(M.P. elbeszélése)

1944 volt, akkor én már 4 éves voltam.

Apám munkaszolgálatos volt valahol, be voltak már meszelve a lakás ablakai a Margit utcában, Szegeden.

Akkor összeszedték a zsidókat, és elkezdték őket transzportokra osztani a szegedi téglagyárban. Anyámmal, nagynénémmel, és egy másik ismerőssel ott álltunk és vártunk a bevagonírozásra.

Rendcsinálás címén néha puskatussal nekiesett a csendőr valamelyik zsidónak. Egyszerre ott előttünk valakit hátba vágtak, amitől én úgy megijedtem, hogy összecsináltam magam. Akkor kérték a nők az őrt, engedje meg, hogy elvigyenek megmosni, ne így kelljen beszállni a vonatba. Megengedték, a nők pedig elvittek engem megmosdatni.

Mire visszaértünk, az összes szegedit elvitték, és mi hódmezővásárhelyiek, debreceniek közé kerültünk, és velük együtt lettünk bevagonírozva.

Ment a vonat, és egyszer csak megállt a nyílt pályán, ezt én még nem láttam át, később mesélték el, hogy ott állt a vonat egy darabig, majd elindult visszafelé. Oka ennek az volt, hogy a vasúti pályákat szétbombázták, és nem tudtak már Auschwitz felé tehervonatok menni.

Így Szlovákián, Csehországon keresztül eljutottunk Ausztriába, Strasshoffba. A strasshoffi elosztótáborban bennünket a debreceni, nyíregyházi társainkkal együtt a heiligenkreuzi apátságnak osztottak ki, hogy fakitermelésen az erdőbe dolgozzanak.

Bekerített tábor volt, és körülbelül 70-80 ember volt itt fogolyként.

heilegenkreuz_1936

heilegenkreuz, 1942

Heten voltunk gyerekek. Az egyik gyerekkel később találkoztam Bécsben, már akkor én, mint munkavállaló voltam kint Ausztriában, a 80-as években. Erikának hívták, ott volt könyvüzlete.

Az apátság nagyon rendesen bánt a zsidókkal, bántalmazásra sem emlékszem.A felnőttek reggel elmentek dolgozni, és dolgoztak sötétedésig kint az erdőben. Mi meg ott kalandoztunk a lágeren belül. Nem éreztünk semmiféle rosszat. Sőt, rossz emlékem sincs. Tehát nem volt megverés, nem volt büntetés, nem volt éhezés. Karácsonykor például küldött a polgármester, meg az apát, karácsonyfát, karácsonyi ajándékot, ennivalót. A helybeli segédmunkásoknak, cselédségnek is küldtek ilyenkor ajándékot. Valószínű, hogy az ottani lágerben lévő zsidóságot így fogták fel. És aztán egyszer eltűntek az őrök. Mi pedig elindultunk hazafelé.

Ludwig Bürger polgármester

Gregor Pöck, Heiligenkreuz apátja

Az erdőben gyalogoltunk, ott is aludtunk, és arra emlékszem, hogy nagy zajra ébredtem, fölöttünk repültek az ágyúlövedékek, azoknak a zajára ébredtem fel. Kérdeztem, hogy ez mi, és mondták, hogy lőnek az ágyúk.

Megérkeztünk Wiener Neustadtba, született Bécsújhely, és ott a kirakaton keresztül lehetett bemenni egy elegáns kávéházba. A nagy terem középen volt egy asztal, az asztal közepén egy lyuk, és a lyuk alatt egy nagy kupac emberi ürülék…

És az élet tréfája, hogy amikor Ausztriában dolgoztam, – én ebben a kávéházban voltam többször is-, mert a lányom ott lakik Bécsújhely mellett. Ebbe a terembe, ahol ez a bizonyos középen lyukas asztal volt, nem ültem le soha. Mindig a másik helyiségbe, vagy a teraszra mentem.

Hát így kezdődött és ért véget számomra a háború.

