(S.K.-val készült interjú részlete)

Akiről szó van, az a csengeri csodarabbi volt. Az én ükapám, ha jól számolom. Édesanyám dédapja. Ez az ember valamikor a XIX. század elején-közepén működhetett Csengeren. Ez közvetlenül a román határon van, ma is létező magyar helység.  Nagyon szeretném megtalálni a csodarabbi nyomait, próbáltam is már teljesen amatőr módon nyomozni, de egyelőre semmi. Ő  nagyon érdekes és híres ember volt ezen a vidéken, aki sok minden jót tett, és sok minden olyat csinált, ami szokatlan.

Élt ott a környéken egy nagy uraság, nagy földesúr. Volt egy 12-13 éves fia, aki nem beszélt. Egy szót se. Ez a nagyon gazdag földesúr vitte ahova csak bírta a fiút, külföldre is és próbálta neves orvosokkal gyógyíttatni, eredmény nélkül. És akkor valaki egyszer megemlítette, hogy él itt Csengeren ez a csodarabbi, vigye el hozzá. Mire a földesúr fogta magát és elvitte. Elment a rabbihoz, aki azt mondta, hogy üljön le a tornácon, ő meg bevitte a gyereket a szobájába, ahol  egy nagy íróasztal állt, rajta rengeteg könyv, ahogy az egy rabbihoz illik. Egy pár vadászfegyver is lógott a falon. A rabbi leült az íróasztala mögé, a gyereket leültette a szobában és beletemetkezett ott az irományaiba. Nem is törődött a gyerekkel, hozzá se szólt, egy árva szót se. És amikor már ez már jó darabig tartott, egyszer csak lekapott egy fegyvert a falról és rászegezte a srácra. Az elkezdett ordítani, hogy „Apám! Ez az ember engem meg akar ölni!” Szóval megszólalt! Persze a földesúr iszonyú boldog volt, mondta, hogy bármit kérhet tőle a rabbi, megadja.

A rabbi meg azt válaszolta, hogy neki nem kell pénz és nem kell semmi föld, meg ilyesmi, csak egyet kér, hogy az ottani környék zsidóit szabadítsa fel. Mert akkor még röghöz kötöttek voltak a zsidók. Ez még nyilván a kiegyezés előtt történt, talán még a forradalom előtt is.

Ez a csodarabbi később is szerepel még a családi legendáriumban, onnan maradt fenn ez az egész história, ugye hát a zsidóknál a fiúgyerek az, aki számít. Azt hiszem, a mai napig is így van ez.

Hogy ennek a csodarabbinak volt-e fia, azt nem tudom, de mindenesetre a legidősebb gyereke lány volt. Egy Milli nevű lány, aki, amikor felserdült, akkor ahelyett, hogy egy rabbi jó lányához illően egy rabbi gyerekéhez ment volna feleségül, fogta magát és egy festőhöz ment. Egyszerűen a festő megszöktette Millit, mert hát az apa  hallani sem akart a házasságról. Ez akkora tragédia volt a csodarabbi életében, hogy meggyászolta a lányát, megszaggatta a ruháját, neki nincs többé lánya, meghalt.

De ez a házasság a festő és a Milli között, rendkívül jól sikerült. Olyannyira, hogy 16 gyerekük született. (Egyikük az én nagyanyám, tehát édesanyám édesanyja.) Elkerültek Désre, ami most már Románia, de Csengertől nincs nagyon messze.

Teltek az évek, akkor egyszer csak egy delegáció megkereste Millit és elmondták neki, hogy az édesapja — aki ugyan őt meggyászolta, de hát azért teljesen nem felejtette el, — meghalt és hagyott rá egy elképesztően csodálatos kegytárgyat. Ez egy gyönyörű ékszer volt, egy eléggé nagy szőlőfürt, igazgyöngyökből és drágakövekből kirakva. Tényleg páratlan darab volt.

Kiderült, hogy miután sokáig nem tudták, Milli hol él, él-e egyáltalán, ezért a gyülekezet megtartotta és a Tóra mellett őrizte, így mellette imádkoztak éveken keresztül. Kutattak a lány után, hogy hol is lehet. Végül kiderítették, hogy Désen lakik, és nagy családja van. Boldogok voltak, átadták neki az apai örökségét. De hát akkor — gondolom, úgy 1910 körül — Milli már elég idős volt, csomó unokája is született.  Ekkoriban az egyik sarj, aki roppant élelmes volt, azt mondta, hogy ezt az örökséget el kell osztani a család között. Szétdarabolták ezt a fantasztikus ereklyét. Tényleg mindenki kapott belőle valamit. Anyám is, aki ekkoriban 10-12 éves lehetett, egy kis karkötőt, amire fel  volt applikálva egy jó pár igazgyöngy meg talán drágakő is. Ezt az ékszert ő hordta is hosszú ideig, amíg a gyöngyök le nem peregtek. De maradt a csodarabbi gyöngyéből két szem, és ez átvészelt mindent.

