(Steiner nagypapa történetéből)

(V.G.-al készült interjúsorozat része)

Amikor a keszthelyi főiskola és a gyakornokoskodás után hazakerült az apja birtokára, arról szintén van egy történet, ami úgy szól, hogy a nagypapa szántatott a földön négy ökörrel. Az apja kérdezte, miért szántatsz négy ökörrel? Azt felelte, hogy akkor lesz jó termés! Őszi mélyszántás. Az apja meg azt mondta, két ökörrel is ugyanannyi termést lehet csinálni. „Én a tábla másik felét felszántom két ökörrel. Meglátjuk, kinek van igaza!” És hát kiderült tavasszal, hogy több volt a négy ökrös szántásnál, mert úgy ötven centire lehetett – akár később egy traktorral- mélyszántást csinálni.  De hát ő tanulta!

Na, most a nagypapa a közeli Magyargencsen kivett egy birtokot bérletbe. Majd megnősült 10-ben. Ez itt az ujjamon a nagypapa jegygyűrűje. Nem tudom már levenni. Bele van írva, hogy Sárika 1910. november 7.

Magyargencs most azt hiszem Vas megyéhez tartozó falu, ahol én többször jártam, a házuk közel volt a katolikus templomhoz. (A ház később valami téesz iroda lett, most eléggé elhanyagolt állapotban van, mikor utoljára ott jártunk, lakatlan volt.) A nagypapa ott bérelt egy birtokot. A birtokról annyit, hogy egy volt „káundkás” pénzügyminiszteré volt, aki kiadta bérletbe. A nagypapa a becsüsnek, akit hívtak, hogy felmérje, mennyit ér a birtok, a padláson, amikor lefelé mentek, meghúzta a kabátját, úgy, hogy utolsó előttinek ment a becsüs és utolsónak a nagypapa. Na, most az a pénz, ami fölfelé a nagypapánál, az lefelé a becsüsnél volt, úgy hogy kedvező értékbecslést kapott. Az után fizette a bérleti díjat.

A nagypapa azt mesélte, hogy tavasszal vehette csak át a birtokot, mert az volt akkor a szokás. De üresen álltak az istállók, és megkérte, hogy hadd állítson be oda állatokat. Megkérdezték, hogy minek? Hát, mondta azért, hogy trágya legyen. És háromszáz marhát vett, azt beállította az istállóba, etette-itatta őket, tavasszal megtrágyázta a földeket, ami azelőtt nemigen történt meg. Azt mesélte, hogy az egy évi többlettermésből kifizette a 15 évi bérleti díjat.

A szinte szűz legelőbe répát vetett. Szerződésben voltak, hogy a répát átveszi a cukorgyár. És a cukorgyár nem akarta átvenni, mert akkorák lettek a répák! Jó, megkímélt földben nőttek.

Steiner nagyapa és több családtag egy rokon lány esküvőjén

(Steiner nagypapa történetéből)

(V.G-ral készült interjúsorozat része)

Nagypapa elvégezte Keszthelyen az agrárgazdasági akadémiát, majd Szlavóniába került gyakornoknak, Ullmann báró birtokára. Ullmann egy ismert zsidó báró volt, aki valamilyen udvari szállítások kapcsán jó nevű arisztokratává vált. Nagyapa ott tanulta meg a nagyüzemi gazdálkodást a gyakorlatban. Kemény hideg telek voltak, sok volt a farkas. Ezért amikor a szánkón közlekedtek, az úgy nézett ki, hogy a kocsis mellett ült egy puskás ember, és az utas mellett ült a másik puskás ember. Ha jöttek a farkasok, akkor lőni kellett.

A nagypapa, ha szabadnapja volt, akkor lóháton járt be Pécsre, gondolom mulatni. A lóháton való utazásban az volt az érdekes, hogy a birtokon volt három furcsa, erős, hatalmas fekete mén. És az egyikkel járt ő fel Pécsre, 12 órás lovaglást jelentett az. Amiben egy óra pihenő volt a Drávánál, amikor a komp áthozta.  Na, most ebben az volt az érdekes, hogy a ló tudott 12 órát menni. A nagypapa azt mesélte, hogy amikor ő leszállt a szálloda előtt, akkor kb. tíz centivel volt kisebb, mert a lábai teljesen elzsibbadtak.  Nagypapa pici, görbe lábú ember volt, nekem a mellemig ért. Ezért én mindig a kopasz fejét pusziltam meg, és megsimogattam.

