(S.K.-val készült interjú részlete)
Amikor nekünk 1944 június elején Budáról el kellett menni a csillagos házba Pestre, akkor gyakorlatilag szinte mindent otthon kellett hagynunk, csak valami egész kevés dolgot vihettünk magunkkal. Egy részét az ingóságainknak a szomszédok és a házmester gondjaira bíztuk. A többit azt bezsúfoltuk a gyerekszobába. Anyámnak a háború előtt nagyon jól ment, egy nagy ruhaszalonja volt. Mint sok háború előtti polgári zsidó családnak volt 24 személyes ezüst étkészlete, Herendi porcelán étkészlete, festmények, perzsaszőnyegek. Ez mind bekerült a gyerekszobába. A zongorám is ott maradt.
Aztán utóbb kiderült, hogy alighogy elmentünk, a kedves szomszédok rögtön jöttek, és amit lehetett, azt elvittek. Aztán beköltözött ide egy csendőr ezredes a családjával, majd később monori menekültek, mert kibombázták őket. Ők aztán még az oroszok bejövetele előtt elhagyták a házat. Az oroszok egy istállót rendeztek be a házban, a kertben, a cseresznyefához kötözték a lovakat, le is rágták a kérgét. Az egyik, kertből nyíló szobából lett a nagy istálló, ahol még évekkel később is iszonyatos bűz volt, mert derékig ért a lótrágya, beleivódott az alapzatba – hiába cseréltettük ki a parkettát.
Visszajöttünk, és hát persze szinte semmit nem találtunk meg, a ház le volt alaposan rombolva. Anyám kérdezgette a szomszédokat, hogy nem tudnak-e valamit az itt hagyott dolgokról. Ezüst, meg szőnyegek? Mondták, hogy ők semmiről! És szörnyű, ami magukkal történt! És akkor valaki megemlítette, hogy itt vannak ezek a monoriak, akiket kibombáztak, majd a háború végén visszamentek Monorra.
Anyám a nyár folyamán egy vonattal, annak is a tetején, – így utaztak akkor az emberek -, elment Monorra. Megtalálta rövidesen a családot. Nagyon kedvesen fogadták, hogy ó, hát hogy örülnek, hogy visszajöttünk. Meg, ők hogy vigyáztak a házunkra, lakásunkra. Meghívták anyámat ebédre is, és akkor az ebéd végén anyám szépen megkérdezte, hogy „nem tudnak-e véletlenül a szőnyegeimről?” Volt 18, elég értékes perzsaszőnyeg. Nem, ők ilyennel nem találkoztak, nem is tudják, hogy mi az. És akkor anyám csendesen megszólalt, hogy „aki az én nehezen megszerzett dolgaimat eltulajdonította, amiért én is és a beteg uram is véres verejtékkel megdolgoztunk, azt nagy szerencsétlenség fogja érni.” Ekkor a háziasszony elsápadt, felállt, elment az egyik rekamiéhoz, felemelte az ágyneműtartót és abból kigurult két vagy három perzsaszőnyeg. Ezek egyike van itt nálunk a falon.
Az egyik perzsaszőnyeg, ma már falidísz