(M.P.-vel készült interjúból)

Apám a hadseregnek a tagja volt, altiszti rangban szolgált, mint motoros futár. Az erdélyi bevonuláskor a hadseregnél már teherautó sofőr lett.

És akkor ugye a hadsereg ellátottsága járművel olyan volt, hogy a budapesti tejszállítót, meg a különböző hasonló feliratú járműveket szedték össze, és azzal szállították a hadsereget a Szovjetunióba. Apám is egy ilyennel jutott el  Dnyepropetrovszkba. Ott aztán már-már minden jármű tönkrement, mert ezekhez a szovjetunióbeli utakhoz ezek az autók nem voltak éppen jól megépítve

Jármű nélkül, ott voltak egy laktanyában. Egyszer valahonnan parancs jött, fel kellett álljanak négyszögbe. Akkor mondta a főtiszt, hogy zsidók kilépni. Nem mozdult senki. Ha nem, akkor mindenki letolja a nadrágját, és erre kiléptek a zsidók. Akkor őket kiemelték a hadseregből, és feltették vagonokra, és visszaküldték Magyarországra. Mint fegyveres szolgálatra nem megbízhatóakat.

A többiek meg a második magyar hadsereg tagjaként kint maradtak a Dnyepernél, örökre.

Apámék Hódmezővásárhely mellett egy repülőtérre kerültek munkaszolgálatosoknak.

(H.K. elbeszélése)

A Park Szanatórium, VI. Aréna (ma: Dózsa György) út 84/b. Apám 1920-ban nyerte műtősebészi szakorvosi bizonyítványát. Bár Verebélyi Tibor professzor mindenkinek melegen ajánlotta, állami intézményben akkor – zsidó létére – nem kaphatott állást. Ezért helyezkedett el  a Jakab-fivérek tulajdonában levő Park Szanatóriumban, amelynek később sebészfőorvosa lett, és az akkor igen korszerűen felszerelt, elegáns intézményt működtető orvos-KFT egyik tagja. Az épület az alsó képen levő Angol-Magyar Bank tulajdonában volt. 1944 májusában a MÁV-kórház igazgatósága az intézményt tökéletesen kirabolta, az orvosi gépektől, felszerelésektől a konyhaberendezésig, a bútorokig, lepedőkig, gyógyszerekig. Júliusban az épületet  bombatalálat érte. Mivel a MÁV állami intézmény volt, 1945 után sem lehetett tőlük visszaperelni semmit, Apám az egzisztenciáját is elveszítette.

Semmelweis-vacsora 1936-ban, a Gundel-étteremben. Apámon kívül ismertem Dr.Fodor György István szájsebészt, Dr. Heller Pál nőgyógyászt (ő is a Park-Szanatórium KFT egyik tagja volt, 1944-ben feleségestől öngyilkos lett), Dr. Schulhof Ödön reumatológust (ő is a KFT tagja volt), Dr. Bleyer Géza nőgyógyászt.

Az 1911-ben, a Markó utcai gimnáziumban érettségizettek 30 éves érettségi találkozója, tanárokkal, a Gundelben. Apám mellett Funk Pál, aki Angelo néven híres fotográfus volt, még az esküvői képünket is ő csinálta.

Műtét közben a Park Szanatóriumban. Aki nincs beöltözve: Dr. Heller Pál. Apám 1944. ápr.20-tól ú.n. “kirendelt orvosként” az Újvidéki kórházban dolgozott. Rendőri felügyelet alatt állt, mint egy bűnöző. A jóravaló szerb kórházigazgatónak hála, a kórházon belül nem viselt csillagot, orvosi munkát végzett. Amikor közelgett a front, az igazgató egyszerűen szélnek eresztette Apámat és a többi zsidó orvost. Így jött vissza hozzánk, a csillagos házba, míg a nyilas puccs után el nem hurcolták, egy orvos-századba, sáncot ásni. Ő valahogy egy “nyílt paranccsal” lelépett, visszajött. A többieket, szegényeket, Ausztria felé hurcolták, elpusztultak.

