(részlet F.B. naplójából és egy készülő regényből)
Maga a ház sem volt olyan már biztonságos – ez 1944. december 31-én be is bizonyosodott. Akkor én már három bérelt lakás között ingáztam, rendszertelenül váltogattam, mikor hol alszom épp; a Vadász utcába csak akkor látogattam, ha valamilyen feladatot kellett felvennem vagy leszállítanom. 1944 utolsó napján a magyar csendőrök és nyilaskeresztes fasiszta társaik úgy döntöttek, hogy sutba dobják a diplomácia finomságokat, és erőszakkal betörnek az Üvegházba. Elkezdték ütlegelni az embereket, megpróbálták erőszakkal elhurcolni őket, először ki az utcára, majd feltételezhetően a gettóba (amely ekkor már el volt zárva és alá volt aknázva), vagy a Duna-partra, hogy ott lelőjék őket. Csetepaté kezdődött és fegyverek is elsültek, feltehetően a földalattiak oldaláról is. A kialakult zűrzavarban három zsidót megöltek, de a nácik visszavonultak.
Másfél hónap telt el úgy, hogy Budapest utcáin cirkáltam, és minden éjszaka más lakásban töltöttem; ebben az időszakban fejlesztettem ki azt a viselkedésmódot, amit így lehetne címkézni: „alternatívákban való gondolkodás.” Tisztában voltam vele, hogy könnyen a nyilaskeresztes magyar nácik karjaiban találhatom magam, ha rossz helyen fordulok be egy utcába; ők ebben az időszakban veszélyesebbek voltak, mint a Gestapo. Így minden alkalommal, amikor valamilyen feladat végrehajtásához az útvonalat terveztem, három alternatív elképzelés volt a fejemben, hogy legyen merre indulni, ha esetleg közbe jönne valami. Mindig óvatos természet voltam, de a földalatti mozgalomban ez a tulajdonságom alternatívákban való gondolkodássá fejlődött, és olyan mélyen rögzült, hogy egész életemre megmaradt. Türelmetlen vagyok azokkal az emberekkel, akik ragaszkodnak hozzá, hogy bizonyos dolgot „csak így” lehet megcsinálni.
Bérelt lakásaim a város három különböző pontján voltak, de valamennyi közel esett a bunkereinkhez vagy valamelyik irodánkhoz. A Nagykörút jelentette az alvóhelyek közti fő összekötő útvonalat, mert a villamos még mindig járt, így itt könnyű volt közlekedni. Az egyik lakás az Erzsébet körúton volt. Először ezt választottam, mert nem budapesti lévén ide könnyen eltaláltam; az Erzsébet és a József körút találkozásánál álló félkör alakú házról könnyű volt felismerni. A lakásban alig volt bútor, de komoly összeget kellett fizetnem a házfelügyelőnek, aki zsebre vágta a pénzt, mivel a tulajdonos, akárcsak a korábbi bérlő, nyáron elmenekült Budapestről, a lassan visszavonuló német csapatokkal. A házfelügyelők az épületek mindenható urai voltak. Nem csak azért voltak ott, hogy ellássák házfelügyelői teendőiket: ők informálták a hatóságokat a lakók viselt dolgairól is. Lojalitásukat, vagy legalábbis hallgatásukat kellett tehát első lépésként megvásárolni. Ez ösztönös dolog volt. Egy alkalommal, amikor egy alagsori szobát akartam kibérelni, észrevettem némi alattomosságot a házfelügyelő hozzám intézett kérdéseiben. Kifizettem a bérleti díjat, de nem mentem vissza többé a házba, mert attól féltem, a nácik ott fognak rám várni.
