(V.G.-vel készült interjúsorozat része)

Egy rövid ideig apám hazajárt a munkaszolgálatból. Ez nagyon érdekes periódus volt, a munkaszolgálatosok otthon aludtak. Minden reggel jött a keretlegény, összeszedte a környéken lakó munkaszolgálatosokat,- ő is ott lakott a Csáky utcában,- és vitte őket munkára. Ők építették a Ferihegyi reptérre vezető utat.
Amikor a nyilas puccs után, mi illegalitásba vonultunk, akkor az apámékat elhelyezték az Anker közben lévő egyik panzióba. Ott volt az ikertestvérével, anyám bejárt hozzájuk. Egészen azt hiszem november 27-ig, amikor azt mondták apáméknak, hogy valami ellenőrzés lesz, ami felesleges holmijuk van, küldjék haza, és akkor anyám egy csomó holmit elhozott. Többek között az egyik övét, amelyik övbe pénz volt bevarrva. A pénz már nem volt benne, amikor én egyszer már nagy gyerekként azt megnéztem, vagy kézbe vettem. De a pénzt borító papír benne volt.
Mi akkor a Lónyay utcában, a reformátusoknak egy kollégiumában voltunk elhelyezve. De még nem álnéven. Anyám ment naponta meglátogatni az apámat. Egyszer sokára jött haza, és elmondta, hogy elvitték az apámékat.  Kivitték őket a Józsefvárosi pályaudvarra. Akkor adták át Szálasiék a pesti munkaszolgálatos századokat a németeknek, és a németek kivezényelték őket a birodalmi falat építeni. Mert az volt a leglogikusabb, hogy azok az orosz tankok, amik eljutottak már Kecskeméten túlig a Kaukázustól, azokat egy ilyen rendszerrel meg lehet állítani a német–magyar határon…

Apámékat elvitték Kőszegre, ahol két nagy munkaszolgálatos tábor volt. A sörgyárban, meg a téglagyárban. Az egyikben, a sörgyárban egy gázkamrát létesítettek és a beteg munkaszolgálatosokat ott elgázosították. De hát nem sikerült nagyon a gázosítás, úgy hörögve kivezették, és egy fél óra, óra múlva agyonlövöldözték őket.
A másik táborban, ahol apámék voltak, amikor az orosz ágyúdörgést már hallani lehetett, akkor március 24-én kiürítették őket és azt mondták, hogy a betegeket kocsin vagy vonaton továbbszállítják.
Az elmondás szerint az apám a többihez képest aránylag jó állapotban volt, de az ikertestvére nem. Nem hagyta ott az ikertestvérét, vele maradt és őket átvitték Rohoncra ( Rechnitz-Burgenland) vonaton.  Ott kiszállították őket a vagonból, a várostól körülbelül 400 méterre volt a vasútállomás, és a félúton volt egy major, annak volt egy kereszt alakú pajtája, oda vitték őket.

Közben a nagyszombati mulatságra készültek a Batthyányi kastélyban, ami bent van a templom mellett a városközpontban, és ott volt a helyi SS parancsnok, vagy népfelkelő vezető. A Batthyányi grófnő vendégeinek még rendeztek egy kis húsvéti mulatságot.

Valaki ott érdeklődött, hogy mi legyen ezekkel, mert már nem adtak enni sem nekik, már volt közöttük néhány halott is. És akkor valamit telefonált ide-oda ez a parancsnok, majd azt mondta, hogy lőjék agyon őket! Összeszedtek néhány önkéntest, ő meg visszament mulatni.

Tolnai Lajos írt egy könyvet, amiben azt írja, hogy ő húsvétkor ott volt a rohonci várban, ahol őket fertőtlenítették, pihentették és munkára elhurcolt ukrán asszonyoktól ennivalót is kaptak. Az ő csoportjukat előző nap kivezényelték, és sírokat ásattak velük. Másnap újra kivezényelték őket, és akkor hevenyészetten eltemetett sírokat találtak, és sok papír volt szerte szórva, amiket megnéztek és kiderült, hogy a volt bajtársaik vannak a sírokban. A sírokat el kellett simítaniuk, és egy lelkes osztrák paraszt mindjárt fel is szántotta a helyét. Történt ez akkor, amikor már Pest, és az ország nagyobbik része felszabadult.

Elkezdtük keresni az apámék sírját. Soha, senkitől konkrét információt nem kaptunk. Beleértve 47. januárban a rohonci polgármester levelét. Ami nem csak nekünk van meg, hanem a Rohoncon az idén felavatott szabadtéri múzeumban is ki van téve a másolata.

Eljutottunk a rohonci plébánosig, akitől kérdeztük, hogy a historia domusban nincs-e valami erről?  Nem válaszolt.  Írtunk a bécsi püspöknek, nem válaszolt.  Írtunk a pápának, aki egy fél év múlva válaszolt egy ottani magyar püspöke által. Hogy forduljunk a kismartoni püspökhöz. Történészek sokat foglalkoztak ezzel az eltüntetett kétszázzal. Én egyszer az osztrák televízióban elmondtam, hogy vannak régi fényképeim, feltételezem, hogy hol van a sír, olyan nincs, hogy több száz ember csontjait nem lehet megtalálni. Az, aki kiadta a parancsot a kivégzésre, az leült néhány évet, majd Rohonc megbecsült vezető polgára lett.