Családi talizmánunk a mai napig is. Annyira fontos számunkra, hogy a csodarabbi gyöngye mindig ott van életünk nagyobb eseményein,  esküvőkön, a gyerekszületéseknél. Lényeges  alkalmakkor édesanyám mindig belevarrta a ruhámba, a fiam legfontosabb vizsgáinál  pedig én varrtam bele a zakójába.  Minden műtétnél ott van valamelyik drukkoló családtagnál. Anyám halottas ágyán is ott volt. Így a csodarabbi ma is közöttünk él.

(S.K.-val készült interjú részlete)

Édesapám családja Nógrád megyében, egy kis faluban élt. Ott született édesapám, meg az összes gyerek, mind a hat. Édesapám optikus lett, két fivére pedig ékszerész, ékszerkészítő. Egyikük Pesten élt, – ő később Mauthausenből, egyedül a családból visszajött – a másik fiútestvér pedig Franciaországba ment még a ’20-as évek végén.

A többi három testvér ott maradt a szülői házban. A legidősebb fiú,  Jenő, egy  „szent ember” volt, aki rendkívül vallásos volt, egy kis imatermet is berendezett saját Tórával. A faluban volt egy vegyesboltja, ahol — korabeli szokás szerint — mindent árultak a cipőpertlitől a lisztig. Ez a kis nógrádi falu rendkívül szegény volt. Nyomorogtak az emberek.  Jenő szinte az egész falunak hitelbe adott mindent, hogy enni tudjanak adni a gyerekeknek. Tejet, zsírt, kenyeret, és ami kellett. Anyám mondta, hogy a háborút közvetlenül megelőzően húszezer pengő kintlévősége volt, egy házat lehetett volna venni azon. Tudta, hogy soha, senki nem fogja neki megadni. Dolgozott látástól vakulásig. Hogy pontosan hogy’ is szerezte be a dolgokat, nem tudom.

Sokszor voltam kisgyerekkoromban náluk, a családnál, onnan tudom, hogy milyen volt egy vallásos péntek este meg a szombat. Mert a városban mi csak a nagy ünnepeket ültük meg. Ott viszont a péntek esti csavart gyertyával az egész család körbe járt a házban, amikor a szombatot köszöntötték. Betartották azt is, hogy a szombati napot pihenéssel kell tölteni, mindent előre megfőztek.

1944-ben ebben a faluban, azok az emberek, akik addig az életüket köszönhették Jenőnek, a  gettóba vitel előtt  iszonyatosan megkínozták, olyannyira, hogy tüzes vassal a körme alá és a nemi szervébe döftek, hogy mondja el, hova tette a kincseit.
Nemhogy kincsei nem voltak a szerencsétlen embernek, hanem csak adósai.

Ezek után gettóba vitték majd Auschwitzba deportálták két kisgyerekével és a feleségével együtt. Mindnyájukat megölték. Másik fivérének meg a húgának és annak két gyerekének, férjének ugyanez lett a sorsa.

Testvérek - legelől a boltos

(S.K.-val készült interjú részlete)

Amikor nekünk 1944 június elején Budáról el kellett menni a csillagos házba Pestre, akkor gyakorlatilag szinte mindent otthon kellett hagynunk, csak valami egész kevés dolgot vihettünk magunkkal. Egy részét az ingóságainknak a szomszédok és a házmester gondjaira bíztuk. A többit azt bezsúfoltuk a gyerekszobába. Anyámnak a háború előtt nagyon jól ment, egy nagy ruhaszalonja volt. Mint sok háború előtti polgári zsidó családnak volt 24 személyes ezüst étkészlete, Herendi porcelán étkészlete, festmények, perzsaszőnyegek. Ez mind bekerült a gyerekszobába. A zongorám is ott maradt.

Aztán utóbb kiderült, hogy alighogy elmentünk, a kedves szomszédok rögtön jöttek, és amit lehetett, azt elvittek. Aztán beköltözött ide egy csendőr ezredes a családjával, majd később monori menekültek, mert kibombázták őket. Ők aztán még az oroszok bejövetele előtt elhagyták a házat. Az oroszok egy istállót rendeztek be a házban, a kertben, a cseresznyefához kötözték a lovakat, le is rágták a kérgét. Az egyik, kertből nyíló szobából lett a nagy istálló, ahol még évekkel később is iszonyatos bűz volt, mert derékig ért a lótrágya, beleivódott az alapzatba – hiába cseréltettük ki a parkettát.

