(S.K.-val készült interjú részlete)
Akiről szó van, az a csengeri csodarabbi volt. Az én ükapám, ha jól számolom. Édesanyám dédapja. Ez az ember valamikor a XIX. század elején-közepén működhetett Csengeren. Ez közvetlenül a román határon van, ma is létező magyar helység. Nagyon szeretném megtalálni a csodarabbi nyomait, próbáltam is már teljesen amatőr módon nyomozni, de egyelőre semmi. Ő nagyon érdekes és híres ember volt ezen a vidéken, aki sok minden jót tett, és sok minden olyat csinált, ami szokatlan.
Élt ott a környéken egy nagy uraság, nagy földesúr. Volt egy 12-13 éves fia, aki nem beszélt. Egy szót se. Ez a nagyon gazdag földesúr vitte ahova csak bírta a fiút, külföldre is és próbálta neves orvosokkal gyógyíttatni, eredmény nélkül. És akkor valaki egyszer megemlítette, hogy él itt Csengeren ez a csodarabbi, vigye el hozzá. Mire a földesúr fogta magát és elvitte. Elment a rabbihoz, aki azt mondta, hogy üljön le a tornácon, ő meg bevitte a gyereket a szobájába, ahol egy nagy íróasztal állt, rajta rengeteg könyv, ahogy az egy rabbihoz illik. Egy pár vadászfegyver is lógott a falon. A rabbi leült az íróasztala mögé, a gyereket leültette a szobában és beletemetkezett ott az irományaiba. Nem is törődött a gyerekkel, hozzá se szólt, egy árva szót se. És amikor már ez már jó darabig tartott, egyszer csak lekapott egy fegyvert a falról és rászegezte a srácra. Az elkezdett ordítani, hogy „Apám! Ez az ember engem meg akar ölni!” Szóval megszólalt! Persze a földesúr iszonyú boldog volt, mondta, hogy bármit kérhet tőle a rabbi, megadja.
A rabbi meg azt válaszolta, hogy neki nem kell pénz és nem kell semmi föld, meg ilyesmi, csak egyet kér, hogy az ottani környék zsidóit szabadítsa fel. Mert akkor még röghöz kötöttek voltak a zsidók. Ez még nyilván a kiegyezés előtt történt, talán még a forradalom előtt is.
Ez a csodarabbi később is szerepel még a családi legendáriumban, onnan maradt fenn ez az egész história, ugye hát a zsidóknál a fiúgyerek az, aki számít. Azt hiszem, a mai napig is így van ez.
Hogy ennek a csodarabbinak volt-e fia, azt nem tudom, de mindenesetre a legidősebb gyereke lány volt. Egy Milli nevű lány, aki, amikor felserdült, akkor ahelyett, hogy egy rabbi jó lányához illően egy rabbi gyerekéhez ment volna feleségül, fogta magát és egy festőhöz ment. Egyszerűen a festő megszöktette Millit, mert hát az apa hallani sem akart a házasságról. Ez akkora tragédia volt a csodarabbi életében, hogy meggyászolta a lányát, megszaggatta a ruháját, neki nincs többé lánya, meghalt.
De ez a házasság a festő és a Milli között, rendkívül jól sikerült. Olyannyira, hogy 16 gyerekük született. (Egyikük az én nagyanyám, tehát édesanyám édesanyja.) Elkerültek Désre, ami most már Románia, de Csengertől nincs nagyon messze.
Teltek az évek, akkor egyszer csak egy delegáció megkereste Millit és elmondták neki, hogy az édesapja — aki ugyan őt meggyászolta, de hát azért teljesen nem felejtette el, — meghalt és hagyott rá egy elképesztően csodálatos kegytárgyat. Ez egy gyönyörű ékszer volt, egy eléggé nagy szőlőfürt, igazgyöngyökből és drágakövekből kirakva. Tényleg páratlan darab volt.
Kiderült, hogy miután sokáig nem tudták, Milli hol él, él-e egyáltalán, ezért a gyülekezet megtartotta és a Tóra mellett őrizte, így mellette imádkoztak éveken keresztül. Kutattak a lány után, hogy hol is lehet. Végül kiderítették, hogy Désen lakik, és nagy családja van. Boldogok voltak, átadták neki az apai örökségét. De hát akkor — gondolom, úgy 1910 körül — Milli már elég idős volt, csomó unokája is született. Ekkoriban az egyik sarj, aki roppant élelmes volt, azt mondta, hogy ezt az örökséget el kell osztani a család között. Szétdarabolták ezt a fantasztikus ereklyét. Tényleg mindenki kapott belőle valamit. Anyám is, aki ekkoriban 10-12 éves lehetett, egy kis karkötőt, amire fel volt applikálva egy jó pár igazgyöngy meg talán drágakő is. Ezt az ékszert ő hordta is hosszú ideig, amíg a gyöngyök le nem peregtek. De maradt a csodarabbi gyöngyéből két szem, és ez átvészelt mindent.
Családi talizmánunk a mai napig is. Annyira fontos számunkra, hogy a csodarabbi gyöngye mindig ott van életünk nagyobb eseményein, esküvőkön, a gyerekszületéseknél. Lényeges alkalmakkor édesanyám mindig belevarrta a ruhámba, a fiam legfontosabb vizsgáinál pedig én varrtam bele a zakójába. Minden műtétnél ott van valamelyik drukkoló családtagnál. Anyám halottas ágyán is ott volt. Így a csodarabbi ma is közöttünk él.
