(K. I. elbeszéléséből)
1944 novemberében a család svájci menlevelekhez (Schutzpassokhoz) jutott. 15-én készültünk védett házba menni, de aznap reggel elvittek anyámmal együtt az óbudai téglagyárba. Aznap ott aludtunk a nyitott szárítókban, másnap megjöttek a külföldi (svájci, svéd, vatikáni) követségek megbízottai, hogy segíteni próbáljanak. A nyilasok kitereltek az udvarra, megvizsgálták a védleveleinket, és akinek az iratait hamisnak találták, azokat az egyik sorba, akikét pedig nem, azt a másik sorba állították. A miénk persze hamisnak bizonyult.
A két sor nem állt távol egymástól, én egy másik fiúval együtt észrevétlenül átszaladtam a másik sorba. Igen, de anyám a rossz sorban maradt. (Mint ahogy utólag megtudtam, a szerencsétleneket az országúton gyalog Nyugatra hurcolták, közben a legtöbbjük elpusztult.) A megbízottak között azonban észrevettem egy apácát, akit ismertem. (Még a nyáron az a hír terjedt el, hogy aki kikeresztelkedik, az esetleg elkerülheti a deportálást. /Ez utóbb hamisnak bizonyult/. Egyszer el is mentünk egy ilyen tanfolyamra, amit ez az apáca vezetett, de mivel a legvadabb zsidóüldözés idején a keresztényi szeretetről beszélt, anyámmal elhatároztuk, hogy többet nem megyünk oda.)
Odamentem hozzá, mondtam, hogy hozzá jártunk tanfolyamra, nekem jó a schutzpassom, az anyámé pedig nem, könyörögtem, hogy hozza ki a szárítóból, ahova közben visszavitték. Rendes volt, megkereste és kihozta. A következő két hónapot, igen nehéz körülmények között svájci és svéd védett házban, a nemzeti Vöröskereszt gyemekotthonában és a gettóban éltem túl. A gettóban szabadultam fel, anyámmal együtt, 1945. január 18-án.
