(B.M. elbeszélése alapján)

Elhoztam erre az interjúra egy térképet, aminek a dátuma 1944. október. Tehát amikor október 15-ről beszélünk, Magyarország fele már fel volt szabadítva. Ez itt a felszabadított rész, itt van Budapest, és akkor történtek ezek a 44. október 15-i események.

A második térkép, ami a 44. decemberi eseményeket illeti, azt mindenki tudja, hogy Budapest már be volt kerítve, és az utolsó hetekben nem a németek csinálták a borzalmakat Budapesten, hanem a magyar nyilasok, mert a németeknek más dolguk volt, örültek, ha éltek, vagy védekezni akartak.

Tehát én visszatérek a 44. decemberi helyzetre, aminek az oka egy pár hónapos véletlen emlék. A Katona József utcában jártam, és nem tudom, hányas számnál van egy emléktábla, hogy innen hurcolták el Richter Gedeont 1944. december 30-án. Tehát már a végének a legvégén. Micsoda ország ez, ahol 44. december 30-án, mikor már 18 nap múlva Pest felszabadul, ennek lehetett megtörténnie. Richter Gedeon. Hány embert, vagy hány ezret mentett meg? És akkor egy ilyen embert meggyilkolnak, ez engem annyira megfogott most, 60 évvel utána, hogy azt a kérdést teszem fel, amit francia ismerőseim. Ezek a gyerekek, tehát második-harmadik generáció, akik most kb. 50 évesek, itt voltak Pesten. Egy rendes, normális turista viziten, és nagyon sokat beszéltünk az európai zsidóság sorsáról, amit ők nem nagyon ismertek. És azt kérdezték, mind a négy kérdezte, hogy tudott ezután, aki életben maradt, visszajönni ebbe az országba?

140 éve született Richter Gedeon az első magyar gyógyszergyár alapítója.
A gyár elsõ nagy sikere az épp száz éve szabadalmaztatott Kalmopyrin volt.
1942-ben zsidó származása miatt kitiltották a saját gyárából, de bizalmasai útján – immár hetvenévesen – tovább irányította. Ez a gazság nem maradhatott titokban, úgyhogy a magyar királyi ügyészség büntetőeljárást indított ellene. 1944 Svájcba távozhatott volna, de nem akarta elhagyni vállalatát. 1944. december 30-án, miközben Budapest külvárosaiban már dúltak a harcok, Richter Gedeont a nyilasok belelőtték a Dunába.

(B.M. elbeszélése alapján)

Az édesapám Oroszországban volt munkaszolgálatos. A magyar történelemhez kapcsolódik, hogy 45-ben, mikor hazajött, akkor az egyik volt katonatársával, tehát nem munkaszolgálatos, hanem nem zsidó katonatársával elmentek egy tábornokhoz, ez a Csatay Lajos volt, hogy vigyenek neki valami üzenetet. A házvezetőnő nyitott ajtót és mondta, hogy a tábornok úr öngyilkos lett.

(B.M. elbeszélése alapján)

Két öreg nagynénémről szeretnék beszélni, akik abban az időben fiatalabbak voltak, mint én most.

Nekik köszönhetem, hogy megmenekültem. A Zoltán utca 6. címen lévő, vatikáni védett gyerekházba vittek, hogy sikerült elintézniük, azt nem tudom. De ők vittek be engem, és tisztán emlékszem, amikor mentünk arrafelé, 9-10 éves voltam, szembe jött egy család, akik rákérdeztek, hogy szereztünk e itt helyet? Tehát egyből észrevették, hogy miről van szó. És a nagynénéim azt válaszolták, hogy erdélyi menekültek vagyunk.

Később jöttem rá, hogy evvel tulajdonképpen már elárulták magukat, mert ha tényleg menekültek lettek volna, akkor egyrészt azt mondták volna, hogy menjen a fenébe, vagy azt, hogy nem is értik, hogy miről kérdeznek? Tehát sikerült, és ők maguk, ez a két hajadon öreg nagynéni jött értem 45-ben, a felszabadulás után.