Ullmann Adolf báró

(Steiner nagypapa történetéből)

(V.G-ral készült interjúsorozat része)

Steiner Gyula furcsa életutat futott be, aminek a valós részleteit a halála után tudtam meg. Az érettségi után feljött Pestre és az állatorvosit kezdte elvégezni, és közben, mint kiderült, a jó magyar dzsentrik életét élte itt Pesten. Eljárt vívni is tanulni a nevezetes vívóterembe,- ami ma már az OSC vívóinak ad otthont, a Puskin mozi fölött.

Nagyapának nemigen lettek meg a vizsgái, mint ez utólag kiderült, mondhatni egy se. Úgyhogy a Simon dédapám hazaparancsolta Pestről, és berakta Keszthelyre az agrár felsőoktatási intézetbe, a Helikonba tanulni, ami közel volt. Nem tudom, hogy ott milyen ellenőrzés alatt állhatott, de nagypapa ott folytatta a dzsentri életét, ahol Pesten abbahagyta.

A nagypapa kopasz volt, és egy hosszanti heg volt a fején, amiben az volt az érdekes, hogy nem csak a bőr volt sérült, hanem a koponyacsont is, az két lemezből áll, és közte van egy rostos rész is, a külső be volt szakadva, behúzódva.

Ennek az volt a története, hogy egyszer bement a kocsmába néhány barátjával, évfolyamtársával, ahol éppen három részeg katonatiszt húzatta a cigánnyal, és mikor egyikük meglátta őket, akkor ráüvöltött a cigányra, hogy húzzad, hogy hét zsidó egy sorban!  Nagypapa ezt rossz néven vette és hozzájuk vágott egy széket. Erre kihívták párbajra mind a hárman, mégpedig nem a kor szokása szerint, hogy első vérig, bandázzsal. A bandázs az azt jelentette, hogy az eres területeket azt bekötötték. Hanem bandázs nélkül, harcképtelenségig. És nehézlovassági karddal.

Nem tudták, hogy nagypapa tud vívni. És nagypapa azt mesélte, hogy az első kettőt megsebezte, és feladták, a harmadik vágta őt itt kupán, mert ő rosszul védett, de még riposztozott, hogy az is megsérült, így a lovagiasság szabályai szerint itt véget ért a párbaj. Szerencsére senki nem halt meg. Kisebb-nagyobb sérülésekkel megúszták.

A vívóterem, ahol nagyapa edzett, ma (2012) is funkcionál a Puskin utcában

(Steiner nagypapa történetéből)

(V.G.-al készült interjúsorozat része)

Elmondom a nagyapámnak, Steiner Gyulának, aki anyámnak az apja, történetét. Hosszú. Apja, Steiner Simon 1840-ben született és 1923-ban halt meg Nagykanizsán. A sírja megvan, megtaláltam és rendbe hozattam.

Felesége, a dédanyám, Müller Betti volt.  Steiner Simonék 1865-ben házasodtak, később elköltöztek Zalasöjtörre.  Ez azért érdekes, mert Müller Betti egy okos zsidóasszony volt, és söjtöri volt Deák Ferenc is.  Ismerősök lettek, és a nagypapa azt mesélte, hogy Deák szeretett beszélgetni,- ha itthon volt-, a zsidó boltosnéval, Müller Bettivel.

Odáig alakult ez a barátság, hogy állítólag Deák Ferenc kapott két szép fehér kuvaszt Erzsébet királynétól. Abból az egyik a dédapám udvarára került.

Deák Ferenc

Na, most Steiner Simon úgy látta el áruval a környék urait, hogy kétszer egy évben egy szekérkaravánnal felment Bécsbe, bevásárolt, és hazagurult, a Bécs–Zalasöjtör távolság nem túl nagy. Mert Zalasöjtör az ott van valahol Marcali, Pápa környékén.

A kereskedésnek az lett az eredménye, hogy 500 holdja lett. És ő már a jövőbe nézett, öt gyereke volt, akik közül a nagypapám volt a legfiatalabb fiú és a legidősebb Jákob. Mind a kettőt egyetemre küldte. A Jákobból ügyvéd lett, róla annyit tudok, hogy valahol a Falk Miksa utcában lakott, túlélte a gettót és utána elment valamiért otthonról és soha többet nem tért haza. Nem tudni, hogy mi történt vele.