(HK elbeszélése nyomán)

Anyai nagyanyám szakácskönyve. Esténként írt bele, hol németül, hol magyarul.

(HK elbeszélése)

Horváth Lujza, az a bátor, vallásos katolikus hölgy,  a Park Szanatórium telefonközpontosa (Apám itt volt sebészfőorvos), aki élete kockáztatásával bújtatta Apámat, Anyámat és engem (10 évesen), 1944. november 15-től az oroszok bejöveteléig, a VI. Mussolini (ma: Oktogon)-tér 3-ban. Mire (a rendszerváltás után) Magyarország ismét diplomáciai kapcsolatban állt Izraellel, és sikerült számára a Yad Vasehm “Igaz ember” emlékplakettjét megszereznem, már sem a szüleim nem éltek, sem ő. A plakettet én őrzöm, mivel nyilas bátyjaival természetesen nem tartotta a kapcsolatot.

(HK elbeszélései)

Édesapám orvos-egyetemi indexe. Professzorairól (Br. Eötvös Lóránd, Br. Korányi Frigyes, Lenhossék Mihály, stb.) ma utca van elnevezve. Nagyon szegény, 7 gyerekes családból jött, mindenképpen orvos akart lenni, indexe tele van dicsérettel. 1911-1917-ig volt medikus, közben a fronton szolgált, ezért egy félévet elengedtek neki.

(HK elbeszéléséből)

1944. november 15-én kellett volna a csillagos házból a svájci védett házba költöznünk, volt valódi Schutzpassunk. Anyám azonban úgy látta, ennek az összezsúfolásnak gyilkosság lesz a vége, és inkább maga akart végezni velem és magukkal, hogysem egy nyilas kezére adjon. Arra ébredtem, 10 évesen, hogy azt kérdezi Apámtól: “mondd, és ez biztosan hat?” Tudtam hogy ez a Luminal nevű altatóra vonatkozik. Mivel még élni szerettem volna, megkérdeztem, nem mehetnénk-e Lujzi nénihez (ő a telefonközpontos), mivel más lehetőségünk nem volt. Üzentünk, és azonnal értünk jött. A hamis papírokat csak már ott lakva szereztük be. Horváth Lujza másokon is segített: a nevét adta egy Sváb-hegyi panzióhóz, ahol egy csomó zsidó bujkált. Ezeket a házmesterné (G.-né) feljelentette, és legtöbbjüket a nyilasok a Dunába lőtték. Bennünket figyelmeztettek, de nem volt hová elmennünk. A szálak Horváth Lujzához vezettek: így állított be egy  fegyveres, karszalagos nyilas a Mussolini-tér 3-ba, karácsony másnapján. A hamis papírjainkat odavágta, és már felöltözve, indulásra készen álltunk, hogy elvisz (megölni) a két sarokra levő Andrássy út 60-ba. Lujzi néni bátran vette a kabátját: “Akkor én is megyek!” Erre a nyilas (G.I., civilben szabómester) csak apámat vitte el, de mivel Pest már körül volt véve, hallatszott az ágyúzás, meggondolta magát, Apámat visszahozta. Előbb a feleségét és a kislányát akarta nálunk elhelyezni, utóbb ő maga költözött oda, és dekkolt a lakásban, aztán, az oroszok bejövetelekor, eltűnt. Döbbenetes emlékem, hogy ő, aki saját kezűleg ölt a Dunába egy sereg embert, és nem habozott volna ezt velünk is megtenni, mikor odaköltözött, elkezdett úgy viselkedni, mint egy normális ember: azt mondta, nekem ne adjanak inni abból, amiből ő iszik,  mert tbc-s…Szilveszterkor már nagyon lőttek, leköltöztünk a pincébe, ő  a lakásban maradt, Anyám hordta fel neki az ételt… A háború után feljelentette az egyik áldozata, aki ki tudott úszni a Dunából. Anyám nem ment el a tárgyalásra, mondván: minket nem bántott. Úgy tudom, a börtönben halt meg.