Az már a magyar történelem, hogy van egy harmadik nagynéném, aki 1920-ban, tehát kb. 20 éves korában kiment Angliába, ő talán 47 körül küldött pénzt, és ez a két magyar nagynéném azért a pénzért vett egy kis panziót. Ennek következtében 51-ben kitelepítették őket.

(B.M. elbeszélése alapján)

Egyszer olvastam egy cikket egy fiatal történész lánytól, hogy nem érti meg, hogy mikor vitték gyalog már a pestieket, tehát deportálták, alig volt őr. 3-4 keretlegény volt, több száz emberre. Hogy miért nem szaladtak el? Úgy volt a cikkben, ha jól emlékszem, ha a felét lelövik, akkor is megmarad a másik fele. De itt jön az a borzasztó kérdés, hogy hova mentek volna? Ugye? Ezen kívül ugyanezt láttam egy Wallenbergről készült, félig dokumentum, félig játékfilmben, hogy egy teherautóra sikerült feltenni egy csomó üldözöttet, kinyitják, és azt mondják, menjetek, szaladjatok. És nem tudtak mit csinálni. Nem tudnak hova menni, mert hova menjenek? Szinte jobb volt idézőjelben a biztos halál, mint a bizonytalanság.

Láttam Bécsben a Westbahnhofon egy emléktáblát, hogy már 39-ben elindult az első vonat koncentrációs táborba Bécsből. Hogy lehet az, hogy 39 és 44, tehát 5 éven keresztül szülők és nagyszülők azt gondolták, hogy velünk az nem fog megtörténni? És persze megtörtént. És a kérdésem végül is az, hogy valahol valaki meg tudná nézni, én emlékszem, hogy szinte mindenki hallgatta az angol rádiót, hogy volt-e erről szó? Hogy tudták-e? Hogy beszéltek-e erről? Hogy volt-e egy hang is, ami azt mondta volna, hogy vigyázzatok!

(PT elbeszélése alapján)

A nagybátyám Pesten dolgozott 1944-ben, szervezett munkás volt, szakszervezeti vezető. Nem volt hajlandó végrehajtani valami ésszerűtlen utasítást, rögtön elvitték szabotázs miatt. Haláláig emlegette, hogy közel a jugoszláv határhoz, együtt ült például Pióker Ignáccal.

A börtöntáborból őt kiszöktették a Tito-féle partizánok, át Jugoszláviába. A Gestapó felkereste az anyját, hogy tudja e, hol rejtőzik a fia, majd elvitték az anyját azzal, hogy majd ha Feri jön, akkor magát elengedjük.

Mikor ezt megtudta, visszaszökött és jelentkezett, de soha többet nem látta senki az anyját. Sok évvel később a nagybátyám súlyos betegen, lényegében a halálos ágyán feküdt a kórházban. Akkoriban jelent meg egy könyv is a magyar áldozatok emlékére. Édesanyám meglátogatta őt a kórházban és akkor látta, hogy nagyítóval nézi ezt a könyvet, és próbálta a hullahegyekről készült fényképeken felismerni az anyját.

(PT elbeszéléséből)

Az embernek akkor van igazán tapasztalati ténye, ha él Izraelben. Én éltem ott 16 évet.

– És ott megtanultam azt, hogy az ember a zsidóságával csak akkor foglalkozik, ha rákényszerítik. Mert ugye ez az egy nép, egy vallás története, tehát a zsidóságommal, mint vallással, azon a szinten foglalkozom, hogy istenhívő vagyok, vagy nem vagyok istenhívő. Ha istenhívő vagyok, mennyire vagyok istenhívő, azon belül neológ vagyok, vagy ortodox vagyok, vagy reform vagyok?

Kint az ember nem megtanulja, hanem éli a vallását. Igen. Működik. Én emlékszem, kimentem és ugye az még disszidálás volt, a Moszad mindenkit leellenőrzött, és tettek fel ilyen ellenőrző kérdéseket. Fogalmam nem volt mindarról, amit kérdeztek.

