(FG-vel történt hangos interjú alapján)
Budapesten születtem 1924. február 6-án
Édesapám ügyvéd volt.
Szüleim 3 éves koromban elváltak sajnos, és én főleg intézetben nevelkedtem. Édesapám megnősült újra, mostohaanyámmal, hát… nem álltunk közel egymáshoz. Pesten laktunk a belvárosban, mostohaanyámnak panziója volt a Váci utcában, az Ungár panzió, nekem mindig hiányzott a szülői ház.
Érettségi után édesapám azt akarta elérni, hogy ügyvéd legyen belőlem. Próbált beíratni a jogi egyetemre, ami nagy nehezen sikerült Egerben a jogakadémián, ott elvégeztem a háború előtt 2 évet, amíg be nem hívtak munkaszolgálatosnak.
1944. június 6-án kellett bevonulnom munkaszolgálatra, addig még egyetemi felmentésem volt, Hangonyba, Borsod megyébe kellett bevonulnom.
Apám nem is értem, miért, kereszténynek nevelt, annak ellenére, hogy otthon tudtuk, hogy zsidók vagyunk, így fehér karszalagosként vonulhattam be, ami talán egy kicsit enyhébb volt, bár nagy különbség nem volt. A századomban volt pl. az olimpiai vívóbajnok Kabos, akit mint olimpiai bajnokot hazaengedtek a századból és a Margit hídon, amikor az felrobbant, ott halt meg.
Szóval ezt a századot különféle helyekre vitték, először Ózdra, ahol az acélgyárban a kohók mellett kellett segédkezni, borzasztó munka volt, felejthetetlen. Amikor megérkeztünk, a csendőrök körbefogtak minket, betereltek egy udvarba, mindent le kellett tenni a földre, ami nálunk volt, és hipis volt, megmotoztak minket, megfenyegettek, hogy ha bármit csinálunk, akkor nekik vagyunk kiszolgáltatva. Ami tetszett nekik az én holmimból, mint például a borotvapenge készletem, külföldi borotvapengék, azonnal zsebre vágták, szóval, ami kellett nekik tőlünk, azt nyugodtan elvehették. Az ezredparancsnok tartott egy beszédet, hogy vegyük tudomásul, hogy a magyar hadsereg tulajdonában vagyunk most és a fontossági sorrendet is felállította, hogy elsősorban jönnek a tiszt urak, azután a legénység, azután a lovak, aztán a szekerek és azután a munkaszolgálatosok, és ezt a sorrendet soha ne felejtsük el. Hát innen irányítottak minket, ahol dolgozni kellett, de szerencsére országon belül.
A kecskeméti repülőtérre irányítottak, ahol a repülőtér építésén dolgoztunk, az egy német katonai repülőtér volt akkor, és építettük a pályákat és a kifutókat. Ez Gigánt repülőtér volt, ezek azt hiszem, 8 motoros repülőgépek voltak. A legnagyobb létező gépek. Hadianyagot szállítottak és volt 16-20 gép a repülőtéren. És egyik nap amerikai bombázók jöttek és láttuk, ahogy a vadászgépek kiváltak a nagy magasságban közülük és jöttek le, és zuhanórepülésben, elkezdtek géppuskával lőni. Megmaradt bennem ez a kép, mert ilyet csak filmen lehet látni. Köröztek a repülőtér fölött a gépek, addig, amíg egy gépet is találtak. Mind felgyújtották, fölrobbantották, robbantak, mert tele voltak lőszerrel, a németek elszaladtak, és otthagyták a munkaszolgálatosokat. Beszaladtak a környező kukoricásba. Amint a gépek elhaladtak és égett minden, akkor visszarohantak a gépágyúkhoz és elkezdtek vaktában lövöldözni a semmire, ezt mi láttuk. Én egy farakás tetején megkövülten néztem az egészet, és egy német tiszt oda is jött hozzám, hogy also is gefahlt ihnen? És én mondtam, hogy nein, mentegetőztem. És ő mondta, hogy csak vigyázzak.
A németek vasúti vagonokból rakták ki a lőszert, akácerdő volt Kecskemét szélén és ott rakták ki éjszakánként. Oda kivittek minket német katonai teherautókkal és ott kellett éjjel a lőszert rámolni, ez egy olyan mellékfoglalkozás volt.
Én elkövettem azt a könnyelműséget, hogy, amit tudtam, romboltam, a vagonoknak felütöttem a keréknél az olajbeöntőt, és teleraktam mindig jó kecskeméti homokkal. Az a vagon nem hiszem, hogy ötven kilométert elment. Ezt csináltam, szerencsére nem vettek észre.
Kecskeméten dolgoztunk egészen augusztus végéig, amikor is Románia átállt, és hátba támadta a németeket. Akkor Kecskeméten keresztül menekültek vissza Romániába a német csapatok, és utána az oroszok nagyon hamar, augusztus végén Kecskemétet megközelítették, amikor már hallatszottak az ágyúlövések is, akkor a századot visszairányították Pestre. Ez olyan pánikszerűen történt a parancsnokság részéről, hogy a század feloszlott. Amikor feloszlott a század, mindenki hazamehetett. Október 15. Szálasi hatalomátvétele otthon ért minket. Egy nap alatt rájöttünk, hogy most még nagyobb veszélyben vagyunk, mint hogyha együtt volna a század, mert se papírunk nem volt, se semmi, csak a zsoldkönyv, tehát nem volt eltávozás, úgyhogy összeállt a század megint. Egyik telefonhívás a másik után, pillanatok alatt azt mondták, hogy gyülekezés, és elirányítottak minket Veresegyházára.
Veresegyházán lövészárkokat kellett ásnunk és tankcsapdákat. Hát, az oroszokat nem tudom, onnan várták, hogy onnan jönnek, de persze megkerülték a csapdákat. Sátrakban laktunk, jó hideg volt, ez több hétig tartott. Elérkezett a december, amikor a századparancsnok, egy százados összehívta a századot, és közölte, hogy holnap kapja az eligazítást, a parancsnokságra behívták, visszajött, megint összehívta a századot, és közölte, hogy irány Németország, oda visznek ki minket. Ő nem akar minket Németországba kivinni, ha nem muszáj. Mindenki kap téli ruha beszerzése címén, 4 nap eltávozást. Menjünk haza, és vagy tűnjünk el föld alá, vagy aki visszajön, azt bevagonírozzák és irány Németország. Így az egész századot feloszlatta.
A századba természetesen ezzel a tudattal senki nem ment vissza, és mindenki próbált illegalitásba vonulni. Legjobb tudomásom szerint voltak olyanok, akik nyilasnak beöltöztek, sikerült nekik nyilas ruhát kapni és jártak be a gettóba, kimenteni egy pár zsidót onnan. Kettőt tudok, akit elkaptak és azonnal agyonlőtték. És most mondom el, hogy a háború után a századparancsnoknak, -mind, akik életben maradtunk a századból, összejöttünk- hálásak voltunk és vettünk neki egy malmot. Szegény ember később a Rákosi időkben, mint malom tulajdonos kulák, ki lett telepítve. Ennyit a századról.
