Ükapám, Gleichmann Ignác Nagylétán jómódú vaskereskedő volt, később Pesten alapított csavargyárat, még később a ’920-as-’30-as évektől vasúti talpfa csavarokat gyártottak. Ebben az időszakban egy pesti bérház is a tulajdonában volt.

A képen látható faragott bútorokat: két darab „trónszéket” a hozzá tartozó két darab sámlival, valamint a faragott asztali órát a ’930-as években rendelték meg egy Péntek nevű asztalostól. A kép, amelyen dédszüleim büszkén ülnek a trónszékeken, 1943-ban készült – erről a hátlap is tanúskodik. (Dédanyám keresztény nő volt, így nem kellett a családnak kifejezetten rejtőzködnie, de például gondosan el kellett rejteni annak nyomát, hogy korábban betért a zsidó hitközségbe…)

A Péntek nevű asztalos a nyilasuralom alatt magas állami pozícióba került, talán államtitkárságig is vitte. Büszke lehetett arra a munkájára, amelyet a családomnak végzett, mert a minisztériumból „érte küldetett” a bútoroknak, és az embereivel visszavitette őket magához.

A háború után, pontosan már nem tudni sajnos hogyan, de egy trónszéket a hozzá tartozó sámlival sikerült ismét visszaszerezni. Dédszüleim nagyszüleimre hagyták, most pedig egyik unokatestvérem lakásában van, kicsit rendbe is hozattuk az évek során.

A történelem fonákságát szemlélteti, hogy a vasúti talpfa csavart gyártó céget, mint stratégia jelentőségű üzemet tételesen is nevesítette az 1949-es államosítási törvény, így a gyárat elkobozták. Persze akkor névlegesen már nem volt a család birtokában: strómanok üzemeltették.

A fotóról már senki sincs az élők sorában, a festmény viszont minden viszontagság ellenére megvan:

Deutsch Ernő feleségének, Boriskának levele férjéhez. Frankl Henrik Korlátolt Felelősségű Társaság fatelepének (Mélykút) levélpapírján írva. Személyes levél férjének (11 éves évfordulójukat külön töltik) érzelmeiről, gondolatairól. Élelmet is küld. 1944.ápr.7.

Deutsch Ernő feleségének, Boriskának levele férjéhez. Frankl Henrik Korlátolt Felelősségű Társaság fatelepének (Mélykút) levélpapírján írva. 1944-es zsidórendeletről, zsidó vagyonok bejelentési és bizonyos hányadának beadási kötelezettségről (forgalom 5 %-a), és a családi dolgokról ír. 1944.ápr.16.

Deutsch Ernő feleségének, Boriskának levele férjéhez, Bácsalmásra viszik őket. Leírja a „költözést”, mit vihetnek magukkal, milyen körülmények várják őket. 1944.máj.9.

Fószler Pál levele Erzsébethez, hogy intézze el neki a svájci követségen a menlevelet. Címzett: Kertész Gézáné. Szentkirályszabadja.

Faragó István levele Reb (réb) úrnak, amelyben kéri, hogy szerezzék meg a védlevelet a svájci nagykövetségtől. Tát, 1944.nov.19.

Diamant Lili és Józsa visszaemlékezései, levelei a ravensbrucki és a penigi lágerből

Diamant Józsa naplója

Diamant Lili egyoldalas visszaemlékezése az 1944.dec.2. utáni eseményekről hazatéréséig

Polláck Lászlóné Diamant Józsa egyoldalas visszaemlékezése az 1944.dec.2. utáni eseményekről hazatéréséig

Az anyagokért hálás köszönetünket fejezzük ki a budapesti Terror Háza Múzeumnak.

A második világháború kitörésének pillanatában, 25 évesen már zsebében tudhatott egy meghívó levelet; kinevezését Sidney bőrgyógyászati klinikájára, és az angol nagykövetség hozzájárulását a munkavállaláshoz. Hazajött elbúcsúzni szüleihez. A háború már nem tette lehetővé, hogy ismét külföldre utazhasson, legalábbis önszántából nem: munkaszolgálatosként hajtották az orosz frontra.

A dermesztő hidegben, embertelen nélkülözésben, gyógyszer- és higiénés viszonyok teljes hiányában is hű maradt orvosi esküjéhez, bajtársait előbb munkaszolgálatosként, majd pedig hadifogolyként gyógyította, segítette. Nem egyszer végzett el a hadi események, harcok közepette gyors, életmentő amputációkat, fagyott, szétlőtt végtagok eltávolítását.