Tehát én azt gondolom, hogy akkor foglalkozzunk a zsidóságunkkal, ha erre a környezetünk rákényszerít. Izraelben az embernek, meg sem fordul a fejében, hogy ő zsidó. Az a világ egyetlen olyan pontja, ahol a zsidóságot, az ember, a maga természetességében éli meg. … Izrael az egyetlen olyan ország a világon, közigazgatási egység a világon, ahol mi, zsidók alól az egyik legfontosabb mentsvárat kiütötték. … Ott ugyanis szembe kell azzal nézni, hogy esetleg tehetségtelenek vagyunk, és alkalmatlanok. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy mocskos, rohadt antiszemiták akadályoznak bármiben is.–

De ha rákényszerítenek bennünket arra, hogy megéljük a zsidóságunkat, azáltal, hogy az arcunkba mondják, azáltal, hogy mint például most Magyarországon, hogy eljutottak odáig, hogy majd ők eldöntik, ki a zsidó.

Ma nagyon mosolygok azokon a zsidókon, és szép számmal ismerek ilyet, aki nekem négyszemközt azt mondja, hogy én nem tüntetek a zsidóságommal. És én pontosan tudom, hogy nem nem tüntet, hanem megpróbálja elfedni. Na most ennek semmi értelme, hiszen még arról is bebizonyítják, hogy zsidó, aki nem az, ergo egy ilyen nevetséges helyzetbe  navigálni magát az embernek, hogy az egész környezetem tudja, és én meg jó esetben nem veszek róla tudomást, rossz esetben meg ágálok, ez borzasztó rossz.

Tehát én azt gondolom, hogy én valóban nem dicsekszem a zsidóságommal, de eszembe nem jut tagadni, ezt viccesnek tartanám. És érdekes módon, pontosan azért, mert rólam mindez tudható, nem támadnak. Volt már olyan, hogy valaki lezsidózott, és mondtam, értem, és? És ezen nincs fogás. Mert én tudom, hogy ő nem úgy mondja, de én úgy veszem, mintha azt mondaná, hogy veszek levegőt. Nekem ez ugyanis annyira természetes, ez a létezési formám.

(SP elbeszélése alapján)

Anyám az tíz helyen bujkált, különböző papírokkal, Budapesten is, és Budapest környékén. Apám az úgynevezett kukorékoló században volt. Elmeséltem a történetét Szabó Istvánnak, aki filmet csinált belőle, én úgysem akartam megcsinálni.

270 valamennyien mentek ki a századdal, és azt hiszem 11-en élték túl ezt. Ugye ott mentek a hadsereg előtt aknaszedők, és mínusz akármennyiben, éjszaka kikötöttek valakit, meztelenül felzavarták a fára, fa tetejére, és addig kellett kukorékolni, amíg le nem esett. Akkor felrugdosták, és amíg ez a történet nem ért véget, avval hogy belehalt, addig ezt csinálták. Aztán apám valahogy hazakeveredett, itt nekem van valami homály, de hazajött valahogy. Vagy megszökött, mindegy, valahogy hazajött. De még előbb, mint a többi. Még a német megszállás alatt hazakeveredett. Anyámat nem találta, és ő rákospalotai volt, és Újpesten kóborolt, és ugye kijárási tilalom volt, és már az emberek rohanva futottak haza, ő meg ott volt papírok nélkül, és jött vele szembe egy nő. És a nőnek, apám utolsó lehetőségként elmondta, hogy ő megszökött, és a nő hazavitte. Később a háború után, mi ezzel a házaspárral jártunk ki Gödre a Dunára fürdeni.

Apám anyja cukros volt, és amikor jöttek értük, akkor a mamája, tehát az én nagyanyám, az összeesett és ott halt meg. Őt nem tudták elvinni, mert meghalt. Apám viszont végignézte az újpesti összekötő vasúti hídról a nagyapám bevagonírozását. Aztán ő partizán lett, a Földes-féle partizán csoportban volt. Neki volt két testvére, hárman voltak fiúk. A legkisebb Tito partizánja volt, a Laci, akinek volt két gyönyörű gyereke, egy lány és egy fiú, meg nagyon szép felesége volt. Fatelepük volt Rákospalotán, azokat elvitték és soha többé nem jöttek vissza. Tehát így, a család két ága, az öccse megmaradt.

