(FG-vel történt hangos interjú alapján)
Azt is el kell mondanom, hogy tulajdonképpen volt két bátyám, egy nővérem is volt anyámtól. A két bátyám az apám első házasságából született. Az egyik bátyám, az idősebbik, az István Péter, a németellenes földalatti mozgalomban jelentős szerepet játszott. Tulajdonképpen a kommunista pártnak is tagja volt. Ismert ember volt, nálam sokkal idősebb volt, én kvázi gyerek voltam, nem értettem hozzá, de járt mindig találkozókra, kirándulásokra, a Hármashatárhegyre, a spanyolosokkal találkozott.
Mint később kiderült, ismert ember volt, ma is az végeredményben, a szakszervezeti székházban emléktáblája van. Apám figyelmeztette, hogy vigyázz, mert baj lesz, baj lesz. 42-ben, amikor éppen katona volt, hadapródőrmester volt. A Petőfi szobornál tudom, hogy voltak nagy lebukások, és ő is köztük volt. Letartóztatták, a Margit körúton, elítélték, azt hiszem, 6 év börtönbüntetést kapott, és 44. március 18-án, mikor a németek bejöttek, akkor a váci fegyházban ült. A politikai foglyokat másnap kiszedték és elvitték, őt is elvitték, felesége is ott volt, ugyanúgy benne volt a mozgalomban, azt is letartóztatták, elítélték és Vácról elvitték Dachauba.
Dachauban volt és többé nem hallottunk róla. Egyszer- én már Kanadában éltem akkor, hogy hogyan találtak meg, fogalmam sincs- Genfből, a nemzetközi vöröskereszttől kapok egy levelet, hogy bátyám, F. István Péter 1945 kora tavaszán Tuttlingenben elhunyt. Én azonnal kocsiba ültem, jöttem úgyis Európába és megkerestem Tuttlingent. Ez egy gyönyörű kis város a Fekete erdőben. Mint kiderült, Dachauból az erősebb, életképes férfiak közül őt Tuttlinghambe vitték dolgozni, hogy mit, azt nem tudom. És itt a szokásos módon, „szívgyengeségben” meghalt. Megérte még az amerikai katonák érkezését. Napokon múlott és ezért őt már tisztességben eltemették, erről a Nemzetközi Vöröskereszt értesített, hogy a Tuttlingemi temetőben van eltemetve. Elmentem a Tuttlingeni temetőbe, ott van egy emlékműve ezeknek a kényszermunkásoknak az emlékére. Magyarországról 917 ember, Jugoszláviából 1500 ember össze volt szedve és ott ezek egy közös sírban vannak, ez egy német temető, szóval együtt vannak eltemetve azokkal. Nem volt a sírokról semmilyen útmutatás, nem hittem a vakszerencsében, hogy megtalálom a bátyámét. És állok és nézek, és lenézek a lábam elé – ez így történt, – és ott van a Stefan F, élt ennyit. Az a néhány, két tucat ember, akik az amerikaiak bejövetele után haltak meg, azokat egyenként, név szerint temették el. Ott álltam, ott volt ő eltemetve, egy kis márványlap a lábam előtt feküdt. Persze bementem a halottas házba, ahol elővettek, egy óriási könyvet.
Előre megszámozva ezer-kétezer, egészen március, vagy nem tudom meddig, addig a napig, ameddig az amerikaiak bejöttek, ott nevek, mindenki szívgyengeségben halt meg, mindenki 20 és 40 között, főleg férfiak. Szóval én akkor rosszul lettem. Mert a német precizitás… Előre meg voltak számozva, még a következő nap is. De aztán talán abbamaradt. Szóval életemben olyan rosszul ritkán voltam, amit akkor éreztem, ennek a precizitásnak a láttán. Akkor odaadták a kezembe, hogy Stefán F a Tuttlingemi hősi temetőben van eltemetve. Erről adtak nekem egy papírt. Hát köszönöm szépen. Ez volt a Pista bátyám.
Laci bátyám az is valahogy, nem tudom, hogy, megúszta, hogy nem munkaszolgálatosként hívták be, hanem katonaként. Azt hiszem, (ismertem a feleségét, de kicsi voltam) egy keresztény nő volt, és így mint katona vonult be. De a szakmája rádióműszerész, úgyhogy ehhez értett. Így a rádiósokhoz vonulhatott be. És mint ilyen, behívták katonának, kivitték a frontra Oroszországba és ’41 karácsonyán hazajött szabadságra. Apám könyörgött neki – ott voltam – hogy tűnjél el, menjél, szökjél meg, ne menj vissza, baj van. Nem tudom megtenni, nem lehet, agyonlőnek. Visszament, ez volt a második magyar hadsereg. Visszament 41 decemberében, bevonult, és soha többé nem jött el. Mikor az oroszok áttörték 42-ben a második magyar hadsereget, a fele ott maradt, és hát ő is köztük volt. Kaptunk egy hivatalos értesítést, hogy eltűnt. Kiderült, valaki hazajött az ő ezredéből egy ember, beszélt apámmal és elmesélte, hogy ő valóban ment egy rádiós autóval, az oroszok bekerítették, egy mocsárba lőtték, és egy ágyúgolyó telibe találta az ő rádiós kocsiját és ott halt meg.