De alapítottak az osztrákok egy egyesületet, amelyik egyesület először is megvette ezt a területet. Mert amikor én először láttam, akkor ez a pajta a kukoricás közepén állt romként. Megvették és ott egy emlékhelyet csináltak. És minden évben megemlékezést tartanak.

Az idén is volt egy nagy megemlékezés, az osztrákok csináltak egy szabadtéri múzeumot, és ott az előkerült tárgyakat kiállították, három nyelven írnak az ott történtekről. Ez nem csak a rohonciakról, hanem a birodalmi fal áldozatairól szól. És több Radnóti vers van a falakon.

De sem én, sem még sokan mások, nem tágítunk, hogy megtaláljuk a kivégzetteket.

Magyar Vöröskereszt válasza a keresésre

Magyar Zsidók Országos Társadalmi Szövetségének válasza a keresésre

Rechnitz polgármesterének válasza a keresésre

Kőszeg főjegyzőjének válasza a keresésre

A Rechnitzi Emlékhely

Kongresszus a Rechnitzi (Rohonc) Emlékhelyen

(V.G.-vel készült interjúsorozatból)

Mikor apám még hazajáró munkaszolgálatos volt, egyik reggel elment dolgozni a keretlegénnyel. A csillagos házba pedig bejött egy nyilas, meg egy rendőr, és leterelték a lakókat, a rengeteg embert, öreget, meg gyereket, meg asszonyt az udvarra, hogy sorakozó. Arra lettem figyelmes, hogy egy lövés elcsattant és visítva menekül mindenki.

Mint utólag kiderült, a Frank bácsi, aki az udvari lakásban lakott, vallásos zsidó ember volt, és mindig lehetett látni pénteken, hogy imádkozik este. Mert a gangról be lehetett látni, a jóravaló, joviális idősebb úrhoz. A rendőr pofonvágta a bácsit, erre a bottal járó ember-, ahogy az illett egy idős úrnak,- a botjával fejbe csapta a rendőrt, az meg ott ahol volt, lelőtte. És ez volt az a lövés.

Anyám megfogott, nem voltunk messze a pincelejárattól és hirtelen lerohant a pincébe velem. Lerángatott. Ott volt nála a pincerekesz kulcsa, kinyitotta és oda bezárkóztunk, és ott ültünk, ültünk, ültünk, míg el nem csendesett a ház, és utána kijöttünk, találkoztunk az enyhén nyilas vicével. Azt mondta neki az anyám, hogy elengedett minket a rendőr. Mentünk ki, és amikor a kapuhoz értünk, akkor apám jött befelé, a keretlegénnyel. Hallották, hogy valami van, és visszajöttek. És én akkor láttam utoljára az apámat. A nagypapáékat meg hazaküldték, hogy túl öregek. Többeket elvitték, most akikre én emlékszem, azok közül sokan nem jöttek vissza a ház lakói közül.

Ezek után illegalitásba mentünk, már megvoltak a papírok, és kaptunk egy albérletet.

Egy árja párja rokon lakott a Kapás utcai rendelő közelében, és ő tudta, hogy a rendelő melletti ócska, régi házban valakinek van egy albérlete, ami üres. És akkor azt mondta, hogy költözzünk mi oda, mondjuk, hogy a vidéken élő bácsi engedélyével költözünk oda be, mert ki vagyunk bombázva. Ott tanulta anyám meg én is a hamis papírok adatait, és éjszaka felkeltett:”Hogy hívnak? Ki az anyád? Ki az apád?” „ Nincs.” Rácz Juliska volt, én meg a törvénytelen gyerek, Rácz István László. És anyám, amíg ott voltunk, szépen belépett nyilas nőmozgalomba.

Ilus nyilas igazolványa

Kitűzte szépen a jelvényt, és úgy járkált és dolgozott egy vendéglőben, a Csalogány utcában, kiszolgáló nő volt, és egy nyilas legény udvarolgatott neki nagyon.

Szóval ott éltünk, ez egy polgárház volt, ahol volt egy nagykapu, ahol be tudott állni az udvarra a kocsi. Erre az átjáróba nyílt a tisztaszoba, amiben mi laktunk, hátul meg volt a konyha, ahol a háziasszony tartózkodott a szeretőjével, egy valódi nyilassal, géppisztollyal.

Egyik este csengettek, én nyitottam ajtót, keresem a Nagynét, tessék arra menni, ott van hátul. Bementem az ajtón hozzánk, anyám kérdi, hogy ki volt az? Mondom, hogy valami Kovács. Te jó isten, hát ez a Kovács! És utána rohant az anyám, már rajta volt a keze a kilincsen, elkezdte húzogatni vissza. És hát anyám zokogott, hogy ne menjen be, ne menjen be, jöjjön és akkor becibálta. Teljesen kiszolgáltatott helyzet volt. Nem értette az a szerencsétlen, hogy miért zokog egy nő, aki egy kisfiúval van ott. És akkor anyám azt mondta neki, ne haragudjon, de mi bujkáló zsidók vagyunk, és a maga lakását a maga állítólagos engedélyével álnéven kivettük. Azt mondja, ne sírjon, semmi baj nincs, hova való maga? Jó, akkor majd elmondom a Nagynénak, hogy örülök, hogy jól vannak mindannyian. Szépen bement, és így lettünk igazolva. Soha nem láttuk előtte, azóta se találtuk meg.

A hamis iratok:

Vásárlási könyv 1943 márciusából. A könyv belső zsebeiben őrizték az élelmiszer és tisztálkodási szerek jegyeit, amiből adott napon adott-kis- mennyiséget lehetett személyenként beváltani, pl. 5gramm zsiradékot.

