcsoportnak, aki állandóan alkohol mámorban volt, és krónikus hasmenése volt az úton. Én pedig el voltam látva ópiummal, rólam tudta, hogy orvos vagyok, kért gyógyszert és én adagoltam neki az ópiumot kockacukorra, úgyhogy visszafogta neki a bélműködését, és azért valahogy ki lettem egy kicsit kímélve.
Ennek a történetnek még nincs vége, hogy mennyire lettem kikímélve. A vonat ment, nem tudom hány napig, január 21-én, a dátumra pontosan emlékszem, érkeztünk meg Kurszkba. Közben Kijevben megálltunk egy napra, és onnan mentünk Kurszkig. Tudniillik már akkor az oroszok áttörték a Don-kanyarnál a frontot, és a vonatok nem mentek tovább. Kurszknál kiszállítottak bennünket a vonatból, de akkorra már legalább 4-5 munkaszolgálatost agyonvert a keret.
Minket kiszállítottak a vagonból, és bezavartak egy nagy fahodályba. Nagy hó volt már, hideg volt rettenetesen, és falhoz állítottak bennünket. A keret pedig csőre töltött puskával vigyázott ránk. De ott ebben a nagy hodályban rendes katonák is voltak, visszavonuló katonák, mert már nem tudtak kijutni a frontra se, többek pedig már menekültek vissza a frontról. Na most ebben a hodályban voltunk, a Fridrich nem tudta, hogy mit csináljon velünk, mert nem tudott bennünket a századunkhoz kivinni, és az zajlott, hogy időnként nem a mi keretünk, hanem az ott lévő katonák közül egyik másik, akik ott ilyen visszajövő emberek voltak, kiemeltek közülünk valakit, és elvitték hátra, az épület mögötti latrinához, és hallottuk is, amikor rálőttek, és megölték.
Negyediknek vagy ötödiknek engem is kiemeltek, ott kellett hagyjam a csomagomat, és ahogy kiléptem az ajtón, nagy hó volt, egy tizedes elkezdett rám ordítani, hogy békaügetésben a latrina felé. Nem győzöm mondani, hogy minden a szerencse dolga, ahogy haladtunk el a latrina felé, már tudtam, hogy ki fog végezni, jött a latrináról ki ez a Fridrich nevű főtörzsőrmester, és így hirtelen elhatározással hirtelen elébe ugrottam, fölálltam, és mondtam, hogy mentsen meg, mert ez a tizedes engem ki akar nyírni. És a Fridrich leintette ezt a tizedest, és azt mondta, hogy hagyd ezt a zsidót, ezt utoljára én végzem ki. Tudniillik érezte, hogy szüksége van rám, mert mint mondtam, beteg volt, és úgy látta, hogy én tudom őt valamennyire karban tartani.
Így kerültünk vissza oda, és akkor a Fridrich aki nem tudta, hogy mitévő legyen, ráparancsolt a keretre, hogy most már ne engedjen senkit se oda a közelünkbe, ő elmegy az ottani helybeli parancsnokságra, és megkérdezi, hogy mi legyen velünk. Nem is tartott sokáig, míg elvolt, visszajött, és a parancsára, az állomás területén lévő fabarakkhoz kellett, hogy menjünk. Ott szállásoltak el bennünket. Egy fapadlós, raktárhelyiségben, amiben volt egy benzines hordóból csinált kályha állítva, a katonák csinálták. Ott elszállásoltak bennünket a kerettel együtt, mert 40 fok körüli hideg volt.
Másnap reggel munkába állítottak, mégpedig úgy, hogy egész éjjel mindig fölváltva egy munkaszolgálatos és egy keret volt fenn, aki vigyázott és tüzelt. És a többiek pedig ott összepréselve aludtunk. Ennivalót nem kaptunk. Reggel egy kávét, kaptunk inni, kora reggel föl kellett kelni, és lőszert kellett berakni az állomáson. Tehervonatok hozták a lőszert, nem a frontról, hanem vitték volna a frontra, de viszont tovább nem tudták vinni. Le kellett rakni a vagonokról, és az állomás egy részén, kijjebb a pályaudvar széle felé kellett fölhalmozni a lőszereket, és azt hóval lefödni. De ez egy szörnyű egy munka volt, úgyhogy reggel elkezdtük, és egész besötétedésig csináltuk, úgy, hogy a keret egy része bent volt a szálláshelyünkön, és váltották egymást úgy fél óránként, és aszerint, hogy melyik keret volt kint, a szerint volt kellemetlen nekünk.
Futva kellett menni a tehervagonokhoz, bent a tehervagonban állt két munkaszolgálatos, az a nyakunkba rakott egy lőszeres ládát, és futólépésben kellett vinnünk néhányszáz méterre, és ott lerakni, levették a vállunkról, és úgy rakták sorba. Ezt csináltuk körülbelül 4-5 napig, közben már lefagyott egyiknek a lába, megöltek megint 1-2 embert. Hát láttuk, hogy ez a vég. Közben azt is láttuk, hogy magyar katonákat, sebesülteket, akiket vittek volna haza a vonaton Magyarország felé a frontról, a németek kidobálták a hóra, és ott fagytak meg.