Visszajöttünk, és hát persze szinte semmit nem találtunk meg, a ház  le volt alaposan rombolva.  Anyám kérdezgette a szomszédokat, hogy nem tudnak-e valamit  az itt hagyott dolgokról.  Ezüst, meg szőnyegek? Mondták, hogy ők semmiről! És szörnyű, ami magukkal történt! És akkor valaki megemlítette, hogy itt vannak ezek a monoriak, akiket kibombáztak, majd a háború végén visszamentek Monorra.

Anyám a nyár folyamán egy vonattal, annak is a tetején, – így utaztak akkor az emberek -, elment Monorra. Megtalálta rövidesen a családot. Nagyon kedvesen fogadták, hogy ó, hát hogy örülnek, hogy visszajöttünk. Meg, ők hogy vigyáztak a házunkra, lakásunkra. Meghívták anyámat ebédre is, és akkor az ebéd végén anyám szépen  megkérdezte, hogy „nem tudnak-e véletlenül a szőnyegeimről?” Volt 18, elég értékes perzsaszőnyeg. Nem, ők ilyennel nem  találkoztak, nem is tudják, hogy mi az. És akkor anyám csendesen megszólalt, hogy „aki az én nehezen megszerzett dolgaimat eltulajdonította, amiért én is és a beteg uram is véres verejtékkel megdolgoztunk, azt nagy szerencsétlenség fogja érni.” Ekkor a háziasszony elsápadt, felállt, elment az egyik rekamiéhoz, felemelte az ágyneműtartót és abból kigurult két vagy három perzsaszőnyeg. Ezek egyike van itt nálunk a falon.

Az egyik perzsaszőnyeg, ma már falidísz

(S. K.-val készült interjú részlete)

A gettóban egy kis, földszintes házba vittek, melynek szobái a földes alapú udvarból nyíltak. A Nyár utca 20. alá, ahol egy helyiségbe legalább 30-an zsúfolódtunk be. Fűtés nem volt, pedig nagyon kemény tél volt akkor. Volt ott egy pince is, ahova anyám soha nem akart lemenni a légitámadásokkor, mert azt mondta, annyira fél a tetvektől, hogy jobban, mint a légitámadástól. Úgyhogy mi mindig fenn maradtunk. De január 18-án éjszaka jött a házparancsnok és azt mondta, hogy most már ne bolondozzon asszonyom, le kell menni ezzel a gyerekkel, mert ma éjjel szörnyű támadások lesznek. Már tudtuk, hogy ott a környező házakban a nyilasok végigjártak, megölték az összes ott lévő gettólakót, és állítólag három vagy négyháznyira voltak tőlünk ezen az éjszakán. Hát anyám erőt vett magán és lementünk a pincébe. Jöttek mondani, hogy vigyázzanak, senki, semmiféle érzelmet ne nyilvánítson, mert rengeteg provokátor van, tehát nyilasok, németek úgy tesznek, mintha oroszok lennének, szóval ebből még játékot is csináltak ráadásul. No, hajnalban viszont nyílt a légópince ajtaja, és bejöttek egész fiatal orosz katonák. Hát az én anyámnak nem kellett sok, odament előre és megcsókolta a 17 év körüli orosz katonagyereket, hogy felszabadított. Mire az letépte a sárga csillagot róla.

Ezek után egy váratlan és majdnem tragikus fordulat következett: Jó ég tudja hányan lehettünk abban a több helyiséges házban. Volt egy öregasszony is, akinek, szegénynek minden hozzátartozóját megölték. A néni meg is hibbant  ebben az egész borzalomban. És elhatározta, hogy ő mindenképpen felakasztja magát.  Ennek érdekében, ami madzagot, zsinórt, spárgadarabot, bármit látott, azt összegyűjtött, hogy  összekötözze, és aztán majd valahova felakassza magát. Az oroszok, amikor elfoglaltak egy helyet a városban, akkor az első dolguk az volt, hogy kiépítették a telefonhálózatukat. Hosszú huzalokkal az udvaron. Jött az öregasszony, és elvágta. Erre az oroszok éktelen haragra gerjedtek, – joggal ugye,- hogy ők onnan az isten háta mögül jöttek minket felszabadítani. Azt hitték, hogy ez egy ilyen ellenséges dolog, és az egész társaságot,
- mondjuk 80 vagy 120 embert, – a falhoz állították. Engem is, anyámat is azzal, hogy 5 percen belül sortűzben mindenkit kivégeznek, mert hát nyilván beültetett nácik vagyunk,
„ál-zsidók”. Egyetlen ember volt, aki megmozdult, az anyám, aki odament az orosz parancsnokhoz, és azon a két idegen nyelven, amin  beszélni tudott, németül és franciául próbálta elmagyarázni, hogy ez az öregasszony, aki elvágta, nem normális. Mutatta, hogy fel akarta akasztani magát. Mi zsidók vagyunk, mi élni akarunk. Az orosz parancsnok látta ezt a teljes átélést és az egész rémséget megértette. Elvette az öregasszony ollóját,- most az is ott van az asztalon,- és átadta anyámnak, megveregette a vállát. Azt mondta, hogy „batur!”

