(Interjú S.A.-val a budapesti Fülemüle étteremben)
Ugye az a kérdés, hogy a zsidóságról beszéljünk. Én meglehetősen öreg, 47-es születésű fickó vagyok, az életem első 10 éve úgy telt el, hogy nem nagyon tudtam erről semmit. Azt is csak utóbb, elbeszélésekből, egyebekből tudtam meg, hogy a szüleim mindketten túlélték a koncentrációs tábort. Apukámnak meghalt három testvére, meg az édesapja ebben, édesanyámnak meg az öccse és az első férje. Az öccsének nyoma veszett valahol a bori rézbányákban, nem kerestettük, nem tudtunk meg később sem róla semmit. Úgy gondolom, hogy a szüleim azok elfordultak a vallástól.
Anyámnak a családja az egy ismert pesti zsidó kereskedő család volt, a Vecseyék. Sokan voltak, sok testvér. Apuék azok hatan voltak testvérek, van ott egy kép a falon a hat testvérről. Apám volt a legkisebb. 14-ben született. Közben szegények voltak, meglehetősen rossz körülmények között éltek. Van egy olyan emlékem, hogy apám mesélte, hogy többüknek volt egy öltönyük, aztán tizenvalahány évesen volt egy randevúja és ő vihette az öltönyt. És valami építkezési állványnál beakadt egy szögbe és szétszakadt. Ez valóságos családi tragédia volt, hogy elszakadt egy öltöny.
Én 57-ben találkoztam először a zsidósággal, több apropója is volt. Az első, az március 15-e volt, amikor apukámtól pénzt kértem, hogy kokárdát vehessek. És akkor apám magyarázott valamit, amit nem értettem, hogy ne vegyek kokárdát, de addig erőszakoskodtam, amíg adott pénzt és nem tudom már 50 fillér vagy egy forint volt, de vettem egy kokárdát, felraktam, aztán a nagyszünetben a nyolcadikosok, kettő berángatott a wc-be és kaptam két fülest, levették a kokárdámat: „zsidó ne hordjon kokárdát”. És akkor ez az emlék bennem maradt, azóta se hordtam kokárdát. De hazamentem és nem értettem semmi, és akkor kezdtek mesélni dolgokat a szüleim.
A másik pedig az volt, hogy ugyanebben az évben részt vettem az egyetlen, és első családi széder estén, amiből nem értettem semmit, úgy került ránk, hogy a nagycsalád nagy része disszidált és a 88 éves dédnagypapánk ránk maradt és akkor nálunk volt a széder este. Én meg kimentem a konyhába és behoztam kenyeret, aztán kaptam egy nagy fülest a dédnagypapától. Ma már tudom, hogy a ház nem volt kikóserolva, nem voltunk kóserok. Azt ettük, ami volt. A sóletre kifejezetten úgy emlékszem, hogy csülökkel készült, mert az volt. de valójában nem tudtam az egészről semmit. Aztán a következő évben a dédnagypapa meghalt és máshol volt a széder, aztán a széder teljesen elfelejtődött. És utána akkor kezdtem felfigyelni, hogy vannak egyéb ünnepek, amikor a disszidált családrész letelepedett Kanadában és akkor elkezdtek jönni üdvözlő lapok ősszel meg tavasszal. De csak ilyen morzsák folydogáltak be, mert mondta anyám, hogy jom kipur van, meg ros hasana van, meg egyéb, de én nem kaptam egyéb felvilágosítást, úgyhogy nyugodtan elmondhatjuk, hogy a rendszerváltást úgy éltem meg, hogy egy rendkívül buta, képzetlen, műveletlen zsidó voltam. Azt tudtam, hogy vannak ilyenfajta örökségeim, voltak otthon bizonyos tárgyak, de nem nagyon tudtam egyebet a dologról. És ugye én a rendszerváltást Moszkvában, kiküldetésben éltem meg, ahol azt tapasztaltam, hogy az oroszok nagy tisztelettel nézik a jimrét….., a zsidót, tehát pontosan az ellenkezőjét tapasztaltam, lehet, hogy más körökbe jártam, mint ami itt ugye olvasható. Azt éreztem, hogy nekünk ott értékünk van. Úgy volt a hírünk, hogy kedvesek vagyunk, udvariasak vagyunk, jó szeretők vagyunk, és mindent megtettek, hogy egy zsidó férfi közelébe kerüljenek. A magyart szerették, a magyar zsidót meg még jobban.