Nagyon fontos volt, hogy a háznak, amelyben helyiséget bérlek, legyen a főbejáraton kívül egy másik kapuja is. A legtöbb háznak csak egy főbejárata volt. A másik kaput vagy pincelejárón keresztül lehetett megközelíteni, vagy egy üzlethelyiségen keresztül vezetett az utcára. Ezeket az elvárásokat szem előtt tartva vettem ki egy lakást a Baross utca 48. alatt, mindössze két háznyira a Baross utca 52-ben található irodánktól, ami úgy nézett ki, mint a Wekerle Sándor utcai másik irodánk elhanyagoltabb másolata. Mind a Baross utca, mind a Rákóczi út, ahol a harmadik lakhelyem volt, a Nagykörútra merőleges főutak, a szempont ezeknél is az volt, hogy könnyen hazataláljak. A Baross utca 48-nak és a Rákóczi út 10-nek volt egy további közös ismertető jegye: a lakhelyemtől kelet felé tekintve egy-egy templomra láttam. Véletlen volt-e vagy tudattalan döntés, vagy egyszerűen Budapest legtöbb századfordulós épülete nagyon hasonlóan festett, nem tudom, minden esetre valamennyi ház, amelyben laktam, szinte ugyanúgy nézett ki: a földszinten vízszintes csíkok futottak, a főkaput román stílusú boltív díszítette, és a földszinten üzletek tarkították az épületet. Mindhárom ház négyszintes volt, és mindegyiknek a legfelső emeletén volt a bérleményem. Visszatekintve meglepőnek tűnik, hogy a borzalmak közepette futotta rá, hogy három lakásbérletet fizessek. A pénzt mozgalmunk vezetője, Sigi bocsátotta rendelkezésemre, és én sosem kérdezősködtem, honnan származik: a Nemzetközi Vöröskereszttől, a svájci nagykövetségtől vagy a Zsidó Ügynökség által valamilyen egyéb csatornán keresztül kiutalt alapból, esetleg helyi zsidó vagyonból érkezik-e. Küldetésem bizonyára elég fontos volt ahhoz, hogy a költségvetés egy részét ráfordítsák.
Elengedhetetlen volt, hogy az ember az utcára lépjen, amikor új feladatokat kellett végrehajtani; felvenni a kapcsolatot az iratokat nyomtató nyomdásszal, eljuttatni hozzá a legfrissebb információkat a dokumentumok formai változásairól vagy elvinni a papírokat a védett házakba és a bunkerekbe. Az én esetemben lángvörös hajam különös veszélyt jelentett. Magyarországon ritka a vörös haj, és valamilyen okból a zsidósággal hozták összefüggésbe. Gyerekkorom óta szenvedtem miatta, osztálytársaim folyamatosan ezzel csúfoltak; a „cinóber” és a „vörös” a kedvesebbek közé tartozott. Tisztában voltam vele, hogy ez árulkodó jel, így minden alaklommal, amikor kimerészkedtem az utcára, széles karimájú kalapot viseltem, hogy vörös hajamból a lehető legkevesebb látszódjék csak. Mai szemmel sokkal egyszerűbb lett volna befesteni a hajamat, fogalmam sincs, hogy ez miért nem jutott akkor eszembe.
Egy különös eset jól illusztrálja, milyen vélt és valós veszélyek leselkedtek ránk. 1944 novemberében egy nap a nagykörúti villamoson utaztam. Hajamat a kalapom takarta. Egyszer csak észrevettem, hogy szemben velem egy régi gimnáziumi osztálytársam, M. utazik. Csávába kerültem. Fogalmam sem volt, mire számíthatok tőle. Vajon feladna-e ott helyben a rendőröknek, vagy hagyná, hogy elslisszoljak? Nem emlékszem, milyen ügyben jártam el épp aznap, de fontosnak kellett lennie, mert pisztoly volt nálam. Kevés fegyverünk volt a Vadász utcában, ezek főleg mozgalmunk lengyel tagjaitól származtak; én csak nagyon felületes kiképzést kaptam a fegyverhasználatról, és sosem sütöttem el egyet sem. Ott álltam tehát, azon rágódva, mit tegyek, ha M. figyelmezteti az utazóközönséget, hogy zsidó van a villamoson. Lőjem le, majd szaladjak el a beálló zűrzavarban? Lehajtottam a fejem, próbáltam kerülni a tekintetét, de megragadtam a zsebemben lapuló pisztolyt. Szerencsére M. nem mutatta semmilyen jelét annak, hogy felismert volna. A következő megállóban leugrottam a villamosról, és a válság megoldódott.