Ez az olló volt az öregasszonynál

(S.K.-val készített interjú részlete)

Édesanyám csodálatosan erős egyéniség volt. 1945. január 3-án vittek bennünket a gettóba, a Légrády Károly utcai portugál védett házból. Én akkor még nem töltöttem be a nyolcadik évemet.

Édesanyám az egész 44-es szörnyű kálvária alatt borzasztó fontosságot tulajdonított egy pár ékszerdarabjának, amikkel, Isten segítségével a túlélést próbálta biztosítani. Volt egy kis termoszunk, egy teás termosz, aminek a betétjét ki lehetett szedni és az aljára tett különböző ékszerdarabokat. És persze magába a betétbe pedig teát. Ezzel a kis termosszal mentünk, vagyis vittek, hajtottak minket a Nyár utcába, a gettóba.

A családból csak ketten mentünk, mindenki mást deportáltak, senki nem is jött vissza. Az én édesapám 39. januárban, a két éves születésnapomon halt meg. Édesanyám később újra férjhez ment, szegény nevelőapámat deportálták, Mauthausenben halt meg.

Szóval, mentünk a gettóba és nekem kellett ölelni a termoszt. Persze egy hét éves gyerek is már mindenről fel volt világosítva ebben az időben, tehát pontosan tudtam, hogy mi történik velünk, hova megyünk. És akkor, amikor odaértünk, a nyilas mindent, ami még mozgatható volt, elvett. És el akarta venni a termoszt is.  Anyám ránézett a nyilasra és azt mondta, hogy „volna szíve ettől a szerencsétlen sovány kislánytól még azt a kis nyomorult teát is elvenni?” Azt mondja, jól van, vigye! Gyakorlatilag ebből építtette később újjá édesanyám a házat, mármint a termosz  tartalmából, mert a ház bombatalálatot kapott.

Ékszerek a termosz tartalmából

Egy menekülési kísérlet: portugál családi útlevél

Amikor még magyarok és hazafiak voltak:

Katonai szabadságos levél 1918

Katonai szabadságos levél 1918

Bolgár cár köszönőlevele:1938.

(V.G.-vel készített interjúsorozatból)

A nagymamám földbirtokos családból származott, hatan voltak testvérek. Mostanában találtam meg a levelezést arról, hogy a birtok egyik darabját egy kormányrendelet alapján föl kellett parcellázni, hogy házhely legyen. Tehát volt ez a kormányrendelet és a helyi elöljáróság jelölte ki, hogy melyik birtoktestet parcellázzák fel, mindenféle rajzok vannak, és a levelezés a 20-as évekből. Nem volt szívem kidobni.

A legidősebb fiútestvér, R. Károly lett ennek a birtoknak lényegében a kezelője.  Volt két gyereke, Andor és Antónia, mindketten orvosok voltak és mindketten külföldön kezdték a tanulmányaikat, a numerus clausus miatt. Az egyik Bolognában, a másik meg Bécsben. Akkor az emberek visszajöttek.

Egyik se házasodott meg. Antónia néni teljesen egedül élt, vele kicsit közelebbi volt a kapcsolatunk. Többször megfordultunk nála.

Az első feleségemmel jóban voltak. Egyszer csak szólt, hogy egy pajzsmirigy rák áttételt diagnosztizált magán a mellcsontjában. Ezt tudomásul véve élt a Antónia, aki röntgenorvos volt a János Kórházban, korábban pedig a Zsidó Kórházban.  És a röntgenorvosok ismert foglalkozási ártalma volt a pajzsmirigyrák, mert a nagy energiával sugárzó röntgencsőből a képernyő ólomüvege csak egy bizonyos területet takart ki, akkor gyakran érte a nyakat sugárzás, és az ólomkötény – amikor már lett egyáltalán ólomkötény-, az is gallér nélküli volt.

Antónia, amikor nyugdíjas lett, akkor elment a Visegrádi utcai rendelőintézetbe röntgenesnek. Katona Zsuzsa volt a főnöke, aki idősebb Hegedűs Lóránt református püspöknek volt a felesége.