(SP elbeszélése alapján)

Én nagyon nem voltam jóba az apámmal, ezt neked tudnod kell egyébként, de miután meghalt, akkor elkezdtem egy ilyen keresésbe, hogy ki is volt az én apám? Nagyon keveset tudtam róla, ahhoz képest, amit egy apáról egy gyereknek elviekben tudnia kell. És különböző barátait kezdtem el faggatni arról, hogy ki is volt az én apám?

És eljutottam a nyomozás folytán apámnak egy kártyapartneréhez, akivel ultizott, -azért nem tanultam én meg ultizni és pókerezek-. Pókereztem, hogy pontos legyek. Egy olyan emberhez, aki ávós volt, mint kiderült.

És én is feltettem azt a kérdést neki, hogy is volt ez? Na, most akkor mondom az ő válaszát, és akkor majd mondom, hogy mi erről a véleményem. Azt mondta, hogy 1943-ban neki volt egy öccse, akit imádott, és valami levente-oktatás volt akkor, és a levente-oktató lánya, viccből vagy nem viccből, úgy tökön rúgta az öccsét, hogy az egyik heréjét ki kellett venni. Ezek után mind a kettejüket elvitték, sőt az egész családot. És az egész családból csak ő jött vissza. És azt mondta, hazajöttem, megpróbálom pontosan felidézni, hogy megmaradt bennem, hazajöttem egy szétlőtt városba, egy olyan helyre, ami tele volt nyilasokkal.

Akkoriban, mondta, nem piti zsebtolvajok voltak, hanem olyan gyilkosokkal volt tele ez a város, az egész ország, akik többek között az én családomat is kiirtották. Úgy hogy egyenes út ment, akkor az ÁVÓ- hoz, bár akkor nem így hívták, hanem politikai rendőrség vagy valami ilyesminek.

Azt mondta, egyetlen lehetőségem volt, hogy itt valamifajta rend legyen, hogy ha nem is vissza kellett adni, de vissza kellett ezt a szellemet a palackba gyömöszölni, még akkor is, ha ennek bizonyos bosszújellege is volt. Én azt gondoltam, azt gondolom, az egyik oldalról azt gondolom, hogy nem jó ez a bosszú. Én nem mondom, ez furcsa dolog, csak azt tud erre igazán választ adni, aki ezt megélte, én meg boldog vagyok, hogy nem éltem meg. De van valami értés bennem. Ha nem is megértés.

Gondold el, hogy az apám ugye ebben a kukorékoló században volt, ahol olyanokat csináltak, hogy pöcegödröt ásattak az emberekkel. És amikor elkészült, nem engedték ki, hanem lefedték. Olyan borzalmakat látott és élt át. Ez a magyar hadsereg volt. És apám mindig mondta, hogy ő látta, hogy a magyar hadsereg tagjai kifele menet csecsemőket vagdostak a falhoz. Amiről soha nem beszélünk. Hát miért mentünk el Don-kanyarig?  Na, de visszatérve ide, hogy azt mesélte apám, hogy ’45-ben, jött egy hír, hogy az óbudai rendőrségen a századost, aki a kukorékoló századnak volt a századosa, elkapták és ott van bent a börtönben. Apám átbiciklizett, kezébe adtak egy bikacsököt, menjen le, és ami belefér. És apám lement, rájuk csukták az ajtót, az az ember elkezdett vonyítani és apám azt mondta, hogy nem tudta megütni. Tehát ilyen is volt. Ha én ott vagyok, egyáltalán nem biztos, hogy a történetnek ez a vége.

Tehát azért hogy is kezdődött ez a dolog? Azért itt családokat, embereket, több százezer embert vagoníroztak, irtottak ki, család maradtak félbe, vagy még félbe se. És hát akkor ez a bosszú, vagy a visszaadás. Szóval igen.