Az anya levele a csillagos ház lezárásakor (44.június 6.) Az előzőeket még a benne említett "nyilas bajtársakkal" el tudta küldeni férjének a munkaszolgálatba. Ez már nála maradt meg.

Az anya levélrészletéből kiderül, hogy a pesti zsidók már tudhattak a lengyelországi táborokról 44 nyarán-bár ez a tény kevésbé ismert-.

Anyám hadigondozott tagsági igazolványa

A bizottság igazolta anyámat

(V.G.-vel készített interjúsorozatból)

Még Steiner nagypapáról annyit, hogy kiköltözött a kisebbik lányához, mert nem tudott feljönni az emeleten. Az egy magántulajdonú ház volt, ahol a tulajdonosnak már nem volt energiája rendben tartani azt az épületet. Bérlőként lakott ott a kisebbik lánya, a nagyon későn született fiával és a férjével. A férjét Hódos Lászlónak hívták, aki a munkaszolgálatban kapott egy reumás szembetegséget. Amitől nagymértékben romlott a látása.

Valamikor a válság alatt érettségizett és utána péknek tanult, mert kiderült, hogy az érettségijével semmire sem megy. Ők losonciak voltak, a mamája, mint özvegy, vagy elvált asszony később egy keresztény emberhez, Horváth Győző jegyzőhöz ment férjhez, még Losoncon. És ő, mint árja párja, mentesült az üldözés alól. Balatonszárszón volt jegyző a Horváth Győző. Ott nyitott egy pékséget a Laci, és ő, meg a felesége, a Kati dolgoztak. Nem volt alkalmazottjuk. Aztán, hogy ezt mikor és miért hagyták abba, azt nem tudom, az anyám annyit mondott, hogy más jobb kenyeret sütött.

Na, most ők hamis iratokkal bujkáltak, és egyszer valamiért a nagycsarnok környékén jártak, de a Lacinak volt fehér botja, fekete szemüvege, s mint vak embert, a Kati vezette. Így védve voltak azért, mert egy vakot nem is nézett senki nagyon zsidónak, a Kati meg egy kis töpörödött nő volt, rajta se virított. És tényleg egy nagyon kicsi valaki volt. És végtelenül jó, nekem a második anyám volt, nagyon szerettem.

Egyszer a Kati bement valami üzletbe, és mire kijön, azt látja, hogy a Laci hátradűlve ráül a fehér botjára, feltolja a szemüvegét, és egy hangverseny plakátot olvas. És ráordított, te hülye, te marha vagy! Szerette a zenét a Laci. Hát ők valahol átvészelték.

A Katinak a háború előtt volt egy varróműhelye. Abból élt. Többen dolgoztak, a Nagymező utcában.

A háború után a Laci Zugligetben, a Joint egyik árva gyerekek otthonának lett a vezetője, akkor ott is laktak. Néhányszor meglátogattuk, és akkor csoda ennivalókat kaptunk! Amerikai sűrített tejkonzervet. Néha kakaókonzervet, aztán egy időben oroszt lehetett ilyet kapni. De hát más íze volt az amerikainak.

A Laci azután egy ideig az Élelmezésügyi Minisztériumnak volt a személyzetise. És párttag volt. Kati is valahol dolgozott, és ugyancsak párttag volt. Sok zsidó belépett a kommunista pártba. Mikor hogy kirúgták őket a 48-as tagrevízióban, rettentően megbántódtak.

Laciék szereztek egy lakást maguknak a Visegrádi utca 15-ben, amiben a kommunista párt megalakult hajdanában. A negyedik emeleten. És azért nevezetes ez a lakás, mert amikor jött az államosítás, akkor az anyám titkos raktára, a Katinak a cselédszobájában volt, mert akkor az üzlet már a Pénzintézet Központ ellenőrzése alatt volt, tehát anyámnak fizetése volt, és az üzleti forgalmat elvben ellenőrizték, néha gyakorlatban is.

Ezért volt az, hogy az ismerősök számla nélkül kapták a másik raktárból a cuccot. De amikor jött az államosítás, akkor aztán villámgyorsan bepakolt mindent az anyám egy taxiba, ami a húgánál volt, hogy hátha valaki beköpi, hogy ott van. A túloldalon laktunk a Csáky utcában, ők meg ott a Visegrádiban. És átvitte az egészet az apám húgához, aki akkor még élt.

Az államosításkor beállított két sültparaszt, akik írtak egy iratot, amibe hála istennek eggyel több alkalmazottat írtak, mint amennyi volt. Ennek az volt a következménye, hogy amikor jött a kártalanítás, akkor egy nagyobb kategóriába kerültünk, és ennek köszönheti a fiam, hogy volt miből egyetemre járnia.

(V.G.-vel készített interjúsorozat része)

Amíg ki nem raktak a lakásunkból, sokáig megvolt a rádiónk is. Apám rendszeresen meghallgatta az angol rádió híreit, merre vannak a szövetséges csapatok. Ahogy mozdult a front, úgy jelölte be piros tintával a térképén a haladásukat. Azt remélte, hogy sikerül megúszni, túlélni, míg ideérnek.

A Hollán utcai  házat a „német véderő” vette igénybe (1944. máj.)   és az értéktárgyakat be kellett szolgáltatni.