(HK elbeszélése alapján)

Ez egy amerikai Steck pianola piano, a 20. század elejéről, szecessziós mintával. Mechanikusan, pedállal hajtható gépzongora, speciális, kilyuggatott tekercseken voltak a megszólaltatható zenedarabok. A pianolát elrontották, csak Hollandiában lehetne megcsináltatni. Mint zongora, teljesen működőképes.

Apám nővérének a tulajdona volt, ő hozta magával egy másik nő-testvérükhöz, a Géza (ma: Garibaldi) utca 3-ba, a csillagos házba. Mivel nekünk a háború után nem volt hová és miért az eredeti lakásunkba visszamennünk (a Park Szanatóriummal hátul érintkező egykori “Liget”-Szanatóriumban, a Benczúr u. 47-ben laktunk volt, ott, ahol Ady meghalt. A  Szanatórium pedig többé nem létezett), 45-ben mi költöztünk ebbe a lakásba a zongorához. Ezen tanultam, máig ezt használom.

V. ker. Géza (ma: Garibaldi) u. 3. Anyám ezt  kapta hozományba, ide költöztünk a háború után, innen mentem férjhez. Innen vitték Apámat kórházba 1952 decemberében, ahol, 59 évesen, infarktus következtében meghalt. Anyám itt élt 1986-ig, utána velünk lakott.

V. ker. Aulich u. 4-6. Ez az anyai nagyapám háza volt. Csillagos ház lett, mi is itt laktunk 1944 nyarán és 1945 január végétől májusig. Ő itt halt meg, 1951-ben.

A nagyapa török állampolgár volt. Törökországban született, egy nagy zsidó családnak az egyik fiaként, aki nem tudom hogyan került Magyarországra, de ide nősült.

A nagypapa drága, mulatságos, szórakoztató bácsi volt, nem tudott megtanulni jól magyarul. Egész életben mindig úgy beszélt, hogy azon nevetni kellett, mert a török szó volt mindig az ajkán.

A Viola utcai kis lakásuk mindig teli volt szőnyeggel, meg szőnyegnek való fonalakkal. A nagypapa ott ült a földön, és csak javította, javította a szőnyegeket.

Gyerekként sokszor néztem, ahogy dolgozott, egyszer, amikor javította a szőnyeget, akkor kezembe adta a fonalat, hogy menjek játszani vele, és mondta, hogy később jöjjek vissza. Mikor kérdeztem, minek nekem a fonal, azt mondta, hogy semmi közöd hozzá. És amikor visszajöttem, akkor megnézte, hogy elég koszos lett-e a fonál, amit a kezembe adott, és megnézte, hogy passzol-e a szőnyegnek a színe, vagyis annak a része, amit csinál és akkor megdicsért.

A nagypapának ott volt a kis szobája, ott voltak a szőnyegek, a millióféle fonal, a nagypapa képes volt reggel leülni és délutánig csak ült és csinálta a szőnyegeket. Arra emlékszem vissza, hogy jöttek hozzá nagyon sokan, megvizsgáltatni, hogy a szőnyegük eredeti-e. Ő megfogta, megnézte és mondta, hogy az kézi perzsa, ez nem.

A nagy cégekhez, mint a Gundel például, a nagypapa járt ki javítani a nagyméretű szőnyegeiket.

Az elbeszélésekből tudom, hogy templomoknak, de még a Parlamentnek is a szőnyegeit ő vizsgálta, javítgatta.

Az évek múltak, jött a 42-es, 43-as, 44-es év. A nagypapa végig megtartotta a török állampolgárságot, így a családot, mint török állampolgárokat, mentesítették a zsidótörvények alól. Pedig a házasságkötés után csak azért nem vette fel a magyar állampolgárságot, mert sok lett volna az utána járás.