Hegedűsék nagyon rendesek voltak vele, amikor beteg volt, akkor is tartották a kapcsolatot, és amikor már nem dolgozott és otthon volt, akkor gyakran hoztak a Hegedűs Lóránt gyerekei ennivalót a Antónia néninek hétvégére, meg ilyen-olyan alkalmakra. Egyszer ott voltam, akkor két gyerekkel beszélt kint az előszobában. Lehet, hogy az egyik a fiatalabb Lóránt volt.

Antónia néninek azt hiszem, én írtam fel először a Dolargant, aztán engedélyeztetni kellett, és valamelyik hétvégén megbeszéltük, hogy megemeli a dózist.

Elmentem a Petőfi Sándor utcába.  Ott lakott, azt hiszem a 2-ben. Nyomom a csengőt, semmi. Nézem, bent van a kulcs. Rúgom, döngetem – kijön a szomszéd. Kétszárnyú üvegajtó volt, rajta ráccsal, és csak kilinccsel volt bezárva. Na, végül a szomszéd hozott egy laposfogót, és egy idő után valahogy kinyitottuk az ablakot és akkor benyúltam. Bementem, nagy hall volt, utána volt az ebédlő, jobbra nyílt a hajdani rendelő, balra meg a hálószoba. És hát égett a hálószobában a villany és Antónia ott feküdt holtan az ágyon keresztben.

Szerencsétlen tűrt, tűrt, majd elhatározta, hogy öngyilkos lesz. És hogy lesz egy orvos öngyilkos? Ugye ott volt a következő heti Dolargan, azt felszívta egy fecskendőbe, a felét, mert egyben nem tudta felszívni mind az összes ampullát. Vette a fertőtlenítőt, fertőtlenített. Reflex. Beadta. Én egyik kezében vattával, másik kezében a fecskendővel találtam meg.

Volt egy cédula kitéve, hogy ne haragudjatok, nem bírtam tovább, hagyjatok meghalni.

Kiderült, hogy egy nyaralót és a lakása berendezési tárgyait hagyta a hitközségre, azzal a kikötéssel, hogy eltemetik és gondozzák a sírját öt vagy tíz évig és beletemetik a testvére sírjába.

Igen ám, de azt mondták a zsidók, hogy miután hamvasztják, ők nem adnak szertartást.  De ott a temetőhelyiség, csináljunk ott, amit akarunk. Ezt elmondtam Hegedűsnének.

Azt válaszolta, jó, majd a férjem eltemeti.  Eltemeti, ne aggódjak!

Hamvasztás után kitűzték a temetés időpontját, és Hegedűs Lóránt püspök úr, szabályosan, héberül imádkozva eltemette Antónia nénit.

(V.G.-vel készült interjúsorozatból)

A nagyanyám testvérének az unokájáról beszélek, aki az én nemzedékem. Ő Svédországban élt a bátyjával és a mamájával együtt. A kijutásának a története az érdekes. A mamája, az SKF svéd tulajdonú golyóscsapágy gyártó és ide forgalmazó cégnek volt a vezérképviselője. Ez a cég, ez az Üllői úton, nagyon közel a Kilián laktanyához üzemelt végig a kommunista időkben. Na, most a hölgy valamilyen üzleti útra kiutazott valamikor a ’40-es évek végén. A fia már kint volt Svédországban. De a lányát nem engedték vele. Azt itt tartották „zálogban”. Akkor volt valami olyan üzlete a magyar államnak, hogy vett egy vagon csapágyat. Ezek nagyon precíziós eszközök, és azt hiszem, hogy a műszergyártásban használták. Az SKF viszont azt mondta, hogy jó, rendben van, ki van fizetve az áru, be van csomagolva vagonba, de majd a Katika fogja elindítani, ha megérkezik ide.

Akkor nagy nehezen a Katikát kiengedték, de a lakásukat elvették, és a Kati nagyon emlegetett egy festményt, egy Fekete nevű festőnek az „Árverés a piktornál” című képét. Hogy azt tőle elvették. Hát mondtam, semmi akadálya, megkeresem.

Elmentem a Nemzeti Galériába, ahol nagyon udvarias és kedves hölgyek és urak megmutattak egy könyvet, azt mondták itt van, de nem elvéve lett, hanem bizományin keresztül megvették.

Amikor Kati Magyarországra jött, akkor egyeztettünk egy időpontot és felhozták a raktárból, és megnéztük a képet. Tényleg egy szegény festő festeget, és mögötte a holmiját árverezik el.  Kati mondogatta, hogy ezt elvették tőle. Nem, ezt el tetszettek adni a bejegyzés szerint. Itt aztán véget ért a beszélgetés, Kati mondta, hogy ha úgy lett volna, hogy letét vagy elvétel, akkor ő neki adta volna a Nemzeti Galériának. És végül abba maradt a képnézés is, mert én már nagyon untam, le lettünk fotózva, mindannyian elölről, hátulról, a kép körül.