A rádió és telefon beszolgáltatási  iratai

A frontvonal haladása piros színnel jelezve

(V.G.-vel készült interjúsorozatból)

Az államosításkor is természetesen csak az első ajtót pecsételték le az irodában, akárcsak korábban a németek, úgyhogy anyám rutinosan hordta ki, amit csak lehetett. Többek között azt csinálták, hogy a nagynéném, akiről ugye mondtam, hogy kicsi volt, odaállt a fiókrendszerhez, felhúzta a pulóverét és kezdte kiszedni a begóniamagos zacskókat, mert akkor egy forint volt egy szem a begóniából. Nagyon nagy érték volt, és dugta be a bugyijába. Kiment a cselédszobába, kirakodott, jött vissza.

Éjjel pedig anyám a kilós mennyiségben tárolt dupla szegfűmagot helyezte biztonságba. Ma minden szegfű ilyen duplaszegfű, de azelőtt kis nyamvadt, szegfűk voltak. Anyám Franciaországból importálta ezeket a dupla szegfűket. Szintén komoly ára volt. Jó pár kiló volt belőle, mert minket december 13-án államosítottak, amikor már fel volt töltve a januári szezonkezdetre a raktár.

A szegfűmaghoz hasonlít a hagymamag. Anyám fogta és szó nélkül kicserélte a hagymamagra, és az került a szegfűs dobozba. El is vitték, de kár volt aggódni, mert mindent feldobáltak egy teherautóra, úgy hogy azt, ha valaki kiválogatta…! Bár rá volt írva mindenre, hogy mi a tartalma.

Utána kilopta az írógépet, a számológépet. Sok mindent. Többek között kihozta a naptárakat is, és egyszer nézegettem egy ilyen naptárt, amibe bizonyos helyekre számok voltak írva. Öt, illetve hatjegyű számok. Néha három-négyjegyűek. És kérdem anyámat, hogy ez mi? Azt mondja, hogy az apámnak a váltó naptára. Kérdeztem, hogy- hogy? Hát azelőtt úgy volt, hogy akinek nem volt saját tőkéje, az nem tudott elég haszonra szert tenni, hanem váltót adott a bankjának, és a hasznon megosztoztak. Mert volt 3% kamat a váltón, vagy négy, és nyert 10-12%-ot tisztán az üzleten. Tehát akkor az volt a jó üzlet, ha a saját pénzeden üzletelhettél.

Szóval apám nem üzletelt teljes összegben a saját pénzén, többek között azért, mert ő kivont pénzt, tartalékolt. Annyit tartalékolt, hogy egy jóravaló keresztény barátjánál a Kálvin téren, 40 ezer pengőt helyezett el, ami egy szekrény hátoldalán, bevert szögön, zacskóban lógott. Ezt azért tudom, mert egyszer, amikor már bujkáltunk, akkor felment oda anyám és kért belőle. Na, most teltek-múltak a hetek, hónapok, túléltük, anyám mondta, hogy már nincsen pénzünk, elmegyek hozzájuk. És akkor mondták neki, hogy sajnos az orosz katonák elvitték! Kérdezte anyám, hogyan? Hát elhúzták a szekrényt és meglátták.

A kertész, a keresztény kertész, akinél a cuccunk volt kofferokban, az jelentkezett, hogy megvan a holmi. Sajnos megpenészedett, mert kint dugta el az üvegházában és az üvegháza bombatalálatot kapott, betörtek az ablakok, megázott, ami a kofferben volt, de kiszellőztette őket. Nem túl rég dobtam ki a koffert. Valamelyik költözködésem után, most már elég volt belőle. Őrizgettem.

A régi kereskedésre jellemző volt, hogy voltak, akik feljöttek a lakásba, és árut vettek át. A kertésznek, meg sok-sok régi vevőnek 10% kedvezmény járt. Ez úgy nézett ki, hogy a Gizike írta a számlát, a kertész meg szólt neki, hogy nekem 10% kedvezmény jár. És a Gizike nem szaladt el megkérdezni, meg kontrollálni, hanem mínusz 10% és kész, odaadta.

Érdekes volt a kereskedelem szervezése. Az apám késő ősszel kinyomattatott egy árjegyzéket. Az árjegyzékből van itt egy-két darab, amit megőriztem. Az árjegyzéknek volt a külső oldalán egy virág képe, mélynyomással készült, és a belsejében fel volt sorolva, hogy ilyen meg ilyen mag, ami nekünk volt, ilyen kiszerelésben. Hogy 1 gramm mennyi, 2 gramm, stb. Attól függött, hogy milyen fajta. Ezt az árjegyzéket elküldte postán a címekre, és benne volt egy megrendelő lap is. Azt visszaküldte a címzett, és annak alapján összeállítottuk az árut, ami apró tasakokban volt, majd egy zacskóba bele lett téve, amire rá volt írva, hogy áruminta, minta érték nélkül.  Ezt utánvéttel elküldtük a kertésznek és a postás visszahozta a pénzt. Ez ilyen egyszerűen ment.

Az áru kimérése úgy történt, hogy különböző űrmértékű kanalak voltak. 1 grammos, 2 grammos, 5 grammos. Én is segítettem anyámnak zacskózni. Tehát rá volt írva a zacskóra előre, hogy mi kerül majd bele. Úgy kellett zacskózni, hogy egy púpos kanál, meg egy kicsi. Nehogy véletlenül kevesebb legyen. Minden mértékből egy púpos kanál, meg egy kicsi.  Mikor nagyobb mennyiségű árut kértek, arra egyen dobozok voltak. Volt az 1-es doboz, a 2-es, 3-as, 4-es és 5-ös. Azt hiszem, ez is utánvéttel ment. Ezeket a postára kellett elfuvarozni, és ott adták fel.