Ezt a fából készült pipát egy orosz hadifogolytársa faragta hálából, miután megmentette őt a biztos haláltól.

Az asztal ma is megvan, új funkicóban, a kor szellemének megfelelően. Printernek, számítógépeknek otthona:

talán idővel a múltját is sikerül feltárni.

 „Bélának és Évának szeretettel Lindenfeld Emil és Gizi”. (Gizi Emil felesége, maga is festőművész).

Lindenfeld Emil 1926-ban ment el Magyarországról. Olaszországban találta őt meg a siker, néhány év után Itália ünnepelt festője lett. Sikereiről sűrűn tájékoztatott a korabeli magyar sajtó, kiállításait követhette szülővárosa; Hódmezővásárhely műértő közönsége is.

34 évi itáliai tartózkodása után költözött az USA-ba, ahol ismertsége és népszerűsége egyre nőtt. Impresszionista festményei, a narancssárgák által uralt színek korának sajátos egyéniségévé tették őt művészetének ismerői között.

Halála után írta le egy értő újságíró róla: „elment, aki ellopta a szivárványt”.

Művei megtalálhatóak magángyűjteményekben, valamint:

Galleria d, Arte Moderna Milan

Museo Castello Sforzesco Milan

Museo Nazionale Forestale Rome

Galleria d, Arte Moderbna Verona

Museo Civico Vicenza

Museo Civico Asiago

Museo Civico Padova

Mint Museum Charlotte New-York

Múzeum Hódmezővásárhely

Nemzeti Galéria Budapest

A német megszállást követően Nagy Antal átadta nagymamának saját családi iratait és rózsadombi házát, hogy a hamis iratokkal ott várja ki a vihar elmúltát. Így lett nagymama Nagy Antalné, két lánya pedig Nagy Antal lányainak irataival élt. Duci férjét a bori haláltáborba vitték, Radnótival együtt járta végig a halálutat hazafelé. Bözsi férje és Gyuri munkaszolgálatra vonult be, ahonnan később mindketten megszöktek.

Bözsit a csillagos zsidóházból ki kellett menteni. Azújlipótvárosi ház udvarán álltak a ház lakói, mikor megjelent a csendőrőrmester, és hangosan szólította ki Bözsit, aki halálra váltan követte őt az utcára. A sarkon várta őket nagymama taxija, aki átadta a kialkudott napóleon aranyakat a csendőrnek, és vitte Bözsit a rózsadombi „biztonságba”.

A rózsadombi házba német tiszteket szállásoltak el, nagymama kapcsolatot tartott velük, süteményt is sütött gyakran, meg is szerették a családot, nem sejtették, hogy nem egészen vitézek és felsőháziak. Úgy mesélik, hogy Bözsi nagykeretes sötét szemüveget hordott, hogy rejtse zsidós vonásait, Duci és nagymama elmentek árjának is.

A munkaszolgálatból megszökött férfiak (Gyuri és Bözsi férje) a Mérleg utcai műhely pincéjében rejtőztek, a semmilyen félelmet nem ismerő nagymama nem egyszer a német tisztek gépkocsijával és sofőrjével állt meg a közelben, és vitt nekik élelmet.

A kitörési kísérlet előtt német járőrt küldtek még vissza az ismerős tisztek, hogy kimenekítsék nagymamát és lányait az ostrom elől. Köszönve utasították vissza.

Alig telt el néhány év, és az életmentő jótevőt, Nagy Antalt kitelepítették. Hétvégeken nagymama nagy csomagokkal szállt fel a fekete vonatra, vitte az élelmet Nagy Antaléknak.

Nagymama úgy tartotta, hogy aki megteheti, annak a biztonságához kell tartania néhány napóleon aranyat, és valamennyi dollárt. Lakásában komplikált rejtekhelyen őrizte a „biztonságot” nyújtó értékei maradékát. Persze megint igaza lett. 1970-ben elesett és combnyaktörést szenvedett. Az utolsó dollárokért lehetett megvásárolni Bécsben a csípőprotézisét.

Anyám egy gyönyörű asszony volt, és nem nézett ki zsidónak szerencsére. De hát azért nem úszta meg, mert feljelentették az angol rádió hallgatása miatt a házban, a Semmelweis utcában lakott és valaki bejelentette. Úgyhogy behívták a rendőrségre, letartóztatták, akkor a németek már itt voltak, felvitték a Svábhegyre a Gestapóhoz, ott kihallgatták, majd beállították egy sorba és elvitték Kecskemétre, hogy bevagonírozzák.