(V.G. interjúsorozatából)

A Weisz Lipótot említettem ugye, aki elvette a Khon Karolint. A Khon Karolináéké volt a Lauder utca 9 – ezt ma úgy hívják, hogy Székely Mihály utca – és az Andrássy út sarkától a második épület. Az egyikük leszármazottjának ott volt egy aranyműhelye abban a házban, ötvös volt, később Svédországba disszidált. Az inflációs időkben tőle vásárolt anyám ékszereket, hogy mentse, ami menthető. Ennek egy részét sikerült átmenteni, jól eldugva megmaradtak.

Van egy régi történet, elmondom akkor, ha most szóba került. Én úgy gondolom, hogy a főhős, Dobozi Mihály történelmi alak, egy híres történelmi festmény alanya, nagyon tanulságos példát ad mindenkinek.

Dobozi kúriájára rátámadt a török, rájuk gyújtották, ő meg a feleségével, és a kincses ládájukkal együtt lóra pattant, és elkezdtek menekülni. De hát a két utas terhe alatt a ló lassú volt, a törökök így utolérték őket, ezért mindig kidobtak nekik egy marék aranyat. A törökök megálltak, összeszedték az aranyat, majd folytatták az üldözést. Ez addig tartott, amíg Dobozi lova össze nem rogyott. Addigra a kincsesláda is kiürült, és akkor a feleség azt kérte, hogy ölje meg, ne kerüljön a törökök kezébe. Dobozi megtette, majd szembefordult a törökökkel, akik lekaszabolták. Hogy a történetet ki írta le, ki látta, és igaz-e? Azt már nem tudjuk.

Székely Bertalan festménye, 1861

Ezért mondom azt, hogy mindig kell lenni aranynak, amit eldobálhatunk. Én erre neveltem a gyerekeimet, és azt mondom, hogy ami van komoly érték, azt nem szabad eladni, azon ülni kell, mert előfordulhat, hogy például valakinek olyan betegsége lesz, ami csak külföldön, mondjuk Bécsben gyógyítható.

Ezt én mondom ugyan, de betartani persze nehéz…

Weisz család izr. hitközségi levéltárban őrzött 1857 évi népszámlálással szó szerint egyező névjegyzéke. Mathild (Matild) lett Radnóti Miklós nagymamája

Khon Karolina és Weiss Leopold (Lipót) esküvői meghívója 1880. augusztus 31-re a Dohány utcai -Tabakgasse- Zsinagógába. Ebben az időben nem jiddisül, hanem németül beszéltek a budapesti zsidók, a birodalmi beilleszkedés jegyében.

1890-es cégkivonat 1917-es hiteles másolata Guttmann és Weiss cég

Weisz Jakob kereskedő adó könyve 1854-55 idejéről

Weisz Jakob házassági szerződése Reif Cecíliával 1852.június (Első lap)

Weisz Jakob házassági szerződése Reif Cecíliával 1852.június (Második lap)

(V.G.-vel készült interjúsorozatból)

Családom tagjai apai ágon Weiszek, anyai ágon Steinerek. A Weiszektől az első adatok, kb. 1790-ből származnak, amikor Weisz Mendel, magyarul Márton született valamikor 1790 körül Domonyban. Az ő fia volt Weisz Jákob, aki szintén Domonyban született és rőfösáru kereskedő volt. A felesége volt Reif Cecília, mindkettőjük sírját megtaláltam a Kozma utcai temetőben. Ők 1852-ben házasodtak, tehát az én dédapám Weisz Jákob, és Weisz Márton az ükapám. Weisz Jákobnak és Reif Cecíliának általam ismert hat gyereke volt. A legidősebb, Weisz Matild, és a legfiatalabb az én nagyapám, Weisz Lipót.

A család tagjai tehát magyar polgárokként éltek az országban, itt érte őket is az 1848-as forradalom és szabadságharc.

Weisz Matild férjhez ment Grósz Móriczhoz, azoknak volt egy lánya, Grósz Ilona, aki férjhez ment Glatter Jakabhoz, az ő gyerekük volt Radnóti Miklós. Radnóti velem egy generációba tartozik, csak sokkal előttem született, miután lányi ágon hamarabb születtek meg a gyerekek. Elvben ő a másod unokatestvérem lenne.

