(S.K.-val készített interjú részlete)
Édesanyám csodálatosan erős egyéniség volt. 1945. január 3-án vittek bennünket a gettóba, a Légrády Károly utcai portugál védett házból. Én akkor még nem töltöttem be a nyolcadik évemet.
Édesanyám az egész 44-es szörnyű kálvária alatt borzasztó fontosságot tulajdonított egy pár ékszerdarabjának, amikkel, Isten segítségével a túlélést próbálta biztosítani. Volt egy kis termoszunk, egy teás termosz, aminek a betétjét ki lehetett szedni és az aljára tett különböző ékszerdarabokat. És persze magába a betétbe pedig teát. Ezzel a kis termosszal mentünk, vagyis vittek, hajtottak minket a Nyár utcába, a gettóba.
A családból csak ketten mentünk, mindenki mást deportáltak, senki nem is jött vissza. Az én édesapám 39. januárban, a két éves születésnapomon halt meg. Édesanyám később újra férjhez ment, szegény nevelőapámat deportálták, Mauthausenben halt meg.
Szóval, mentünk a gettóba és nekem kellett ölelni a termoszt. Persze egy hét éves gyerek is már mindenről fel volt világosítva ebben az időben, tehát pontosan tudtam, hogy mi történik velünk, hova megyünk. És akkor, amikor odaértünk, a nyilas mindent, ami még mozgatható volt, elvett. És el akarta venni a termoszt is. Anyám ránézett a nyilasra és azt mondta, hogy „volna szíve ettől a szerencsétlen sovány kislánytól még azt a kis nyomorult teát is elvenni?” Azt mondja, jól van, vigye! Gyakorlatilag ebből építtette később újjá édesanyám a házat, mármint a termosz tartalmából, mert a ház bombatalálatot kapott.
Ékszerek a termosz tartalmából
Egy menekülési kísérlet: portugál családi útlevél
Amikor még magyarok és hazafiak voltak:
Katonai szabadságos levél 1918
Katonai szabadságos levél 1918
Bolgár cár köszönőlevele:1938.