Mellette állt, ő ismerte a budai Goldberger Leót, textilest. Álltak a sorban, ezt mesélte mindig anyám, hogy a Goldberger Leó állt mellette, és odasúgta neki, hogy félek. A bevagonírozás előtt jött egy SS százados, egy magyar ember, nem emlékszem a nevére, tudom, hogy felakasztották a háború után. Ő volt a tábor parancsnoka akkor, ő vagonírozta az embereket.

 A csendőrök körülfogták őket és közölték, akinek van valami mondanivalója, az még vagonírozás előtt elmondhatja. Volt, aki kiállt és megpróbálta. Anyám mesélte, hogy egy nő kiment két kis gyerekkel, egyik a karján, a másikat fogta, hogy ha őt elviszik, a gyerekeit hagyják itthon. És az SS százados belerúgott a nőbe, felrúgta a nőt és ennyi.

 Anyám kiállt, és azt mondta: én nem tudom, hogy miért vagyok itt, engem elfogtak az utcán. Elegáns magas sarkú cipőben volt, és beadott egy mesét, hogy „a férjem a fronton van, Oroszországban ott harcol és engem beállítottak az utcáról a sorba, amikor véletlenül arra mentem, amikor vitték a csoportot, és nem tudom, miért vagyok itt”. És ezzel ránézett a pali és elengedte. Tíz ember mehetett haza. Őneki volt egyedül pénze vonatra, mert eldugott, ő vette meg a 10 embernek Kecskemétről a vasúti jegyet Pestre. 10 ember visszajött Pestre, köztük az anyám, a többit bevagonírozták és elvitték.

 Anyám a lakásba nem mehetett vissza, bement egy kis panzióba, de ott, se mert maradni. Elment a Gellért szállóba. Az volt akkor a német főhadiszállás, SS főhadiszállás volt. És ott lakott.

Pénze volt, eldugott pénze, meg aranyat eladott közben, nagyon ügyes nő volt, neki sikerült. Édesanyám beköltözött a Gellért szállóba és egész végig ott volt tulajdonképpen. Igaz, hogy ott valaki egyszer felismerte, és azt mondta, hogy holnap délutánig van ideje, ha ennyi és ennyi aranyat nem ad át, akkor feljelenti. Átadta az aranyakat.

A felszabadulás után különféle pozícióim voltak. Először is beiratkoztam az egyetemre, próbáltam folytatni a jogot, felvettek a Pázmányra, ahol befejeztem a harmadik évemet a jogon és beléptem a szocdem pártba.

Sokat nem tudtam a pártokról, de aki a kalapácsos embert tervezte, azt ismertem, apámnak ügyfele volt, úgyhogy gondoltam, kalapácsos és ember, ez meg fog nekem felelni. Első állásomban, a negyedik kerületi nemzeti bizottság titkára lettem, ahol a világon semmi dolgom nem volt, volt egy titkárnőm, de semmi dolgom nem akadt. De ott megismertem egy embert, aki bevitt a rendőrségre, szocdem párttagként ismertem már pár embert a pártközpontban. Ők is beajánlottak engem a rendőrségre, a politikai rendészeti osztályra. Ez nekem nagyon megfelelt, mert a feladatom a nyugatról visszatérőknek a szűrése volt. Például a Dunántúl katonai parancsnokára emlékszem, egy tábornokra, és hasonló embereket kellett, idézőjelben megszűrnöm. Gyáva, gerinctelen emberek voltak, el nem tudom mondani, hogy mennyire. A tábornok úr például azt mondta, „Felügyelő úr, én csak parancsra, a németek kényszerítettek”. És én emlékeztem a nevére, hogy „felkoncolandó” szó volt a plakátokra írva, aki ezt csinálja, és az ő neve volt aláírva, de hát ő semmiről nem tudott és semmiért nem felelős. Szóval ilyen emberekkel dolgoztam, háborús bűnösök és nyilasok, SS-ek törvény elé hozása volt a feladatom. Kineveztek rendőrnyomozó hadnaggyá, és ez ment egészen addig, amíg a szocdem nemkívánatos lett a rendőrségen. Apámnak a munkám nem nagyon tetszett, – szegény apám már 46 márciusában meghalt- azt mondta, ilyen politikai dolgokkal ne foglalkozzak.