Az Ilonáról annyit tudunk, hogy 1944-ben halt meg, júliusban megtaláltam a sírjának a helyét a Kozma utcai temetőben. A Weisz Matildét is megtaláltam, azt most fogom majd helyrehozni, kiásni. Értesítettem a Radnóti Miklós Gimnázium igazgatóját, aki továbbadta ezt egy nagyon kedves magyartanárnőnek, hogy nagyon rossz állapotban van a Radnóti anyjának és apjának a sírja. A múlt héten voltunk kint a temetőben, megmutattam a tanárnőnek, aki az osztályával és a szülőkkel együtt rendbe fogja tenni.

1848. szept.18.:bírói igazolás Weisz Jakobb izraelita életkoráról (24 év, 4 hó,24 nap)-valószínűleg katonai sorozáshoz:Alul írottak a helybeli izraeliták Elöljárói által a körülmetélésekről szólló jegyzőkönyvből előttünk tett kiszámítás szerint hiteles bizonyságot teszünkarról. hogy jelen levelünket elő mutató Veisz Márton izraelitának helyben született Jakob nevü fiának kora , huszon négy év, négy hó és 24 nap légyen a  a mai alul írt napon és évben. Mellyről is kiadtuk jelen bizonyság levelünket neveink alláirásainkat és helységnek jelölésével  rögzitve. Kelt Domonyban September 18-án 1848. Mácik János bíró, Kmely Mihály  bíró, Előttem és általam: Wolfgang Pál  hites közejgyző

1848.márc.6.,Vácz:Táncmulatság engedélyezése az idevaló  izraeliták számára 1, a fejér hajói vendégfogadóban azon feltételekkel, 2. hogy egyetlenegy katolikus személyt sem táncra, sem szolgálatukra ne hívjanak, 3, hogy az erőszakoskodás hatalmat ne vegyen vagy a Deákok, vagy a keresztények részéről, elegendő strázsást fogadjanak, kik meg ne engedjék, hogy valaki közéjük menjen, kik nem oda valók, különben nem csak pénzbeli, hanem testi büntetést is fognak szenvedni Kelt Váczon 6. Marciusba 1848

Radnóti Miklós édesanyjának sírja  és Radnóti Miklós sírja

Glatter Jakabné (sz. Grósz Ilona)

Mindkettő a Kozma utcai temetőben

(K.I. elbeszélésből)

Amikor visszamentünk Bajza utcai lakásunkba, a három szoba mindegyikében egy-egy erdélyi menekült család lakott. Szerencsére az ebédlőbe egy fel nem robbant akna, az előszobába egy fel nem robbant gránát csapódott. A lakásfoglalók szerencsére féltették tőlük az életüket, és hamarosan eltakarodtak, mi pedig tavasszal visszaköltöztünk. Három hónapig együtt laktunk jótevőinkkel, a robbanószerekkel, amíg csak a tűzszerészek el nem szállították őket. Az üldözések során jóformán mindenünk eltűnt, elpusztult, kivéve a nehezebb bútorokat, amiket a lakásból nem tudták elvinni.

Azonban a pincében két nagy faláda valahogy elkerülte a fosztogatók figyelmét. Abban voltak elcsomagolva a porcelánjaink (közöttük egy szép Rosenthal étkészlet), a könyveink, és a fényképeink. Ezek a tárgyak a mostani lakásunkban is velünk vannak. A családi emlékek őrzője az itt látható fotó-album, benne múlt századi kifakult fekete-fehér fényképekkel, a korabeli polgári élet relikviáival.

A szűkebb családunkból csak négyen maradtunk életben, tizenegy rokonomat megölték. Apámat munkaszolgálatosként Mauthausenbe hurcolták, nem sikerült megtudnom, hogyan halt ott meg, negyvenhét éves korában.

(K. I. elbeszéléséből)

1944 novemberében a család svájci menlevelekhez (Schutzpassokhoz) jutott. 15-én készültünk védett házba menni, de aznap reggel elvittek anyámmal együtt az óbudai téglagyárba. Aznap ott aludtunk a nyitott szárítókban, másnap megjöttek a külföldi (svájci, svéd, vatikáni) követségek megbízottai, hogy segíteni próbáljanak. A nyilasok kitereltek az udvarra, megvizsgálták a védleveleinket, és akinek az iratait hamisnak találták, azokat az egyik sorba, akikét pedig nem, azt a másik sorba állították. A miénk persze hamisnak bizonyult.

