(FG-vel történt hangos interjú alapján)
A felszabadulás után különféle pozícióim voltak. Először is beiratkoztam az egyetemre, próbáltam folytatni a jogot, felvettek a Pázmányra, ahol befejeztem a harmadik évemet a jogon és beléptem a szocdem pártba.
Sokat nem tudtam a pártokról, de aki a kalapácsos embert tervezte, azt ismertem, apámnak ügyfele volt, úgyhogy gondoltam, kalapácsos és ember, ez meg fog nekem felelni. Első állásomban, a negyedik kerületi nemzeti bizottság titkára lettem, ahol a világon semmi dolgom nem volt, volt egy titkárnőm, de semmi dolgom nem akadt. De ott megismertem egy embert, aki bevitt a rendőrségre, szocdem párttagként ismertem már pár embert a pártközpontban. Ők is beajánlottak engem a rendőrségre, a politikai rendészeti osztályra. Ez nekem nagyon megfelelt, mert a feladatom a nyugatról visszatérőknek a szűrése volt. Például a Dunántúl katonai parancsnokára emlékszem, egy tábornokra, és hasonló embereket kellett, idézőjelben megszűrnöm. Gyáva, gerinctelen emberek voltak, el nem tudom mondani, hogy mennyire. A tábornok úr például azt mondta, „Felügyelő úr, én csak parancsra, a németek kényszerítettek”. És én emlékeztem a nevére, hogy „felkoncolandó” szó volt a plakátokra írva, aki ezt csinálja, és az ő neve volt aláírva, de hát ő semmiről nem tudott és semmiért nem felelős. Szóval ilyen emberekkel dolgoztam, háborús bűnösök és nyilasok, SS-ek törvény elé hozása volt a feladatom. Kineveztek rendőrnyomozó hadnaggyá, és ez ment egészen addig, amíg a szocdem nemkívánatos lett a rendőrségen. Apámnak a munkám nem nagyon tetszett, – szegény apám már 46 márciusában meghalt- azt mondta, ilyen politikai dolgokkal ne foglalkozzak.
Akkor a pártközpont segítségével sikerült egy állást kapnom a kereskedelmi szövetkezetügyi minisztériumban, mint előadó. Elkezdtem ott a pályám, az egy szocdem minisztérium volt, Rónai volt a miniszter. Közben még a szocdem párt központja elküldött a sváb kitelepítéshez a mentesítő bizottság tagjaként. Ennek öt tagja volt: egy kommunista, egy szakszervezeti, aki szintén kommunista volt, egy kisgazda, egy parasztpárti és egy szocdem, és ezek döntöttek a kitelepítési ügyekről. Ezután kerültem a kereskedelmi szövetkezetügyi minisztériumba, ahol egész magyarországi pályafutásomat töltöttem. Itt különféle tanfolyamok után beruházásokkal foglalkoztam, és a 19 megye és a főváros beruházásait intéztem. Egyik főnököm a Rákosinak az édes öccse, Bíró Dezső volt, aki ellentétben a fivérével, nem sokat törődött a pártjával. Bejött a szobába, ráült az íróasztal tetejére, és azt mondta, „na, haverok, tegnap kikapott megint a Hungária.” Szóval őt nem érdekelte semmi más csak a foci, a horgászat és a nők. Nagyon befolyásolható ember volt. Szóval nem sok vizet zavart. De mint érdekességet elmondom, hogy a forradalom sikere után, azon a bizonyos héten, amikor szabad volt Magyarország, az Opera előtt megyek, szembe jött velem a Bíró Dezső gyalog. Nagyon rosszul látott, de azért megismert, és majdnem a nyakamba borult, mert végeredményben a Rákosinak az öccse volt, és a forradalom éppen győzött. Az utcán voltak elég vad jelenetek is néha, ha valakiről kiderült, hogy ávós volt, vagy valami.
És ő kabát nélkül volt, rettenetesen fázott, nem mert bemenni a hivatalába. Azt kérdezte, megtennék-e egy nagy szívességet, hogy kísérjem be a hivatalába, ami a Szép utcában volt, a Kossuth Lajos utca mellett, mert ő nem talál oda. Mert ő mindig autóval járt, és nem talál oda. Nekem nem ártott ez az ember, és el is kísértem. Igaz, hogy az úton arról beszélt, hogy ha az Öreg itt lett volna most (így hívta mindig a bátyját), akkor mindez nem történt volna meg. Hát én nem vitatkoztam. Tudtam, hogy ha elkiáltottam volna magam, hogy ez Rákosi testvére, akkor ő nagy bajban lett volna, de elkísértem a Szép utcába, ahol tudom, hogy másnap repülőre rakták, kivitték Moszkvába, és a forradalom leverése után visszahozták, vezérigazgató lett a közért vállalatoknál. Ennyit Bíró Dezsőről. Én végig ott voltam. Jól éreztem, hogy nekem itt nincs maradásom, mert megkaptam a káderlapomat, és a forradalom alatt ugyan semmit nem csináltam, de a számat azért kinyitottam. Mikor a káderlapomat visszakaptam, kereken benne állt, hogy nem szeretem a Szovjetuniót. Így kezdődött. Amennyiben munkája behelyettesíthető munkáskáderrel, akkor be kell helyettesíteni. De hát, amíg itt voltam, nem tudtak behelyettesíteni nyilván, és csináltam az országos beruházásokat, 56-ig.