Akkor a pártközpont segítségével sikerült egy állást kapnom a kereskedelmi szövetkezetügyi minisztériumban, mint előadó. Elkezdtem ott a pályám, az egy szocdem minisztérium volt, Rónai volt a miniszter. Közben még a szocdem párt központja elküldött a sváb kitelepítéshez a mentesítő bizottság tagjaként. Ennek öt tagja volt: egy kommunista, egy szakszervezeti, aki szintén kommunista volt, egy kisgazda, egy parasztpárti és egy szocdem, és ezek döntöttek a kitelepítési ügyekről. Ezután kerültem a kereskedelmi szövetkezetügyi minisztériumba, ahol egész magyarországi pályafutásomat töltöttem. Itt különféle tanfolyamok után beruházásokkal foglalkoztam, és a 19 megye és a főváros beruházásait intéztem. Egyik főnököm a Rákosinak az édes öccse, Bíró Dezső volt, aki ellentétben a fivérével, nem sokat törődött a pártjával. Bejött a szobába, ráült az íróasztal tetejére, és azt mondta, „na, haverok, tegnap kikapott megint a Hungária.” Szóval őt nem érdekelte semmi más csak a foci, a horgászat és a nők. Nagyon befolyásolható ember volt. Szóval nem sok vizet zavart. De mint érdekességet elmondom, hogy a forradalom sikere után, azon a bizonyos héten, amikor szabad volt Magyarország, az Opera előtt megyek, szembe jött velem a Bíró Dezső gyalog. Nagyon rosszul látott, de azért megismert, és majdnem a nyakamba borult, mert végeredményben a Rákosinak az öccse volt, és a forradalom éppen győzött. Az utcán voltak elég vad jelenetek is néha, ha valakiről kiderült, hogy ávós volt, vagy valami.

És ő kabát nélkül volt, rettenetesen fázott, nem mert bemenni a hivatalába. Azt kérdezte, megtennék-e egy nagy szívességet, hogy kísérjem be a hivatalába, ami a Szép utcában volt, a Kossuth Lajos utca mellett, mert ő nem talál oda. Mert ő mindig autóval járt, és nem talál oda. Nekem nem ártott ez az ember, és el is kísértem. Igaz, hogy az úton arról beszélt, hogy ha az Öreg itt lett volna most (így hívta mindig a bátyját), akkor mindez nem történt volna meg. Hát én nem vitatkoztam. Tudtam, hogy ha elkiáltottam volna magam, hogy ez Rákosi testvére, akkor ő nagy bajban lett volna, de elkísértem a Szép utcába, ahol tudom, hogy másnap repülőre rakták, kivitték Moszkvába, és a forradalom leverése után visszahozták, vezérigazgató lett a közért vállalatoknál. Ennyit Bíró Dezsőről. Én végig ott voltam. Jól éreztem, hogy nekem itt nincs maradásom, mert megkaptam a káderlapomat, és a forradalom alatt ugyan semmit nem csináltam, de a számat azért kinyitottam. Mikor a káderlapomat visszakaptam, kereken benne állt, hogy nem szeretem a Szovjetuniót. Így kezdődött. Amennyiben munkája behelyettesíthető munkáskáderrel, akkor be kell helyettesíteni. De hát, amíg itt voltam, nem tudtak behelyettesíteni nyilván, és csináltam az országos beruházásokat, 56-ig.

Most beszélek magamról, hogy én hogy éltem meg a dolgokat. Mikor megkaptam a téli ruha beszerzéséhez az eltávozást, visszajöttem Pestre és nem volt hova mennem, szó szerint semmi papírom nem volt. A nővérem, aki édesanyámtól féltestvérem, az Alsóhegy utcában lakott, a férje egy osztrák ember, szintén zsidó származású, de szintén született keresztény. Az is katona volt, de megúszta, nem kellett neki igazolni. Mint írnok, valahol katonáskodott itt az országon belül. Így a nővérem nyugodtan ott maradhatott az Alsóhegy utcában. Elmentem hozzá és egy néhány napig ő bújtatott, de hát ez életveszélyes volt.

Mindent próbáltunk csinálni, voltak éjszakák, amikor az utcán aludtam. De volt egy újságíró barátunk, Bella Andor, akinek volt egy gyönyörű lánya. Őt ismertem, ő is ismert engem, nagyon rendes keresztény emberek voltak.

Bella tudta, hogy bajban vagyok és megpróbált rajtam segíteni, hogy papírokat szerezzen. A lányának volt egy udvarlója, egy Dudvarszki Emil nevű ember. Azt mondta, annak a papírjait megpróbálja nekem átadni. És meg is kaptam a papírjait. Akkor én hirtelen Dudvarszki Emil lettem. Megtanultam az adataimat, és Dudvarszki Emilként mutatkoztam be. Addig, ha légiriadó volt, én a lakást nem hagyhattam el, akkor lemehettem már a pincébe is. Dudvarszki Emil fiatalember volt, meg kellett magyaráznom, mit csináltam itt Pesten, miért nem voltam katona.