A két sor nem állt távol egymástól, én egy másik fiúval együtt észrevétlenül átszaladtam a másik sorba. Igen, de anyám a rossz sorban maradt. (Mint ahogy utólag megtudtam, a szerencsétleneket az országúton gyalog Nyugatra hurcolták, közben a legtöbbjük elpusztult.) A megbízottak között azonban észrevettem egy apácát, akit ismertem. (Még a nyáron az a hír terjedt el, hogy aki kikeresztelkedik, az esetleg elkerülheti a deportálást. /Ez utóbb hamisnak bizonyult/. Egyszer el is mentünk egy ilyen tanfolyamra, amit ez az apáca vezetett, de mivel a legvadabb zsidóüldözés idején a keresztényi szeretetről beszélt, anyámmal elhatároztuk, hogy többet nem megyünk oda.)

Odamentem hozzá, mondtam, hogy hozzá jártunk tanfolyamra, nekem jó a schutzpassom, az anyámé pedig nem, könyörögtem, hogy hozza ki a szárítóból, ahova közben visszavitték. Rendes volt, megkereste és kihozta. A következő két hónapot, igen nehéz körülmények között svájci és svéd védett házban, a nemzeti Vöröskereszt gyemekotthonában és a gettóban éltem túl. A gettóban szabadultam fel, anyámmal együtt, 1945. január 18-án.

(K. I. elbeszéléseiből)

Az 1944. október 15-i Horthy proklamáció meghiúsulása után, a zsidó házban, ahol laktunk, az egyik idősebb ember azt javasolta, hogy vigyünk fel téglákat a ház tetejére, és ha majd esetleg nyilasok próbálnak bejönni, akkor dobjuk a fejükre. Én ezt már akkor sem tartottam jó ötletnek, de, mivel megkértek rá, két magam-korabeli fiúval együtt megtettük.

Október 16-án megjelent a házban két felfegyverzett nyilas és két rendőr, és minket kerestek, ugyanis valaki feljelentett, méghozzá abban a formában, hogy mi fegyvereket cipeltünk fel a tetőre. Először a Munkácsy utcai rendőrörsre vittek be minket, ahol a főnyilas vallatott minket (engem meg is pofozott), és be akart vinni a Rökk Szilárd utcai Gestapo székházba, ami a biztos pusztulásunkat jelentette volna. A rendőr azonban (rendességből, vagy bürokratikus kötelességtudásból) ragaszkodott ahhoz, hogy minket a Mozsár utcai kerületi kapitányságon állítsanak elő.

Így is történt. Másnap áttvittek a Mosonyi utcai toloncházba, ahova rengeteg zsidót zsúfoltak be, és igy elkeveredtünk a többi között. Harmadnap a Dohány utcai templomban töltöttünk egy éjszakát, majd szabadon eresztettek. A következő napon kellett bevonulniuk a zsidó férfiaknak sáncásásra.

(K.I. elbeszéléséből)

Nagyon szegények voltunk, apámnak nem volt állása, anyám egy magyar- német spielschulét vezetett otthonunkban. A negyvenes évek elején még rosszabbodott a helyzet, ettől fogva anyám csak a zsidó gyerekekkel foglalkozhatott, német dalok és versek helyett csak héberekre taníthatta őket. Alkalmazottja, egy igen jóérzésű birodalmi német nő vette át a keresztény gyerekeket. A németek 1944. március 19-i bevonulása után még ezt is betiltották, apámat munkaszolgálatra hívták be, és mivel semmi tartalékunk nem maradt, nem tudtunk miből megélni. Ekkor adódott egy lehetőség, hogy, valami pénzért, segédmunkásként romeltakarításban vegyek részt. Pár hónapig tizennégy évesen így dolgoztam, és ebből legalább tudtunk valami élelmiszert venni. Érdekességként megjegyzem, hogy sok évtizeddel később, amikor nyugdíjba menve igazolnom kellett a munkával töltött éveket, az OTI egészségbiztosító régi papírjai között megtalálták ezt a pár hónapos munkaviszonyt, és beszámították a nyugdíjamba.