Elég sok árut kimentett anyám, mert amikor egyetemista voltam, még mindig vittem kertészeknek belőle.

(Részlet V.G.-vel készült interjúsorozatból)

Most akkor Gézáról, az apámról. Az apám érettségi után egy hadapród tiszti iskolába került, bevonult, és úgy tudom, hogy az olasz fronton volt „trénben”. Trénnek hívták az ellátó szolgálatot, hadtápos volt. A katonakorából, annyi történetet tudok csak, hogy egyszer elgázolta a lovas kocsi. És azt mesélte, hogy a két ló átlépte. Apám testvére pedig önkéntes volt, apai engedély kellett a bevonulásához, mert fiatal volt. Kitüntetés is kapott, előléptették, akkor még nem számított, hogy zsidó. Magyar katona volt. Később 1917-ben magyarosította nevét Vadászra.

Weisz Lipót hozzájárulása, hogy 18 éves Árpád fia önkéntesként bevonuljon a hadseregbe (1915. jan.7.)

Weisz Árpád önkéntes honvéd kitüntetésként csoportvezetői kinevezése (1916.márc.15.)

Apám jó darabig a közéleti, társasági eseményeken köteles is volt az egyenruhát és a tiszti kardot viselni.  Később az egyenruhából nekem készült „új” ruha. A kardot 300 forintért sikerült eladnom. A kardbojtot, a sapkarózsát, a váll lapot és a glaszé kesztyűt ma is őrzöm

Na, most amikor apám leszerelt, akkor 1919-ben be akarták hívni a Vörös Hadseregbe, de valami orvosi igazolással kimentette magát. Ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy a mai politikai áramlatokkal és mondanivalókkal ellentétben az egyetlen erő volt, aki megpróbált szembeszállni a románokkal, az antanttal, de hát persze nem jutott semmire.

apám hadapródi fotója

Észak -Erdély „visszatérésének” nyara, amikor még a zsidó tisztek tiszti egyenruhát hordhattak,  fegyverük is volt. Később a munkaszolgálatban –ahol apám már nem volt jelen- fegyver nélkül nem katonaruhában szedték az aknákat… Apám az I. világháborúban alhadnagyi rangot nyert. Ezt Horthyék később zászlósnak minősítették át.

Amikor leszerelt és valahogy elhelyezkedett, akkor a Mauthner magkereskedésnek lett alkalmazottja, ahol a cégvezetőségig vitte.  A Mauthner magkereskedés az ott volt, ahol most a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán van egy modern épület, és utána van egy klasszicista, majd van egy másik, aminek két nagy üzlethelyisége van. A nyugati, tehát a Duna felőli üzlethelyiség volt a Mauthner cégé, ami a maga korában egy rendkívül híres magkereskedés volt. Annyira híres volt, hogy a Mauthnerből fogalom lett, amit önök is talán hallottak, hogy kimegyünk a „Mauthnerba” szerelmeskedni. A Mauthneréket a gazdasági válság érintette, ezért két cégvezetőt, apámat és a Vörös urat elbocsátották. De miután már régóta dolgoztak, kaptak 9 havi végkielégítést. Akkor apám már házas volt anyámmal.

A későbbi szülők nászútja Lillafüreden 1933-ban

Bútor rendelési számla 1937-ből.

A bútorok egy része ma is megvan.

Vörössel együtt, a Mauthner közelében,- a jelenleg a Kossuth Lajos utca és Síp utca sarkán lévő Bizományi Áruház helyén – csináltak egy magkereskedést. De ez sem nagyon ment. Úgy, hogy a két kolléga baráti viszonyban elvált, bezárták a boltot, és apám abban a házban, ahol lakott, a Semmelweis utca 4-ben, kivett egy udvari helyiséget az emeleten. Ott lakott 33-tól 39-ig. Azt mesélték, hogy akkor lejárt a bérlet, és eddig mindig úgy volt, hogy bizonyos évekre bérelték, aztán megújították. Akkorra két oka is volt annak, amiért nem hosszabbították meg. Az egyik az, hogy meglehetősen zsidóellenes hangulat volt a házban. A másik pedig az, hogy szemben ezzel egy kupleráj volt. És az anyám nem tudott úgy kimenni az utcára, délután meg este, hogy ne zaklatták volna, mert fiatal nő volt.

Kivettek a Nyugatihoz sokkal közelebb- ahova a kertészek jönnek a vonattal-, a Csáky utca, /ma Hegedűs Gyula utca/ 12-ben egy négy szobás lakást. Aminek az udvari szobájában rendezték be az úgynevezett irodát, ahol a falon volt egy polcrendszer és abban voltak a virágmagok. Na, most a virágmag árusnak nem kellett nagy hely. És nem kellett óriási raktár terület. Gyerekkoromban, úgy zajlott az élet, hogy volt két iroda, volt egy irodakisasszony, az Aranka és volt a Winkler bácsi, aki azt hiszem, apámnak osztálytársa volt. Akkoriban az divat volt, hogy egy-egy szegény zsidót támogatott egy tehetősebb család. A Winkler bácsi ezek közé tartozott, kicsit olyan tehetetlen bácsi volt. Azt hiszem, agglegény volt, meg egy kicsit rongyos, kicsit kövér. De hát ott alkalmazott volt, és ami dolga volt, azt ellátta. Az Aranka pedig egy jóravaló, kedves tisztviselőnő volt. Az írógép, amit vert, még megvan.