Forrás: Terror Háza Múzeum

Édesanyámnak volt egy fiatal, Lili nevű barátnője, akinek egy SS tiszt barátja volt. A Lili egy zsidó nő volt, de szerzett nekem egy papírlapot, amin egy nagy német horogkeresztes pecsét volt. A Tot szervezeté, ami egy SS alakulat volt, műszaki alakulat. És a nővérem elvitt egy barátnőjéhez, fölé gépeltünk mi egy szöveget, hogy Dudvarszki Emil a Tot szervezet pápai alakulatánál szolgál, ezért minden egyéb katonai bevonulás alól felmenthető. Ez ott volt magyarul és németül. Ezt megkaptam és egy csodálatos papírom lett. Amikor jöttek igazoltatni a pincébe, házról házra jártak a tábori csendőrök, halálfélelemben vártuk az eredményt, de ez a papír nagyon megfelelt. Annyira, hogy volt egy nyilas házparancsnok ott, akinek a nyilas belügyminisztertől volt felmentése, és azt nem fogadták el, mert nem katonai felmentés. Amikor visszajöttek hozzám a tábori csendőrök, hogy „adja csak ide a papírját”, azt hittem, hogy most lebuktam. De nem, hanem elvették, és odatették a nyilas házparancsnok elé, hogy „ez egy katonai felmentés”, ez a jó, a magáét nem fogadjuk el. És el is vitték őt.

Mint érdekességet, a pincébe, anyámról, hogy milyen volt. Egyik éjjel például felzavarnak minket, mert ott áll egy SS dzsip, gépfegyver rajta, SS katonák, leszállnak és név szerint engem és a nővéremet keresik. Kiderült, hogy anyám megfőzte őket, hogy ő szeretné látni a gyerekeit, szerzett csokoládét, és ezt elhozta nekünk. Az SS-ek a Gellért szállóból elhozták őt éjjel háromkor, nekünk csokoládét átadni.

Anyámnak, mint szépasszonynak, udvarolni próbáltak az SS katonák. Én pedig elmentem őt néha meglátogatni, amikor lehetett, éjjel. Szemben a pesti Duna parton már az oroszok voltak végig. Pest orosz volt és ő Budán, a Gellért szállóban lakott. Nem tudtam bemenni, csak éjszaka, mert az oroszok láttak minket. És ha egy embert megláttak, akkor arra lőttek. Volt úgy, hogy elkéstem, már hajnal volt és világosodott, és elkezdtek aknázni, ott sebesültem meg először. Egy ló állt előttem, a ló felfogta a repeszdarabokat, összeesett és elpusztult. Én alul, a lábamba kaptam csak repeszdarabokat.

Nagyon érdekes volt ezzel a szállodával kapcsolatban egy élményem. Karácsonyeste, 44. december 24-én ott vacsoráztam a Gellértben, ott volt néhány lakó, mint az édesanyám, és az SS emberei. Ott voltunk az étteremben, emlékszem, ló fasírt volt vacsorára. Egy SS őrnaggyal és az édesanyámmal ültünk az asztalnál. Németül beszélgettünk és akkor kapták a hírt, hogy a kör bezárult. Malinovszkij bezárta Budán valahol a fogaskerekűnél a kört. Akkor tudták meg az SS-ek, vacsora alatt 24-én.

Emlékszem, egymásnak elkezdtek sugdolózni, irtó izgalom volt, és a vacsora meg is szakadt. Én már ezt az őrnagyot akkor ismertem, beszélgettünk. Most ugrok egy nagyot, a felszabadulás után kaptunk valahol egy szobát a Bartók Béla úton, egy kis lukat, ahol meghúztuk magunkat, és sorba álltunk kenyérért.  Jöttek az orosz teherautók és azt a téglalap alakú kenyeret osztották a népnek. Sorba kellett állni. A parancsnok, aki az egészet felügyelte, egy orosz ezredes volt. Ránézek az ezredesre, és ismerős volt, és ő is ránk nézett, az anyám mellettem állt. Ez volt az a német őrnagy, akivel vacsoráztunk. Szóval ez egy kém volt, aki beépült a németekhez. Ilyet csak regényben olvas az ember. Ő is megismert minket, és mindjárt dupla adag kenyeret kaptunk.