(V.G.-vel készült interjúsorozatból)
A nagyanyám testvérének az unokájáról beszélek, aki az én nemzedékem. Ő Svédországban élt a bátyjával és a mamájával együtt. A kijutásának a története az érdekes. A mamája, az SKF svéd tulajdonú golyóscsapágy gyártó és ide forgalmazó cégnek volt a vezérképviselője. Ez a cég, ez az Üllői úton, nagyon közel a Kilián laktanyához üzemelt végig a kommunista időkben. Na, most a hölgy valamilyen üzleti útra kiutazott valamikor a ’40-es évek végén. A fia már kint volt Svédországban. De a lányát nem engedték vele. Azt itt tartották „zálogban”. Akkor volt valami olyan üzlete a magyar államnak, hogy vett egy vagon csapágyat. Ezek nagyon precíziós eszközök, és azt hiszem, hogy a műszergyártásban használták. Az SKF viszont azt mondta, hogy jó, rendben van, ki van fizetve az áru, be van csomagolva vagonba, de majd a Katika fogja elindítani, ha megérkezik ide.
Akkor nagy nehezen a Katikát kiengedték, de a lakásukat elvették, és a Kati nagyon emlegetett egy festményt, egy Fekete nevű festőnek az „Árverés a piktornál” című képét. Hogy azt tőle elvették. Hát mondtam, semmi akadálya, megkeresem.
Elmentem a Nemzeti Galériába, ahol nagyon udvarias és kedves hölgyek és urak megmutattak egy könyvet, azt mondták itt van, de nem elvéve lett, hanem bizományin keresztül megvették.
Amikor Kati Magyarországra jött, akkor egyeztettünk egy időpontot és felhozták a raktárból, és megnéztük a képet. Tényleg egy szegény festő festeget, és mögötte a holmiját árverezik el. Kati mondogatta, hogy ezt elvették tőle. Nem, ezt el tetszettek adni a bejegyzés szerint. Itt aztán véget ért a beszélgetés, Kati mondta, hogy ha úgy lett volna, hogy letét vagy elvétel, akkor ő neki adta volna a Nemzeti Galériának. És végül abba maradt a képnézés is, mert én már nagyon untam, le lettünk fotózva, mindannyian elölről, hátulról, a kép körül.