Aztán jött ugye a rendszerváltás és mi elkezdtünk olvasni. Tulajdonképpen az ellentmondók felébresztették a kíváncsiságunkat, ugye a Csurka dolgozata, meg a charta, meg az akkor nem tudom, hogy megerősödő-e, de minden esetre hangot kapó antiszemitizmus volt az, ami érdekes módon szerintem nem csak nekem, de másnak is felkeltették az érdeklődését. Mint ahogy a fiaim is, egy időben eljártak egy cionista ifjúsági klubba, aztán abbahagyták a cionizmust, mert annyira nem érdekelte őket. Aztán a mi életünkben tulajdonképpen ezen a fronton a Fülemüle hozta meg a nagy változást, ahol én tulajdonképpen csak egy jópofa hirdetéssel, ezzel a dologgal belecsöppentem, mint ahogy mondani szokták, bár lehet, hogy ez itt nem autentikus, de belecsöppentem, mint Pilátus a Credóba. Együtt volt, mint ahogy idén is együtt van a pészach és a húsvét. Én feladtam egy hirdetést, hogy polgári húsvét-ez 2001-ben volt-, a Fülemülében, libaleves maceszgombóccal, sólet és egyéb ünnepi ételek. Ezt megírták a 168 órában. Itt álltak sorban, hogy bejöhessenek a pesti zsidók. Ugye ez az első Orbán kormány idején volt, amikor már tele volt a hócipőnk ezzel az árvalányhajas Magyarországgal.
És ezzel a dologgal, hogy elkezdtek jönni, elkezdtem tanulni ezt az egész történetet, hogy mikor mi van. És akkor elkezdtük a szédert, a hanukát, a ros hasana estéket megszervezni. Óriási sikerük volt, ma már nem olyan sikeres, mert ma már a zsinagógák jól beletenyereltek ebbe a bizniszbe és azzal együtt csinálják. Nagyon érdekes volt, hogy amikor meghirdettük az első szédert, akkor jött a telefon, hogy ki tartja? Mondom, én az okos „mit ki tart?” , mert én annyit tudtam róla, amit elolvastam az interneten, kiprinteltem, meg hogy milyen menük kellenek, széder tál, macesztál, stb, tehát nagyon szépen megcsináltuk a dolgot. „Hát hogy ki vezeti le?” És akkor leesett a tantusz, és akkor el kellett magyaráznom, hogy ez nem egy templom, ez egy étterem. Ahol, ha valaki templomot akar játszani a saját asztalánál, akkor megteheti, ha nem akarja, akkor nem teszi meg, itt nincsenek kötelezettségek, mi csak egy ünnepi vacsorát biztosítunk. És ez nagyon érdekes, ez az óta is működik, csináljuk a széder estéket, olyankor nagyon szépen van megterítve, akkor szép, fehér abroszokat teszünk fel, szédertál, macesztál. És mindig, miután én közben megtanultam, hogy a pesti zsidóknak szerintem a 80-90%-a pont annyit tud az egészről, mint én, ezért én mindig írok egy ismertetőt, hogy itt mi van, hogy van, mi történt, mindig az aktuális ünnepnek megfelelően. Ez ki van téve angolul is, van, hogy németül is, mert ezek ugye turisztikai főszezonban történnek, és akkor ugye jön a vendég, külföldi, bejön, látja, hogy valami buli van, és –nem kötelező-, de ő is akarja. Én szerintem az egy elég szép misszió, amikor egy svéd, egy amerikai, vagy egy brazil család leül és egy széder esti vacsorát kap, megtanul valamit. Nekik is érdekes, nekünk is érdekes. Hogy most idén hogy fogom összeötvözni, azt még nem tudom, bár három hét múlva van, mert ugye most egyben van a húsvét és a széder, tehát valószínűleg lesz ilyen menü meg olyan menü.
Nagyon érdekes, volt olyan széder este, amikor három valláshoz tartozó borokat hozattam, ikont, ez a Konyári borászat, akkor pannonhalmáról kaptunk misebort, és akkor voltak kóser borok. És akkor itt volt a széder este, és az összes zsidó misebort ivott. Az arra az estére hozatott kóser borok teljesen a nyakunkon maradtak. Ez is mutatja, tulajdonképpen, hogy ma a zsidóság az együttlét, kulturális örökség, gasztronómiai örökség, családi örökség, de csak nagyon kis részben vallás. Én a magam részéről még soha bar micvón, és esküvőn kívül nem voltam zsinagógában, legfeljebb, mint turista. Se egy újéven, se egy másikon se egy harmadikon, se egy péntek estén soha, én valahogy nem is vágytam, nincs is benne a neveltetésemben. A fiaim ugye vegyes házasságban vannak, eljönnek az ünnepekre, itt vannak, büszkék arra, hogy mindkét oldalról hoznak valamit, de teljesen távol állunk a vallástól. Én ugye gasztronómus, vendéglős vagyok, ezért fel szokott merülni a kóserság kérdése. Én ezt szoktam mondani erre, hogy a kóserság az ókori ANTSZ nagy biznisze volt. Nyilvánvalóan az akkori sivatagos körülmények, az akkori meleg, az akkor higiénés körülményekből megpróbálták a legegészségesebbet és a legjobbat kihozni. Ma már tradíció és ugyanakkor a világ nagy részén hatalmas üzlet ez, én teljesen távol vagyok ettől a dologtól.
