Alig maradt személyes története az apjáról, talán az egyetlen, ami lent következik. Egy ritkán látogatott sír volt csak a temetőben, rajta kis márványtábla, kopott, aranyozott betűkkel: apu. Nem volt még öt éves, mikor elment az apja.
Felnőttként kezdett kutatgatni a megsárgult fényképek és papírok között, kevéske emlék maradt egy életről, ami nem lett különleges. Polgári jómódban éltek a szülei, apja kereskedett. Szép lakásuk volt, autójuk is, sötétkék Opel Olimpia. Anya elbeszéléseiből tudja, hogy sajnos, szenvedélye volt a kártya, nem kevés pénzt vitt el a smén.
Apja tartotta a vallás szabályait, nagy adományozója és elöljárója is volt a Csáky utcai hitközségnek.
Ahogy jöttek a zsidótörvények, úgy szűkült a tér. Ügynökként jelentette be a saját üzletébe a tisztességes árja, korábbi alkalmazott, aki névleg átvette a cégét. Ahogy szigorodtak a szabályok, innen is mennie kellett.
Majd a munkaszolgálat, szökés és bujkálás. És megrendült egészség, a történelem nem használt meggyengült szívének.
Néhány rövid, újra szabad év. Aztán államosítás, elvették mindenét. Kegyelemállás „fizikai munkakörben”, nélkülözés, végjáték. Ekkoriban sétált a körúton az apjával télen, mikor hozzájuk lépett egy ember, és pénzt kért élelemre. Apja összekapart néhány fillért, majd mikor az tovább lépett, odafordult és azt kérdezte: „láttad, jobb kabátja van, mint nekem”.
Néhány hónappal később, az első tavaszi napsütéssel, kimentek anyával, apával és nagymamával a Margitszigetre. Itt esett össze és halt meg egyetlen pillanat alatt az apja, csak a kiabálás, sikítás emléke maradt meg benne.