(SP elbeszélése)

Hogy tudtam meg, hogy zsidó vagyok, vagy, hogy éltem meg, hogy ez mit jelent. Nem sokkal azelőtt lehetett, mielőtt a németek bejöttek, és mi Pesten laktunk egy két vagy háromemeletes, kis körgangos folyosós házban.

Volt egy belső udvar, a szokásos, és egyszer álltunk kint a folyosón, jó páran álltak kint, és az udvar másik végében ott voltak, akik nem álltak a folyosókon a házból, és egy pap volt ott, és az valamit csinált. És akkor kérdeztem anyámtól, hogy ez mit csinál? És akkor azt mondta, hogy hát itt most egy pincét szentelnek fel. És mi miért nem vagyunk ott lent? Azt mondta, mi soha nem mehetünk majd be abba a pincébe, hogy ha bármi baj van. Tehát ez mondjuk az első olyan emlékem, vagy élményem, vagy élményemlékem, amiből lehetett tudni, hogy van már valami olyan, hogy mi fenn állunk folyosón, és lenn állnak mások, és ezek nem összetartoznak, egy adott történelmi pillanatban, ez a kettő nem kiegészíti egymást, hanem elválik egymástól.

(SP elbeszélése)

A házban, ahol mi laktunk, ott szembe velünk, a körgangos folyosó másik oldalán volt egy szabó, és annak volt egy cseléd lánya, akivel nagyon rosszul bánt, és anyám mindig behívta és adott neki enni, meg jó szót, meg ott üldögélt nálunk. Csallóközből jött, valahogy odakeveredett. Amikor bejöttek a németek, akkor átjött anyámhoz és mondta, hogy most hazamegy. És akkor anyám minden pénzét, vagy nagyon sok pénzt, nem tudom, hogy az mennyi volt természetesen, odaadott neki, hogy vigyen el engem, vigyen el Csallóközbe.

És akkor innentől kezdve van egy év, amikor a végére, én amikor visszajöttem, akkor tájszólásban beszéltem, és mondtam az én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem című imát.

Egy U-alakú tanyán voltunk, négy és fél éves voltam. Az U-alaknak az egyik oldalán volt a konyha, középen volt voltak a szobák, és a másik oldalon voltak az istállók. Jöttek mindig egy héten egyszer, vagy kétszer a csendőrök ketten biciklivel, kakastollasok, és akkor nekem az volt a dolgom, hogy bebújtam a jászolba, magamra húztam a szénát, vagy szalmát, jászol volt, mindig érzem a fenekemen a hideget, mert rövidgatyába voltam. A csendőrök meg odatámasztották a szembe lévő falhoz a biciklijüket.

És akkor egyszer jöttek, bebújás, valameddig ott voltam, kidugtam a fejem, és nem voltak ott a biciklik. Akkor elindultam át az udvaron, és halál pontosan emlékszem, majdnem hogy fényképszerűen emlékszem, ott álltam a konyhaajtóban, egy ilyen horgony függöny volt, ilyen kis ablakos konyhaajtó, kinyitottam, és ott voltak a csendőrök. Hát most nyilván nem oda támasztották a biciklit, és akkor kérdezték, hogy én ki vagyok? És akkor én mondtam, volt valami nevem, arra már nem emlékszem. Akkor kérdezték, hogy milyen vallású vagyok, és természetesen mondtam, hogy katolikus. És akkor azt kérdezték, hogy nem vagy te zsidó? És én mondtam, hogy katolikus vagyok, és akkor azt mondták, hogy na, jó, akkor húzd le a nadrágodat. Na, most én meg vagyok metélve. Na, most itt vége van az emléknek. Idáig tart az, amire emlékszem. Nem tudom, vagy visszanőtt a bőröm, vagy valahogy kimagyarázták, nem tudom mi történhetett. Soha nem fogom már megtudni, hogy akkor ott miért maradtam életben, mert nyilvánvaló módon zsidó bujtatásért nem csak nekem lett volna ott gondom ebben. Úgy hogy ez ilyen gyerekkor.