L. Béla a numerus clausus miatt nem tanulhatott Magyarországon egyetemen, így – sok más sorstársához hasonlóan – Olaszországban végezte el az orvosi egyetemet, ott is kezdett praktizálni.
A második világháború kitörésének pillanatában, 25 évesen már zsebében tudhatott egy meghívó levelet; kinevezését Sidney bőrgyógyászati klinikájára, és az angol nagykövetség hozzájárulását a munkavállaláshoz. Hazajött elbúcsúzni szüleihez. A háború már nem tette lehetővé, hogy ismét külföldre utazhasson, legalábbis önszántából nem: munkaszolgálatosként hajtották az orosz frontra.
A dermesztő hidegben, embertelen nélkülözésben, gyógyszer- és higiénés viszonyok teljes hiányában is hű maradt orvosi esküjéhez, bajtársait előbb munkaszolgálatosként, majd pedig hadifogolyként gyógyította, segítette. Nem egyszer végzett el a hadi események, harcok közepette gyors, életmentő amputációkat, fagyott, szétlőtt végtagok eltávolítását.
Ezt a fából készült pipát egy orosz hadifogolytársa faragta hálából, miután megmentette őt a biztos haláltól.