(V.G.-vel készült interjúsorozatból)

Egy másik rokonom megnősült valamikor 60-as évek közepén. Sokáig albérletben laktak, az orvosnő feleségével, majd vettek egy lakást a Városmajori Klinika környékén. Akkor elég olcsón lehetett öröklakásokat vásárolni, kisebb beugróval, 1-2%-os kamatra.  Ő állatorvosit végzett, majd kutató lett a Sugárbiológiai Kutatóintézetben, és nagyon panaszkodott, hogy nem hagyják őt dolgozni, se kongresszusra járni, hogy olyan gondjai vannak, hogy nem kap a kutatásaihoz kísérleti állatot, stb. A feleségével együtt elmentek Jugoszláviába, és egyszer csak kiderült, hogy nem jöttek haza. Ezt úgy tudtuk meg, hogy a Margitszigeti szabadtéri moziba mentünk, s ott öt sorral arrébb ült egy barátom, és az kiabálta át, hogy a házaspár disszidált!

Na, most a történetet ezért érdemes elmesélni, mert úgy szól, hogy fél évvel előtte itt volt az ő apjának a testvére, aki Izraelben élt.  Amikor mondták neki, hogy itt nem boldogulnak,- az onkológián volt beosztott kórboncnok a kislány, a fiú meg a kutatóintézetben – a naiv izraeli állampolgár nagybácsi bement itt Pesten az izraeli követségre, hogy kérem, itt van az én unokaöcsém, szeretne kimenni, hogy tudnának segíteni? Erre gondolták, hogy ez egy provokátor, és nem mondtak el neki semmit.

De a bácsi még elment egy kicsit Svájcba, ott újra próbálkozott Bernben az izraeli követségen. Megkérdezték tőle, hogy van e fényképe a fiatalokról? Azt mondta valami van. –„Adja ide! Jöjjön be holnap.”  És akkor felírtak egy telefonszámot, hogy menjenek ki Jugoszláviába, menjenek el a határhoz, Fiumébe, onnét hívják fel ezt a telefonszámot a fiatalok. A többi el van intézve.

Így tettek. Kértek útlevelet, elmentek.  Fiúméban felhívták a telefonszámot, megkérdezték tőlük, hogy hol vannak? Megmondták, hogy melyik piacon. „Ott van egy vendéglő, üljenek le, várjanak. Igyanak meg egy kávét addig.”  Rövid ideig, ott üldögéltek, és egyszerre csak hátulról odatart a fiú elé valaki egy fényképet. „Ezek maguk?”  Berakták őket egy olasz rendszámú kocsiba, ahol még ültek ketten-hárman, és elindultak a jugoszláv-olasz határhoz. Kinyújtottak öt darab útlevelet, intettek nekik, hogy menjenek. Így kerültek ki Olaszországba. Akkor ők együtt vagy hét nyelvet tudtak. Sokat. És legnagyobb meglepetésemre Izraelből jelentkeztek. Akkor megkérdeztem tőlük idővel, hogyan kerültek oda? Azt mondták, hogy a legegyszerűbb volt odamenni. Két héten belül ott voltunk Izraelben, beraktak minket egy nyelvelőkészítő és nyelvtanuló táborba, onnét pedig elmentünk a világ legkiválóbb kutatóintézetébe, a Weizmann Intézetbe, ott kaptunk mind a ketten állást, lakást és egyenesen ment az életünk.

A Weizmann Intézet

(Részlet V.G.-vel készült interjúsorozatból)

Weisz Lipótnak és Khon Karolinának négy gyereke volt. A legidősebb volt Jenő, ő abban a korban kivételesen magasnak számító ember volt. Mindig csodálkoztam, hogy milyen magas, és apámék mondták, hogy szegény Jenő bácsi, milyen rossz neki, mert amíg lenyeli az ételt, kihűl mire a gyomrába ér!

A Jenő felesége volt Brüll Gertrúd, akinek a testvérét Rönének hívták. Röné férje Dabasi Halász Ferenc, keresztény ember volt. A Röné, mint árja párja, mentességet élvezett, és a férjével, valamint az apjával együtt, a Regent-házban éltek. A Dabasi Halász volt a házparancsnok, és számtalan üldözött volt ott, akiken Dabasi Halász segített.

