(V.G.-vel készített interjúsorozatból)
A nagymamám földbirtokos családból származott, hatan voltak testvérek. Mostanában találtam meg a levelezést arról, hogy a birtok egyik darabját egy kormányrendelet alapján föl kellett parcellázni, hogy házhely legyen. Tehát volt ez a kormányrendelet és a helyi elöljáróság jelölte ki, hogy melyik birtoktestet parcellázzák fel, mindenféle rajzok vannak, és a levelezés a 20-as évekből. Nem volt szívem kidobni.
A legidősebb fiútestvér, R. Károly lett ennek a birtoknak lényegében a kezelője. Volt két gyereke, Andor és Antónia, mindketten orvosok voltak és mindketten külföldön kezdték a tanulmányaikat, a numerus clausus miatt. Az egyik Bolognában, a másik meg Bécsben. Akkor az emberek visszajöttek.
Egyik se házasodott meg. Antónia néni teljesen egedül élt, vele kicsit közelebbi volt a kapcsolatunk. Többször megfordultunk nála.
Az első feleségemmel jóban voltak. Egyszer csak szólt, hogy egy pajzsmirigy rák áttételt diagnosztizált magán a mellcsontjában. Ezt tudomásul véve élt a Antónia, aki röntgenorvos volt a János Kórházban, korábban pedig a Zsidó Kórházban. És a röntgenorvosok ismert foglalkozási ártalma volt a pajzsmirigyrák, mert a nagy energiával sugárzó röntgencsőből a képernyő ólomüvege csak egy bizonyos területet takart ki, akkor gyakran érte a nyakat sugárzás, és az ólomkötény – amikor már lett egyáltalán ólomkötény-, az is gallér nélküli volt.
Antónia, amikor nyugdíjas lett, akkor elment a Visegrádi utcai rendelőintézetbe röntgenesnek. Katona Zsuzsa volt a főnöke, aki idősebb Hegedűs Lóránt református püspöknek volt a felesége.
Hegedűsék nagyon rendesek voltak vele, amikor beteg volt, akkor is tartották a kapcsolatot, és amikor már nem dolgozott és otthon volt, akkor gyakran hoztak a Hegedűs Lóránt gyerekei ennivalót a Antónia néninek hétvégére, meg ilyen-olyan alkalmakra. Egyszer ott voltam, akkor két gyerekkel beszélt kint az előszobában. Lehet, hogy az egyik a fiatalabb Lóránt volt.
Antónia néninek azt hiszem, én írtam fel először a Dolargant, aztán engedélyeztetni kellett, és valamelyik hétvégén megbeszéltük, hogy megemeli a dózist.
Elmentem a Petőfi Sándor utcába. Ott lakott, azt hiszem a 2-ben. Nyomom a csengőt, semmi. Nézem, bent van a kulcs. Rúgom, döngetem – kijön a szomszéd. Kétszárnyú üvegajtó volt, rajta ráccsal, és csak kilinccsel volt bezárva. Na, végül a szomszéd hozott egy laposfogót, és egy idő után valahogy kinyitottuk az ablakot és akkor benyúltam. Bementem, nagy hall volt, utána volt az ebédlő, jobbra nyílt a hajdani rendelő, balra meg a hálószoba. És hát égett a hálószobában a villany és Antónia ott feküdt holtan az ágyon keresztben.
Szerencsétlen tűrt, tűrt, majd elhatározta, hogy öngyilkos lesz. És hogy lesz egy orvos öngyilkos? Ugye ott volt a következő heti Dolargan, azt felszívta egy fecskendőbe, a felét, mert egyben nem tudta felszívni mind az összes ampullát. Vette a fertőtlenítőt, fertőtlenített. Reflex. Beadta. Én egyik kezében vattával, másik kezében a fecskendővel találtam meg.
Volt egy cédula kitéve, hogy ne haragudjatok, nem bírtam tovább, hagyjatok meghalni.
Kiderült, hogy egy nyaralót és a lakása berendezési tárgyait hagyta a hitközségre, azzal a kikötéssel, hogy eltemetik és gondozzák a sírját öt vagy tíz évig és beletemetik a testvére sírjába.
Igen ám, de azt mondták a zsidók, hogy miután hamvasztják, ők nem adnak szertartást. De ott a temetőhelyiség, csináljunk ott, amit akarunk. Ezt elmondtam Hegedűsnének.
Azt válaszolta, jó, majd a férjem eltemeti. Eltemeti, ne aggódjak!
Hamvasztás után kitűzték a temetés időpontját, és Hegedűs Lóránt püspök úr, szabályosan, héberül imádkozva eltemette Antónia nénit.
