(S. K.-val készült interjú részlete)
A gettóban egy kis, földszintes házba vittek, melynek szobái a földes alapú udvarból nyíltak. A Nyár utca 20. alá, ahol egy helyiségbe legalább 30-an zsúfolódtunk be. Fűtés nem volt, pedig nagyon kemény tél volt akkor. Volt ott egy pince is, ahova anyám soha nem akart lemenni a légitámadásokkor, mert azt mondta, annyira fél a tetvektől, hogy jobban, mint a légitámadástól. Úgyhogy mi mindig fenn maradtunk. De január 18-án éjszaka jött a házparancsnok és azt mondta, hogy most már ne bolondozzon asszonyom, le kell menni ezzel a gyerekkel, mert ma éjjel szörnyű támadások lesznek. Már tudtuk, hogy ott a környező házakban a nyilasok végigjártak, megölték az összes ott lévő gettólakót, és állítólag három vagy négyháznyira voltak tőlünk ezen az éjszakán. Hát anyám erőt vett magán és lementünk a pincébe. Jöttek mondani, hogy vigyázzanak, senki, semmiféle érzelmet ne nyilvánítson, mert rengeteg provokátor van, tehát nyilasok, németek úgy tesznek, mintha oroszok lennének, szóval ebből még játékot is csináltak ráadásul. No, hajnalban viszont nyílt a légópince ajtaja, és bejöttek egész fiatal orosz katonák. Hát az én anyámnak nem kellett sok, odament előre és megcsókolta a 17 év körüli orosz katonagyereket, hogy felszabadított. Mire az letépte a sárga csillagot róla.
Ezek után egy váratlan és majdnem tragikus fordulat következett: Jó ég tudja hányan lehettünk abban a több helyiséges házban. Volt egy öregasszony is, akinek, szegénynek minden hozzátartozóját megölték. A néni meg is hibbant ebben az egész borzalomban. És elhatározta, hogy ő mindenképpen felakasztja magát. Ennek érdekében, ami madzagot, zsinórt, spárgadarabot, bármit látott, azt összegyűjtött, hogy összekötözze, és aztán majd valahova felakassza magát. Az oroszok, amikor elfoglaltak egy helyet a városban, akkor az első dolguk az volt, hogy kiépítették a telefonhálózatukat. Hosszú huzalokkal az udvaron. Jött az öregasszony, és elvágta. Erre az oroszok éktelen haragra gerjedtek, – joggal ugye,- hogy ők onnan az isten háta mögül jöttek minket felszabadítani. Azt hitték, hogy ez egy ilyen ellenséges dolog, és az egész társaságot,
- mondjuk 80 vagy 120 embert, – a falhoz állították. Engem is, anyámat is azzal, hogy 5 percen belül sortűzben mindenkit kivégeznek, mert hát nyilván beültetett nácik vagyunk,
„ál-zsidók”. Egyetlen ember volt, aki megmozdult, az anyám, aki odament az orosz parancsnokhoz, és azon a két idegen nyelven, amin beszélni tudott, németül és franciául próbálta elmagyarázni, hogy ez az öregasszony, aki elvágta, nem normális. Mutatta, hogy fel akarta akasztani magát. Mi zsidók vagyunk, mi élni akarunk. Az orosz parancsnok látta ezt a teljes átélést és az egész rémséget megértette. Elvette az öregasszony ollóját,- most az is ott van az asztalon,- és átadta anyámnak, megveregette a vállát. Azt mondta, hogy „batur!”
Ez az olló volt az öregasszonynál