Se a Winkler bácsi, se az Aranka nem jött vissza…

Ebből a Csáky utca 12-ből, ahol laktunk, csillagos ház lett, majd jöttek és lepecsételték az irodát. Valahogy úgy él bennem, hogy a németek. Tehát le lett pecsételve. Igen ám, az iroda, ez volt az udvari szoba, és egy hosszú, nagy előszoba volt, amiből balra nyílt az udvari szoba, és az udvari szobából volt egy ajtó az ebédlőbe. Ez fontos. És volt az előszobának egy ajtaja, szintén az ebédlőbe, jobbra a fürdőszobába, a vécébe és a spájzba, és hátul volt a konyha, a mögött volt a cselédszoba.

Amikor a lakást lepecsételték, akkor elfelejtették lepecsételni az ebédlő felől lévő ajtót, úgy hogy anyám, ami áru ott volt,  azt  másnap éjszaka kihordta. Később ennek nagyon fontos jelentősége lesz. Amikor csillagos ház lett ez az épület, akkor ott lakott rajtunk kívül az én nevelőnőm, aki Nagyváradról idemenekült, csinos, fiatal nő volt, az Ancsa. A csillagos házban akkor már ott lakott a nagypapa a nagymamával, és oda költözött a cselédszobába Budáról, a Fő utcából a nagypapa nővére, aki özvegyasszony volt, a Gizella néni.
Gizella a gettóban halt meg. Nagypapa azt mondta, hogy ott volt eltemetve a templomkertben. De ennek nincsen nyoma. Nagypapa mondta, hogy ott egy táblája is volt, de nincs nyoma semmilyen nyilvántartásban, én utánajártam. Gyerekük nem volt.

A magkereskedés levelezőlapja

(V.G-vel készített interjúsorozatból)

A veszprémi traumatológus főorvosnak az apja református pap volt, aki megpróbált segíteni ott a zsidókon. Mégpedig úgy, hogy megkeresztelt mindenkit. Egymás után lettek megkeresztelve, aki már keresztény lett, az volt a következőnek a keresztszülője. Pesten a mi családunk is megszerezte a keresztlevelet, és volt mindenféle védlevelünk is.

44.november elején kelt. cikk, amelyben felsorolják, milyen iratok alapján mentesülnek a tulajdonosaik a polgári és katonai munkaszolgálat alól.

De a nyilas időben már semmi sem segített.

Két gettót hoztak létre Budapesten. Az egyikbe, amit a Duna-parton, az Újlipótvárosban, a Szent István parkot övező házakban hoztak létre, 30-40 ezer embert zsúfoltak be, a különböző védettséggel rendelkezőket. Ott voltak a svájci, a svéd, a vatikáni, meg portugál, ilyen-olyan védettséggel rendelkezők. És főleg ott tevékenykedett Wallenberg. Mert oda is bejártak ráérő nyilasok, el-elvinni embereket, és ő sokszor megállított a Duna felé hajtott csoportokat. A történet úgy szól, hogy rendkívül határozottan tudott fellépni. Tehát félelmet nem ismerve üvöltözött, meg lengetett papírokat, és emlegetett neveket, és így sok csoportot visszafordított. Azért is állították fel a Szent István parkban szobrát, amit elvittek.

Nagyon sokáig nem tudták, hogy hol van a szobor, a Debreceni Gyógyszergyárban, a kertben a kapu előtt volt, és egyszer csak valaki, aki tudta, hogyan nézett ki a Wallenberg emlékszobor, ráismert. Megkapta az államtól a gyár, és ennek azt hiszem a másolata, nem az eredeti meg ott van Pesten a Röntgen Klinika előtt.

Vatikáni oltalomlevél

Svéd Királyi Követség útlevél nyugtája

Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége (1944.aug.1.): Kötelező adatszolgáltatás Steiner Gyula megkereszteléséről)

44.szeptemberi "kormányzói” mentesítő levél (vitéz Lakatos Géza aláírásával) az apa részére - akit hamarosan mégis behívtak.

V.Gézáné keresztlevele(1944.szept.). A keresztszülők a kissé korábban kikeresztelkedett családtagok.

Mentesítés a sárga csillag viselése alól a „svéd állampolgárság” alapján

A Svéd Királyi Követség igazolása

A Svéd Királyi Követség igazolása a mentességekről

A Svájci Követség „csoportos útlevél” igazolása

Raoul Wallenberg

Adomány a Wallenberg szobor létesítésére (1946)

Szilágyi E. fasor, Budapest

Dohány utcai zsinagóga

Budapest, Wallenberg utca

(Steiner nagypapa történeteiből )

(V.G.-al készült interjúsorozatból)

A háború után alighogy egy kicsit rendeződtek a körülmények, nagyapáék vissza akartak menni a lakásukba, a Nádor utca 13-ba. De azt nem lehetett, hogy az akkori lakáskörülmények között a lakásuk is meglegyen, meg az iroda is. Így leköltöztek az irodába, a lakás nem tudom, kiké lett.

Nagyapáéknak alighogy egy kicsit megmelegedett a feneke az irodában, amikor a Gestapo helyére beköltözött az ÁVÓ és elkezdett terjeszkedni, és úgy kirúgta a nagyapáékat, ahogy azt illik. Kaptak helyette egy lakást a mai Néphadsereg térnél, ott, ahol a régi Honvédelmi Minisztérium, és sok modern bérház áll. Abból az egyikben kaptak lakást, a Stollár Béla utcában.

