(S.K.-val készült interjú részlete)
Édesapám családja Nógrád megyében, egy kis faluban élt. Ott született édesapám, meg az összes gyerek, mind a hat. Édesapám optikus lett, két fivére pedig ékszerész, ékszerkészítő. Egyikük Pesten élt, – ő később Mauthausenből, egyedül a családból visszajött – a másik fiútestvér pedig Franciaországba ment még a ’20-as évek végén.
A többi három testvér ott maradt a szülői házban. A legidősebb fiú, Jenő, egy „szent ember” volt, aki rendkívül vallásos volt, egy kis imatermet is berendezett saját Tórával. A faluban volt egy vegyesboltja, ahol — korabeli szokás szerint — mindent árultak a cipőpertlitől a lisztig. Ez a kis nógrádi falu rendkívül szegény volt. Nyomorogtak az emberek. Jenő szinte az egész falunak hitelbe adott mindent, hogy enni tudjanak adni a gyerekeknek. Tejet, zsírt, kenyeret, és ami kellett. Anyám mondta, hogy a háborút közvetlenül megelőzően húszezer pengő kintlévősége volt, egy házat lehetett volna venni azon. Tudta, hogy soha, senki nem fogja neki megadni. Dolgozott látástól vakulásig. Hogy pontosan hogy’ is szerezte be a dolgokat, nem tudom.
Sokszor voltam kisgyerekkoromban náluk, a családnál, onnan tudom, hogy milyen volt egy vallásos péntek este meg a szombat. Mert a városban mi csak a nagy ünnepeket ültük meg. Ott viszont a péntek esti csavart gyertyával az egész család körbe járt a házban, amikor a szombatot köszöntötték. Betartották azt is, hogy a szombati napot pihenéssel kell tölteni, mindent előre megfőztek.
1944-ben ebben a faluban, azok az emberek, akik addig az életüket köszönhették Jenőnek, a gettóba vitel előtt iszonyatosan megkínozták, olyannyira, hogy tüzes vassal a körme alá és a nemi szervébe döftek, hogy mondja el, hova tette a kincseit.
Nemhogy kincsei nem voltak a szerencsétlen embernek, hanem csak adósai.
Ezek után gettóba vitték majd Auschwitzba deportálták két kisgyerekével és a feleségével együtt. Mindnyájukat megölték. Másik fivérének meg a húgának és annak két gyerekének, férjének ugyanez lett a sorsa.
Testvérek - legelől a boltos