Julius Brüll 1896 okt. 29. Wien- lakcím igazolás

Születési bizonyítvány a Pardubitzi Rabbinátus igazolása 1902 keltezéssel Julius Brüll Berta lányának születéséről/ 1897.ápr. 8

Ha ma leszállunk a Mechwart ligetnél, fölfele nézünk, két fehér ház van jobb és bal oldalt. Bal oldalt van az önkormányzatnak az ügyfélszolgálata, jobb oldalt pedig egy bérház, az alján egy bankkal. Na, most ott a mai épületnél valamivel nagyobb, jobban az úttest felé kinyúló, hatalmas bérpalota volt. Ami valamikor a harmincas-negyvenes évek fordulóján épült. Úgynevezett bombabiztos beton óvóhelye volt. Ez volt a Regent ház.

Az épület földszintjén egy nagy, üvegfalú étterem volt, erről kapta a nevét a ház. Budapest ostromakor, mikor bezárult már a gyűrű, elkezdték a németek az Egyiptom óta magukkal hurcolt rengeteg lőszert behordani az étterembe.  A ház lakói ismételten kunyeráltak, meg tiltakoztak, hogy vigyék ki innét, de hiába.  Úgy, hogy egyszer csak felrobbant. Akkora volt a robbanás, hogy itt a Margit körúton, az Alkotás utca, Csörsz utca sarkánál- a mai Mol helyén-, ahol bujkáltunk, hallottam a robbanást. Nem tudtuk, hogy mi történt, de különbözött a szokásos bombáktól, belövésektől. Az után az ostrom után már megtudtuk. És ott pusztult a Röné, meg a Dabasi Halász, meg sokan mások.

A felrobbant Regent ház

Itt nem ér véget a történet, mert náluk volt a családi kincses doboz. 1947-ben, vagy 48-ban kezdték a romokat kitakarítani. Rengeteg történet járt arról, hogy ott mi pénzek vannak, a bank széfjében, és másutt. Tehát nagy figyelem szegeződött a romeltakarításra, és az én nagynéném- ugye az apám legidősebb testvérének a felesége-, a Trude, akiről majd külön szó esik, ott állt és nézte a romeltakarítást, amíg meg nem találták a testvérét, a férjével kézen fogva az ágyban. A robbanás olyan nagy erejű volt, hogy állítólag ezerháromszáz fokos hőség volt, ott azonnal mindenki meghalt. A két holttest maradványait kiadták, a kazettát, amit megtalálták, nem.

1957-ig küszködött a Jenő nagybátyám, hogy visszakapja a kazetta tartalmát, mert ezerszer igazolta, hogy mi volt benne, kié, hogyan, de ezt sehogy se akarták. Először a rendőrségen volt, itt a második kerületi kapitányságon, majd az ÁVO-nál, és végül azt a felvilágosítást kapta 57-ben, hogy letétbe volt helyezve a Pénzjegynyomdában az ékszeres doboz, és az októberi ellenforradalmi események kapcsán eltűnt onnan. Ezt el is hiszem, de ki vihette el? Hát ez teljesen világos, hogy az ÁVO-sok, meg ez a bagázs, aki oda letette. Na, most megvan a lista, nem is merem megbecsülni, de úgy érzem, ha ma eladnám, nem ezt a lakást tudnám csak megvenni belőle.

V. Jenő és a Gertrúd pedig a Margit körútnak a sarkán laktak, ott ahol az OTP van most, és azt a házat teljes egészében lebombázták. De ők ekkor az újlipótvárosi gettóban voltak, és amikor visszajöttek, akkor megvettek egy félig romos lakást, amit helyrehoztak, és ott pár évig éltek. Azért csak pár évig, mert Jenő bácsi úgynevezett textiles volt, aki elkezdett nyüzsögni a felszabadulás után, és az elhagyott német javak egyike volt a Váci Textilművek, aminek ő az igazgatója lett. Ahol mindjárt rendet akart csinálni, de rövidesen, a párttitkár javaslatára úgy kivágták, mind a huszonegyet. Azután Jenő bácsiból lett a Corvin Áruház textilosztályának anyagbeszerzője. A Trude néni pedig négy nyelven tudott, ő nyelvórákat adott abban az időben.

Amikor jött a kitelepítések ideje, egyszer csak – 50 végén azt hiszem -, becsöngettek a Trude néniékhez, hogy holnap jövünk magukért, ennyi négyzetméteres szobát kapnak majd. Most az egy nagy, 90 négyzetméteres lakás volt, amibe összeszedtek bizonyos megmaradt értékeket, meg vettek mindenféle szép dolgot, ami akkoriban még nem volt mindennapi gyakorlat. A lakásban például volt úgynevezett kazános etázsfűtés, és villanybojler, stb.