Nagypapáék abból éltek, hogy a szobát és a cselédszobát kiadták lakbérlőknek, és kaptak az anyámtól valamennyi támogatást.  Itt laktak 1949-től egészen 52-ig, amikor a Honvédelmi Minisztérium úgy gondolta, hogy nekik kell az épület, mert tiszti lakásokra átépíti, és nagypapáékat ismét kirúgták. Felajánlottak ilyen-olyan lakásokat, de szegény nagyapáéknak egy se volt jó.

A vége az lett, hogy kirakták őket az Avar utca 13-ba, ami „nagyon előnyös” lakás volt, mert a rendező pályaudvar ott volt az ablakuk alatt, és a rendező pályaudvaron egy hosszú kéményű mozdony dolgozott, és amikor nem tolatott ide-oda, akkor az ablak alatt állt és ott pöfögött. Ebből következett, hogy vastag korom volt az ablakpárkányon, meg mindenütt.

Nagypapa próbált állást keresni. Ide-oda futkosott, mert ugye neki volt egy keszthelyi diplomája, és gondolta, hogy megpróbál az állami gazdasági vonalon elhelyezkedni. Hát persze nem vették fel, mint kapitalistát, azokat vagy börtönbe csukták, vagy kivégezték, ilyen-olyan perek voltak.

Végül alkalmazták. Egy fáspincében, mérte ki a krumplit. A fáspincék egyes épületek pinceszintjén voltak, egy utcai bejárattal, ahol korábban krumplival kereskedtek. Akkoriban jegyre lehetett krumplihoz jutni. Két alkalmazott volt, a nagypapa, több mint hetven évesen lapátolt, a megbízható alkalmazott pedig átvette a pénzt és a krumpli jegyeket.

Aztán egy idő után valahogy a nagypapa elkezdett emelkedni. Betették egy közért raktárába.

A 61-es villamos egyik megállójánál van egy nagy élelmiszer bolt. ott volt a nagypapa raktáros. Egyszer megbetegedett a pénztáros, a nagypapát ezért beültették a pénztárba. Soha akkora sor a közértben nem volt, mint amikor ő nyomogatta a National pénztárgépet, amit úgy kellett nyomogatni, meg tekerni. Ott jól érezte magát, pozitív világképpel rendelkezett, nem panaszkodott, nem sopánkodott.

Amikor összevonták a XI. és a XXII. kerületi Közért Vállalatot, a nagypapát kinevezték gondnoknak. Mert a nagypapa, mint régi üzletember, tudta, hogyan kell a dolgokat beszerezni. Volt egy nagy aktatáskája, abba hiánycikkeket tett be. Egyik legjellegzetesebb példája az volt, hogy elment kokszot venni. Diókoksz kellett, két vagon, vagy mennyi, de hát azt csak úgy simán, nem lehetett megszerezni. Elment a nagypapa, egy kis mosolygós nagyító szemüveges kopasz, jóval túl a hetvenen bácsi, és leült a Mucus mellé, letette az aktatáskát.   Kérek szépen két vagon dió kokszot! Mondja kedves, nem kell magának egy kis citrom?
-„Jaj, olyan rég nem láttam!” -17forint 20. Itt van egy kiló. Így járt a köménymaggal is, ami akkor hiánycikk volt. Megtudta a vállalat igazgatója, és kérdezte, hogy Steiner bácsi, miből fedezi a kiadásait?  Hát, a saját 100 forintom van benne, így aztán kapott hitelt, 100 forintot, hogy ne a kis fizetéséből kelljen költenie. Ilyen apró dolgokkal, citrommal, köménymaggal, borssal, ezzel-azzal, ami akkor hiánycikk volt, ezzel vesztegette meg a tisztviselőket.

Nagypapával találkoztam egyszer. Iszonyú meleg volt, és én felszálltam a 2-es villamosra, látom, hogy a nagypapa ott ül kék ingkabátjában, és egy hatalmas papírcsomag van az ölében. Mondom nagypapa, mit keresel te itt? Azt mondja, kellett valami nyomtatvány, és elmentem a nyomtatványraktározási boltba, ami a Visegrádi utcában van, a Csáky utca sarkához közel. És te cipeled? Hát ez nagyon sürgősen kell! Nem tudtam leszállni és vele menni, de láttam, hogy nagypapa valamelyik megállóban kapja magát, és futó lépésben megy a nagy csomagjával.

Nagyapa erős ember volt, 70 éves korában ráültetett egy székre, gyerekként, – megfogta a széket, és egy kézzel felrakott az asztalra. Nagyon szerettem a nagypapát. Hát ez volt az ő sorsa.

Aztán 80 fölött jutott el oda, hogy lehetett nyugdíjazni. Mert akkoriban 10 év szolgálat után adtak nyugdíjat. És miután a 70-nél idősebb volt, mikor elkezdte, elmehetett 500 forintos nyugdíjasnak. Akkor rengeteg apró nyugdíjas volt, és a vállalatoknak volt kerete arra, hogy a nyugdíjasokat tovább foglalkoztassák. Fizettek nekik havi 500 forintot, és ezért egy fél munkaidőt kellett dolgozgatni. A nagypapa kapott egy üres raktárt, oda kellett minden nap elmenni, meg visszajönnie. Közel a lakhelyéhez, ott elolvasta az újságot, üldögélt egy kicsit és hazajött. A múzeumőrök is mind 500 forintos nyugdíjasok voltak. Kisegítő munkát csináltak ezek az idős emberek a vállalatoknál.