A nagypapa és a családja a török állampolgárságnak köszönhette, hogy megúszták a deportálást, mert a török követség lebélyegezte a lakásukat, hogy az védett, mert, hogy török lakás.

Akik emlékeznek rá, tudják, hogy a budapesti belvárosban, a Kígyó utcában volt egy híres nagy szőnyegüzlet, ahol meg lehetett vizsgáltatni, hogy eredeti perzsa e egy szőnyeg, és milyen fajtájú. Az üzlet hatalmas kirakatában ült a szakértő mester, az volt a nagypapa. 45 után ott javítgatta a szőnyeget egy látványosság volt.

(V.H. elbeszélése)

Március 19-én a Bethlen téri templomnál álltam, azt nem tudom, hogy fiúval, lánnyal, csak a fülembe cseng, hogy bejöttek a németek.

Hallgattuk a rádiót. A házban, ahol laktunk, az Aréna út 44-ben talán mi voltunk egyedül zsidók. Egy 5 emeletes ház volt, az első rész, amelyik utcára, a második rész, ami a kertre nézett.

A keresztény mostohaapám próbált dugdosni. Minden héten másoknál laktam, másik lakásban.

Végül is a mostohaapám azt mondta, hogy nem lehet az, hogy egyik helyről viszlek a másikra, felültetett a vonatra, és levitt Zamárdiba egy keresztény családhoz Horváth Éva néven.

Éltem világom, amíg egyszer csak valaki rám szólt a strandon, hogy te vagy a H. Hédi? Hogy kerülsz te ide? Együtt jártunk az iskolába, nem emlékszel rám? De ez már nem az elemi, hanem már a polgári lehetett. Mert én zsidó elemibe jártam. Akkor a Józsi bácsinak hazaüzentem, a Józsi bácsi pedig két nap múlva ott volt Zamárdiban, mondtam, hogy találkoztam egy osztálytársammal, aki felismert és félek.

Akkor vonatra ültetett a Józsi bácsi, hazajöttünk és elvitt az Orczy úthoz egy átjáró házban lévő egy szoba-konyhás lakásba.

Amikor itt is veszélyesnek látszott a helyzet, mostohaapám kivitt Kőbányára. Kőbányán elfogtak, és bevittek a téglagyárba.

Sokan voltunk, nem tudtuk mi lesz. Józsi bácsi, a mostohaapám azonban nem ment el. Egy nagy kerítés volt a téglagyárnál, mellette volt az Orion, előtte meg egy nagy üres gyártelek.  A Józsi bácsi ott mászkált. Amikor minket sorba állítottak, négyen álltunk egymás mellett, én a szélén voltam. Kőbányán már kifelé mentünk, a temető felé, és akkor a Józsi bácsi egyszer csak kikapott a sorból, semmit se szólt, csak fogott és vitt.

Elvitt az Akácfa utcába, már ott volt a nagynénikém, az unokatestvérem, aki most Ausztráliában van, és ott volt két osztálytársnőm. Itt lett a gettó. Nem voltam bátor, én nem mertem kimenni, én éltem azt az életet, amit ott kellett élni.

A gettóban az időseket próbáltuk egy páran, pátyolgatni. Volt ott nagyon öreg, volt ott beteg. És volt egy házaspár, akik valahogy közelebb álltak hozzám, ők mesélgettek és biztattak.

Egy szoba-konyhában laktunk nyolcan, de lehet, hogy tízen, szekrény, nem is tudom, hogy volt-e? A konyhában is volt ágy, kivették belőle a matracot, az ágyat befordították, és akkor ott le tudtunk ülni, ha hoztak enni.

Voltak, akiket kivittek munkára, engem is. Őrséggel, és nyilasokkal. Voltunk takarítani, azt hiszem, hogy a Goldberger gyárban.

Aztán egyszerre csak vége lett a gettónak. Megindult a tömeg. És szaladtunk, amerre tudtunk. Volt, akiért jöttek, volt, aki ment magában.  Én mentem.