(FG-vel történt hangos interjú alapján)
Akkor már az első napokban sikerült átmennem az osztrák határon, az Andau hídnál, erről íródott egy regény is. Ezen mentem át. Pechemre előző este felrobbantották. Feleségem vissza akart jönni, „én nem tudok úszni…” Én azt mondtam, én elindultam, én vissza nem megyek. De sikerült a roncsokon átmászni és az osztrákok segítettek, csónakokkal. És kivilágítva este az óriási osztrák zászló. Szóval átértünk ott az osztrák határon, ahol kb. 5 km-re volt a falu, ott már vártak minket étellel, itallal, a nőket bevitték kocsival.
A nővérem akkor már Bécsben volt. Legálisan ment ki, mint osztrák állampolgár felesége. 56 tavaszán kivándoroltak a sógoromék, úgyhogy én felhívtam telefonon a Vöröskereszt útján, és kiderült, hogy színházban ül. Ez annyira szenzáció volt akkor, még annyira az elsők között voltam, hogy a színházi előadás alatt a hangosbemondón Bécsben Frau Bauert keresték, a nővéremet, hogy a fivére élve sikeresen átjött a határon, és itt van biztonságban ebben és ebben a faluban. Ezt bemondták a színházban a hangosbemondón. Másnap már taxival értem jött.
Bécsben elmentünk a kanadai nagykövetségre. Először menedékjogot kértünk az osztrák rendőrségen, aztán a kanadai követségen pedig beutazást. Azt elég hamar megkaptuk. Addig Bécsben éltünk, és miután az elsők között voltam, egy repülőgépet küldtek értünk, 30, vagy 40 emberért. Kanadából üresen jött Bécsbe, és minket felszedett. Mondom, ezek az első menekültek voltak. Le kellett szállni Londonban, mert akkor a repülők nem tudtak akkora utat megtenni, ott üzemanyagot is vett fel. És egy napig, betettek minket a legelegánsabb szállodába Londonban. Éjjel érkeztünk és be volt gyújtva, elsüppedő szőnyegek, és éjjel kiszolgáltak szmokingos inasok. Étel-ital, minden.
Reggel városnézésre elmentünk. Nem volt egy fillérünk se. Ami forintom volt, azt elhoztam, de eldobtam, mert használhatatlan volt. Emlékszem, mikor kérték a jegyet a buszon, mondtam, hogy nincs jegyem és nem tudok venni. Mindenki akart fizetni a buszon, hogy megveszik a jegyünket. Erre a buszsofőr közölte, hogy senki nem veheti meg, ő fizeti. Szóval így mentünk el a Buckingham palotába, stb., Londonban várost nézni. És este indultunk tovább.
Nem felejtem el azt a pillanatot, amikor felszálltam a repülőgépre, és a stewardess úgy köszöntött, hogy Good Evening Sir. Ekkor úgy éreztem, egy új világ kezdődik.
Eddig egy menekült senki voltam, most Good Evening Sir. Kérdezték, hogy óhajtok-e újságot olvasni. Mondom természetesen, hát én angolul tanultam. El tudtam mondani a Hamlet monológot, és „as you like it”, és mindent. Ugyanakkor kinyitottam az újságot és egy szót sem értettem belőle, szóval jól megtanultam angolul. Goose bayben szállt le a repülő. Tomboló hóviharban, akkor kellett benzint venni. De akkor ez volt a legmodernebb repülőgép. Ott egy pap beszállt a gépbe, már 24 órája várt minket, hogy egy imát elmondjon. És akkor megérkeztünk Torontóba, ahol újságírók hada fogadta az első repülőgépet. Évekkel később láttam magam egy újságban, ahogy leszállok a repülőgépről. A legjobb áruházból hoztak ruhákat, és minden nőt és férfit felöltöztettek. Hát nem volt semmink, csak a ruha, ami rajtunk volt. Mindenkit felöltöztettek tetőtől talpig. Zsebkendőtől kezdve, cipőig és télikabát és kalap és ruha, mindent mérték szerint. Hát, az elsők. Aztán jöttek ezrek és ezrek, azok már nem voltak annyira érdekesek. Behívtak a Vöröskeresztbe, ott volt lakás és kaja. Az más lapra tartozik, hogy én mondtam, hogy én Windsorba akarok menni Torontóból, mert ott van már a sógorom, aki legálisan ment ki, mint osztrák állampolgár. Akkor adtak egy taxi jegyet, hívattak nekem taxit, hogy kivigyen az állomásra, megvették a vasúti jegyet Torontóból Windsorba, és mikor Windsorba megérkeztünk, már Vöröskeresztes hölgyek vártak a vonatnál, de mondtam, hogy nincs szükségünk semmire, mert itt van nekem barátom. Kézről kézre akartak adni.
Aztán elkezdtük a windsori életünket. Bemutattak valakinek, az betett nekem az újságba egy hirdetést, hogy magyar menekült bármilyen állást keres. Harmadik nap kaptam egy állást, mint éjjeli őr, és én elfogadtam. Ez egy erdélyi- román-magyar zsidó volt, egy builder, aki házakat épített, szegény legényként kezdte, de az okos felesége megvett egy óriási területet Windsorban. Egészen addig, amíg jött az ottani mondjuk közért vállalat, és azt mondta „nekem ez kell”. Azt mondta, akkor nem adom, hanem majd én viszek oda vizet és mindent és majd én parcelláztatom. Ez egy külvárosi értéktelen terület, de a külváros az terjedt- terjedt és elérte a város. Multimilliárdosok lettek. Ma utcák vannak róluk elnevezve. Építették a házakat, ötven házat ide, ötvenet oda, aztán apartmanok lettek belőlük. Nekem később a legjobb barátom lett a builder úr, aki egy erdélyi-román napszámos volt valaha, csak egy okos felesége volt.
Én felköltöztem Torontóba, és megkért, hogy a fiának ne mondjam meg, hogy milyen gazdagok, amikor kisfiú volt, hogy tanuljon mindig. Mondom, jó barátok lettünk. Ma már nem él ő sem és a felesége sem. Mint éjjeli őr, kaptam heti 50 dollárt, akkor, 56-ban, azért, hogy ott sétáljak a házaknál éjjel, vagy üljek be, vagy bármi. Két hét múlva jött, hogy a feleségemmel együtt költözzünk hozzájuk, nekik a River Sideon óriási házuk van, és van egy kis gyerek, a feleségem majd vigyáz rá, neki is adnak 25 dollárt. Szóval így kezdtük el a kanadai életünket. Persze egy fillérbe nem került, együtt ettünk, együtt jártunk moziba, szóval el tudtam tenni a pénzt. Úgyhogy 5 hónapja voltam Kanadában és meg tudtam venni az első kocsit. Levizsgáztam és megvettem a kocsimat, egy Pacard kocsit, ugyanazt, ami itt a köztársasági elnöknek volt, szóról szóra ugyanaz a kocsim volt. Ez egy tízéves Pacard volt. Még színre is ugyanaz volt. Jártam a Pacard kocsimmal, ette az olajat, mindegy. Aztán gyorsan kicseréltem.
Én Kanadában nem mentem el semmilyen zsidó körökbe. Ha elmentem volna, nagyon jól jártam volna, mert a zsidók nagyon segítették egymást. Egy nagyon jó barátom például a minisztériumba egy komoly állásba került. Egy zsidó képviselő tette be. Úgy, mint a katolikusok. Általában a vallások segítik a híveiket. A zsidók nagyon erősen dolgoznak és segítik az újonnan jötteket.