(Steiner nagyapa történetei )

(V.G.-al készített interjúsorozatból)

Nagyapa volt Vas megye második legnagyobb adófizetője. Abban a korban büszke volt valaki arra, hogy az adófizetők rangsorában hol állt. Mert az mutatta meg az anyagi helyzetét. De a nagypapa valamit azért csinálhatott, vagy mondhatott ott 1919 körül, aminek az lett a vége, hogy egyszer nagyon megverték a fehérek, ezt mesélte anyám. Nagypapa nem szólt róla.

Anyám az elemi iskolákat még ott járta Gencsen, de a 20-as években felköltöztek Pestre. A nagypapa nem, ő lent maradt a birtokon, a nagymama és a két lány költözött csak el ez után az incidens után.

Amikor lejárt 23-ban vagy 25-ben a bérlet, akkor a nagypapa is végképp felköltözött Pestre. Nagypapa a háború alatt sok pénzt keresett, mind a földbirtokosok általában. A pénzét pedig betette a Pesti Értékforgalmi Bankba. Egyszer csak kapott egy értesítést, hogy szíveskedjen bejönni a bankba, ami itt volt Pesten a Nádor utca 13-ban, és ott közölték vele, hogy hát a pénzt eljátszotta a tőzsdén a bankigazgató, főbe lőtte magát, és a nagypapát csak azzal tudják kárpótolni, hogy átveheti az üzlethelyiséget. De vegye át vele Koczor urat, az aligazgatót, aki egy keresztény ember volt. Én Koczor bácsira emlékszem, egy idős, magas, jóravaló, a légynek sem ártó ember volt. Nagypapa pedig csinált egy háztartási üzletet, árultak mindennapi porcelánt, nemes porcelánt, konyhai órát, evőeszközt, ezeket tudom most felsorolni. Részben Herendit árultak, részben cseh porcelánokat, részben pécsi tömegárut.

Tehát a nagypapa ezzel kezdett kereskedni. És a lányait, Pesten a polgári iskolába járatta, anyám valahol az Andrássy úton járt az egyik iskolába. Majd akkoriban, amikor a francia frank tönkrement és a pengő elég erős volt, akkor a nagypapa kiküldte az anyámat Párizsba, ahol a Sorbonon tanult, és nyelvmesteri képesítést szerzett.

Anyám tudott angolul, franciául és németül anyanyelvi fokon. Megvolt a német és a francia felsőfokú nyelvvizsgája.

Nagypapa és nagymama nyugtalan természetűek voltak, anyám szerint 13 lakásban laktak a háborúig. Mindig költöztek, sose volt jó. Többek között laktak abba a házban is, ahol most az Amerikai Nagykövetség van. Tény az, hogy az általam ismert lakásuk az a Nádor utca 13. volt, és a Nádor utca 13. azért nevezetes épület, mert nem tudni miért, egy udvari lakásban, a legfelső emeleten laktak a nagyapámék, és a földszinten, a magas földszinten volt az üzlet, ami raktár volt és iroda, mert ügynökökkel dolgoztak. Így járták a vidéket és kínálták részletre ezeket a dolgokat, amikről beszéltem.

Na, most amikor megtiszteltek minket azzal a németek, hogy bevonultak Budapestre, akkor elfoglalták a Nádor utca-Zrínyi utca sarkán lévő házat is.

A Gestapo oda települt és a szomszéd házakat is igénybe vette, a nagyapáékat pedig kidobták a lakásukból. Még nem voltak csillagos házak, odajöttek a gyerekszobába hozzánk. Majd bekerültek a gettóba, a Klauzál tér 6-ban laktak. Ott volt velük a nagyapa testvére is, meg velük volt a nagymama testvére is, aki később még kijött a gettóból és április 4-én halt meg a Szent István park 10-ben.

A pesti nagy gettó

„Az ún. „nagy” vagy pesti gettót Budapesten 1944 novemberében létesítették a Dohány utca környékén. Előtte, június 16-i kezdettel, sárga csillaggal megjelölt, ún. csillagos házakban zsúfolták össze a budapesti zsidókat. A csillagos házak nagy része Pesten volt. A Szent István park–Pozsonyi út környéki házakban megszervezett ún. „nemzetközi gettó” házait „védett házaknak” is nevezték. Ide a különböző semleges államok (svéd, svájci, vatikáni stb. követségek) védlevelével (Schutzbrief) vagy védőútlevelével (Schutzpass) rendelkező zsidókat (kb. 30–35 000 fő) költöztették 1944 novemberétől”.

(Steiner nagypapa történetéből)

(V.G.-al készített interjúsorozat része)

A nagypapa nemigen volt vallásos ember. De beállított hozzá a helyi hitközség képviseletében egy pár ember, és felkérték, hogy fogadja el a hitközségi elnöki jelöltséget. Mondta nagypapa, na, jó, jó, de hát én nem tudom hány disznót vágok évente! Nem baj Steiner úr, maga egy jó vezető és évek óta nincs beszedve a hitközségi adó. Rendben van, nagypapa elintézte, amivel megbízták, szépen az adókat behajtatta, majd egy év múlva jött a küldöttség, hogy: Steiner úr, legyen, szíves mondjon le! Jó, jó, de miért? Hát, mert maga disznót vág. Na de ezt tudták akkor is! Igen, de nem volt beszedve a hitközségi adó.