Na, most az én anyai nagyapám, nagyon ügyes ember volt, porcelánkereskedő volt, és tudott csomagolni. Úgy hogy a családban itt-ott összeszedtünk ládákat, ezt-azt, mert akkor ugye faládákba csomagoltak még, nem kartonpapír dobozokba, és a nagyapámmal mi csomagoltunk. 50-ben, voltam 14 éves. És raktuk össze a cuccokat. Jött egy hölgy, a Bizományi Áruházból, és a rengeteg nippet, vázát, porcelánt taxival elvittük a Royalba, ott volt egy felvevőhely. Sokáig volt ott egy bizományi, a cukrászda helyén. Aztán a zongorájukat is elvitték, egy nagy hangversenyzongorájuk volt. Estére össze volt csomagolva, mi hazamentünk, és őket elvitték valamilyen jász faluba.

És a történet itt kezd kihegyesedni, mert a Jenő bácsi,- említettem, hogy nagy harcos volt-, kiderítette, hogy őket az akkori törvények alapján, – mert ugye a kommunizmusban mindenre hoztak törvényt- nem lehetett volna kitelepíteni, mert sem nagykereskedők, sem földbirtokosok nem voltak. Úgy hogy elérte, hogy visszahozták. Közben azonban a lakásába Sz. elvtárs, ávós ezredes betelepedett.  Jenő bácsi nem tudott visszaköltözni a lakásába, először abban a házban volt az albérletük, ahol ma Radnóti özvegye lakik. De ezt akkor nem tudtam, csak utólag raktam össze.

Aztán kaptak egy lakást, a Vígszínháznál, ha szembe állok vele, balra. A Vígszínházra, és Körútra néző két szoba-hallos lakást. Akkor volt egy törvény, hogy ha megfelelő cserelakást tudok felmutatni, akkor beköltözhetek a saját régi ingatlanomba, és köteles a lakó a cserelakásba kiköltözni. Erre a törvényre hivatkozva mondta Jenő bácsi Sz. elvtársnak, hogy mars, kifelé! Sz. elvtárs beintett, erre a Jenő bácsi beperelte. A bíró pedig kérdezte, hogy Sz. elvtárs, miért nem fogadja el a lakást? Nincs kert! Mondta a bíró, hogy ez nem meghatározó, tessék kiköltözni. Hogy a bíró ki volt, hogy volt, azt nem tudjuk. Tény, hogy Jenő bácsi, Trude néni visszakerültek a lakásukba.

(V.G.-vel készült interjúsorozat alapján)

A V. család több mint kétszáz éve élt bizonyíthatóan Magyarországon, lehet, hogy már régebben is, de abból a korból nem lelhetők már fel dokumentumok.

A családban volt suszter, ügyvéd, orvos, földbirtokos, kereskedő, pék, varrónő, mindenféle más foglalkozású, és mind úgy tudták, hogy bár zsidó származásúak, de ide tartoznak, magyarok.

Sokáig megbecsült polgárok is voltak, míg nagyot fordult a világ. Már nem tekintették őket magyarnak, az állam hivatalosan is kirekesztette, majd üldözte őket.

A csillagos házban elsősegélyt adó személyek jelzése. Vörös kereszt -zsidóké sárga alapú-, a kikeresztelkedetteké fehéralapú- karszalagon

Farkaskölyök" kiscserkész nyakkendő

A háború előtt az újlipótvárosi zsidó fiatalok a „Toldi Miklós „csapatban vettek részt. Ebben a legkisebbek a „Farkaskölyök” kiscserkész csoportot alkották. Rajvezetőjüket „Akelának” nevezték.

A nyilas időkben betiltották a zsidó cserkész egyesületeket, de a háború után a kivándoroltak Amerikában újjá szervezték. Néhány évente képviselőik-idős emberek- még manapság is ellátogatnak budapesti összejövetelekre. Az ő „Ösvény. Toldi Híradó” 2012 évi weboldalukon olvasható a zsidó fiatalok kizárásának története:

A magyar cserkészvezérkar 1940. december 15-én rendezte meg a szövetség egyik  legdrámaibb közgyűlését. Éry Emil országos ügyvezető elnök vezette be a „vitát”.   A küldöttek az alapszabály további módosítására vonatkozó javaslatokat hozzászólás nélkül, egyhangúan elfogadták, így többek között azt a korrekciót is, amely így hangzott: „A szövetség krisztusi világnézetű és magyar nemzeti alapon áll.” A kissé dodonai szöveg azt a realitást takarta, hogy a zsidókat 1940. december 15-én kiebrudalták a Magyar Cserkészszövetségből.

Mai nap"42.11.19. Rendelet a zsidó hadkötelesek behívásáról (1-2.lap)

A Pesti Magyar Banknál letétbe helyezett értékek

A Zsidó Hitközség választási regisztrációra hívja fel a polgárokat 1939-ben

Helyhatósági igazolás választás céljára (1940-41)

Brüll Gyula hadikölcsön kötvénye: 1917