(M.P. elbeszélése)
1944 volt, akkor én már 4 éves voltam.
Apám munkaszolgálatos volt valahol, be voltak már meszelve a lakás ablakai a Margit utcában, Szegeden.
Akkor összeszedték a zsidókat, és elkezdték őket transzportokra osztani a szegedi téglagyárban. Anyámmal, nagynénémmel, és egy másik ismerőssel ott álltunk és vártunk a bevagonírozásra.
Rendcsinálás címén néha puskatussal nekiesett a csendőr valamelyik zsidónak. Egyszerre ott előttünk valakit hátba vágtak, amitől én úgy megijedtem, hogy összecsináltam magam. Akkor kérték a nők az őrt, engedje meg, hogy elvigyenek megmosni, ne így kelljen beszállni a vonatba. Megengedték, a nők pedig elvittek engem megmosdatni.
Mire visszaértünk, az összes szegedit elvitték, és mi hódmezővásárhelyiek, debreceniek közé kerültünk, és velük együtt lettünk bevagonírozva.
Ment a vonat, és egyszer csak megállt a nyílt pályán, ezt én még nem láttam át, később mesélték el, hogy ott állt a vonat egy darabig, majd elindult visszafelé. Oka ennek az volt, hogy a vasúti pályákat szétbombázták, és nem tudtak már Auschwitz felé tehervonatok menni.
Így Szlovákián, Csehországon keresztül eljutottunk Ausztriába, Strasshoffba. A strasshoffi elosztótáborban bennünket a debreceni, nyíregyházi társainkkal együtt a heiligenkreuzi apátságnak osztottak ki, hogy fakitermelésen az erdőbe dolgozzanak.
Bekerített tábor volt, és körülbelül 70-80 ember volt itt fogolyként.
heilegenkreuz_1936
heilegenkreuz, 1942
Heten voltunk gyerekek. Az egyik gyerekkel később találkoztam Bécsben, már akkor én, mint munkavállaló voltam kint Ausztriában, a 80-as években. Erikának hívták, ott volt könyvüzlete.
Az apátság nagyon rendesen bánt a zsidókkal, bántalmazásra sem emlékszem.A felnőttek reggel elmentek dolgozni, és dolgoztak sötétedésig kint az erdőben. Mi meg ott kalandoztunk a lágeren belül. Nem éreztünk semmiféle rosszat. Sőt, rossz emlékem sincs. Tehát nem volt megverés, nem volt büntetés, nem volt éhezés. Karácsonykor például küldött a polgármester, meg az apát, karácsonyfát, karácsonyi ajándékot, ennivalót. A helybeli segédmunkásoknak, cselédségnek is küldtek ilyenkor ajándékot. Valószínű, hogy az ottani lágerben lévő zsidóságot így fogták fel. És aztán egyszer eltűntek az őrök. Mi pedig elindultunk hazafelé.
Ludwig Bürger polgármester
Gregor Pöck, Heiligenkreuz apátja
Az erdőben gyalogoltunk, ott is aludtunk, és arra emlékszem, hogy nagy zajra ébredtem, fölöttünk repültek az ágyúlövedékek, azoknak a zajára ébredtem fel. Kérdeztem, hogy ez mi, és mondták, hogy lőnek az ágyúk.
Megérkeztünk Wiener Neustadtba, született Bécsújhely, és ott a kirakaton keresztül lehetett bemenni egy elegáns kávéházba. A nagy terem középen volt egy asztal, az asztal közepén egy lyuk, és a lyuk alatt egy nagy kupac emberi ürülék…
És az élet tréfája, hogy amikor Ausztriában dolgoztam, – én ebben a kávéházban voltam többször is-, mert a lányom ott lakik Bécsújhely mellett. Ebbe a terembe, ahol ez a bizonyos középen lyukas asztal volt, nem ültem le soha. Mindig a másik helyiségbe, vagy a teraszra mentem.
Hát így kezdődött és ért véget számomra a háború.
